Bíró-Balogh Tamás: „Könyvtárigazgatói nyelven szólva, könyvészeti ritkaság”

Három Móra-dedikáció

Móra Ferenc első kötete, Az Aranyszőrű bárány, 1903-as évszámmal, de a korabeli gyakorlat szerint már az előző év decemberében kijött a nyomdából. Huszonötezer példányban jelent meg, a Szegedi Napló karácsonyi ajándékkötete volt. A szegedi és Szeged-környéki közönség mellett elsősorban Móra szülővárosában számíthatott keresletre, hirdették is a helyi lapban: „A csontpapíron, angol ciceróbetűkkel kiállított, domborművű aranybáránnyal ékített könyv megrendelhető szerzőnél Szegeden.”[1] Azonban, illetménykötetről lévén szó, sok olvasó kéretlenül is kapott belőle, és paradox módon ez magyarázza azt, hogy a viszonylag nagyobb példányszámban megjelent kis kötetből viszonylag kevés példány maradt fönn: nem mindenki tartotta meg, a legtöbb elkallódott belőle.

Erről maga Móra is beszélt egy későbbi interjúban: „Mikor írtam Az aranyszőrű bárányt? 1896-ban, 18 éves koromban. A vers később, 1902-ben, amikor Szegedre kerültem újságírónak, megjelent a Szegedi Napló Karácsonyi könyve gyanánt. Ez volt az első kinyomtatott művem. A könyv azonban könyvárusi forgalomba nem került és így már, könyvtárigazgatói nyelven szólva, könyvészeti ritkaság.”[2] Egy másik, ugyanekkor készült interjúban azt is mondja: „Magamnak sem maradt belőle egyetlen példány sem, csak a Somogyi-könyvtárban láthatom, ha kíváncsi vagyok rá.”[3] Ez talán csak önironikus utalás, de az sem lehetetlen, hogy Móra valóban elosztogatta addigra első, korán megjelent könyvének összes otthoni példányát.

Az utóbbi interjúban elmeséli Az aranyszőrű bárány (a vers, és nem a kötet) későbbi történetét is: jó időre elfelejtette, mással foglakozott, verseket is alig írt, majd 1922-ben a Petőfi Társaság félévszázados jubileumára kellett egy felolvasásra szánt költeményt prezentálnia, és ez a külső késztetés ötletet adott neki. „Úgy gondoltam, hogy ha ezt a régi írást átdolgozom és sikerül belementenem a gyerekkori frissességet, […] és sikerül belevinnem azt a technikai készséget, amit azóta szerezem és azt a magyar humort, amire azóta tanított meg az élet, akkor ez lesz úgynevezett költészetemnek legalkalmasabb fejfája. / Soha ilyen sikerem nem volt még a társaságban. Három nap múlva leírt hozzám az elnökség, hogy küldjem fel a kéziratot, mert a kormányzó úr, aki ott volt a díszgyűlésen, családja körével is meg akarja ismertetni a verset.” Sőt, ami könyvészeti szempontból lényegesebb: ezt az átalakított változatot ki akarták adni önálló kötetben. Erről Móra így beszélt: „a vers kiadói jogát a budapesti Egyetemi Nyomda megvette tőlem körülbelül egy bárány, de nem aranyszőrű bárány árában, hogy könyv alakban kiadja. Ki is szedték a verset, meg is csináltam a korrektúrát. azonban az illusztrátorok körül támadtak nehézségek, úgyhogy a bárány ottmaradt az ólomszérűkön.”

Az aranyszőrű bárány tehát többszörösen kitüntetett helyű és szerepű mű Móra pályáján és munkásságában. Nemcsak azért, mert ez Móra első önálló kötete, s így írói indulásának legfőbb dokumentuma, hanem mert az egyik „legsikeresebb” munkája is: 1922-ben átdolgozta, Horthy Miklós megkapta, 1929-ben pedig színpadra került; és a színpadi átdolgozás is jelentős esemény volt a magyar irodalomban, mert „ez a darab az első kísérlet, hogy a magyar parasztot belevonják az operettbe”.[4]

Mivel azonban az 1922-ben tervezett kiadás meghiúsult, s az átdolgozott mű nem jelent meg, ha Móra mégis meg akarta mutatni valakinek a „Bárányt”, akkor az eredeti, 1902-ben kiadott kötetet kellett adnia. Amiből, mint mondta, állítólag magának sem volt.

Az aranyszőrű bárány dedikált példányai valóban ritkán bukkannak föl az árveréseken. Kezdő szerzőként Móra nem is dedikált sokat ekkor még, nem volt ismert író: akiknek adott személyesen ajánlott kötetet, azokkal valóban közeli kapcsolata volt. Ilyen volt pl. Madarassy László (1880–1943) etnográfus, később a Néprajzi Múzeum későbbi igazgatója és az Ethnographia című folyóirat szerkesztője, akinek 1903. január 29-én küldött, a dedikált könyvhöz mellékelt levélben leírta a dedikálás történetét is: „csak most vagyok lábadozóban egy hónapi nyavalygásból. Ebből értheted meg azt is, miért csak most kapod meg az Aranyszőrű bárányt, a melyet – ha elvi ellensége nem volnék minden nyomtatásos dedikációnak – kötelességből és szeretetből neked dedikáltam volna. Így érd be azzal a két sorral, a mit még Karácsony napján beleírtam a neked szánt példányba s a minek az ilyen későn való elküldéséért mentsen ki nyűglődésem és szereteted.”[5] Ez az egy hónapnyi betegség a magyarázata annak is, hogy a fővárosi sajtó nem írt a könyvről: Móra nem tudott nekik küldeni. S így, ezzel összefüggésben, valóban eleve kevés számú dedikált példány lehetett a könyvből.[6]

Pár ismert darab viszont arról is tanúskodik, hogy Móra pályája során később, akár évtizedekkel később is „adogatott” még a megmaradt Aranyszőrűből, nem egyszer önironikus ajánlással.

Ezek közül az ajánlások keltezésének sorrendjében az első a Studio Antikvárium 33. árverésének 280. számú tételeként kelt el. Móra ezt a keserédes mondatot írta bele:

Bizonyosan többet fizettél érte, mint a menyit / én kaptam érte. / Móra Ferenc / Sz. 1910. márcz. 23.

A dedikáció valós életrajzi helyzetet elevenít föl. Erről megint csak a már idézett levélből lehet tudni, amelyben Móra így írt a honoráriumról Madarassy Lajosnak: „anyagi sikerről szó sincs, nem is lehet. Könyvem a Szegedi Napló karácsonyi melléklete volt, nobile officium volt ingyen adnom, – jócskán azért, mert úgy se tudtam vele mit csinálni. […] Mindössze 60 példányt kaptam honoráriumul, abból 50-et Orbán Pista vesztegetett el Félegyházán forintjával, forinthúszával, 10 meg még a nyakamon van.”[7] Móra tehát nem kapott sokat érte, ellenben a könyv tulajdonosa valóban többet fizethetett érte, mert a tételleírás szerint a kis könyv míves kötést kapott: „Korabeli, enyhén kopott, aranyozott gerincű félbőr kötésben, márványmintás festésű lapszélekkel, az eredeti színes kőnyomatú borító bekötve.” De hogy ki volt a kötet tulajdonosa, a dedikáció címzettje, ma már nem megállapítható. Csak annyit lehet róla tudni, hogy 1910. március 23-án találkoztak és közeli ismerőse volt Mórának (hiszen tegeződtek), és hogy nagy becsben tartotta az író műveit: a kis kötetet időtálló kötéssel védte, és dedikáltatta is a költővel. Azaz nemcsak ismerős, de valamilyen szinten gyűjtő is volt.

A második darab a Krisztina Antikvárium 33. árverésének 415. számú tétele volt. Móra ezt írta a címlapra:

Veronka királykisasszonynak, a ki legszebben / tud magyar verset mondani, / kézcsókkal / a premier estéjén / Szeged, 1929 XI. 15 / Móra Ferenc

A címzett itt „csak” szerepével van megnevezve, amit játszott, de így könnyen azonosítható: Harmath Hilda (1904–1948) színésznő szereplésével aznap mutatták be Az aranyszőrű bárányt a szegedi színházban; a burkus király lányát, Veronkát alakította a fiatal művésznő. 1928-tól játszott a szegedi színházban – Ács Tibor feleségeként Á. Harmath Hilda néven –, de nem sokkal később külföldre ment, és több évig külhoni színpadokon lépett föl. A Magyar Hírlap tudósítása szerint „bájos királykisasszony volt A. Harmath Hilda. Gyönyörű hangja, disztingvált játéka érvényre juttatta azt a sok álomszerű finomságot, amit Móra meséjével, Vincze muzsikájával lehelt a királykisasszony tündéri alakjába.”[8] A cikk arról is beszámol, hogy „a szereplőket tizenkétszer hívták a függöny elé, s amikor a színészek közt megjelent Móra Ferenc is, a közönség felállva, leírhatatlan lelkesedéssel tüntetett a népszerű író mellett, akit a szűnni nem akaró taps még a vasfüggöny elé is kikényszerített.” A nagysikerű előadás után pedig „a szerzők és a budapesti vendégek tiszteletére szűkkörű vacsora volt”. Móra ekkor adta a könyvet a színésznőnek.

A harmadik ismert ajánlás verses. A FUGA Budapesti Építészeti Központ 2019. október 6-án tartott „design, plakát, érem, kézirat, kotta, könyv és építészet” árverésén bukkant föl a példány, amibe Móra ezeket a sorokat írta:

De rég volt, istenem, de rég, / mikor e bárány elleték! / Milyen vén birka lett belőle / s még ma sincs neki aranyszőre!
Makó, 1930. aug. 29. – 1930. … / Móra Ferenc / úgy is mint „Lajoska”

Mint látható, itt sincs címzettje az ajánlásnak, viszont mivel maga a megajándékozott közreadta a dedikációt, tudni lehet, hogy Diósszilágyi Sámuel (1882–1963) makói orvos és jóbarát kapta Mórától 1930-ban ezt az akkor már majdnem harmincéves első kötetkét. Diósszilágyi így írta le a példány történetét: „1930-ban nagyobb mennyiségű könyvet találtak Engel Vilmosnak, a Szegedi Napló kiadójának a padlásán, köztük egy csomót azokból »Az aranyszőrű bárány« kötetekből, amiket az újság 1903-ban karácsonyi ajándékul adott előfizetőinek. [Móra] Nekem is juttatott belőle egyet, amibe ezt írta”.[9] (Engel Vilmos [1881–1971] ekkor már Budapesten élt, kereskedése volt, de a gazdasági világválság miatt 1930-ban becsődölt; nyilván ekkor „takarították” ki a szegedi padlást.) A makói orvos azt is tudta, hogy az aláírás alatti öndefiniálást („úgy is mint Lajoska”) már az ötvenes években sem értette volna senki Móra közvetlen családtagjain és legközelebbi ismerősein, ezért feloldotta ezt az utalást is. „Volt ugyanis a Móra-házban egy mindennapos vendég, amolyan »házibútor«, aki a nap legnagyobb részét Móráéknál töltötte, akit lehetett küldeni ide-oda és a megszokásból csak »Lajoská«-nak szólított mindenki. Amikor augusztus 29-én Móra »hosszabb tartózkodásra« hozzánk, Makóra megérkezett, úgy toppant be, mint »Lajoska«, s olyan szerepet szánt magának, mint amilyent az ő Lajoskájuk töltött be, aki még azt sem tudja, meddig marad. Azért rakta az 1930-as szám után a pontokat, amik az eltávozás bizonytalanságát jelzik.” Hogy mennyire szükséges a „bennfentes” magyarázat a megértéshez, annak legjobb jele, hogy a könyvet bemutató árverési katalógus tételleírásánál a szervezők figyelmét elkerülte ez a közlés, és így nem is tudták föloldani – illetve tévesen oldották föl – az utalást, amikor ezt írták a magyarázatul: „Lajoska a pékinas a Mosolygó alma című Móra mesében.” Bár ez is igaz, csak épp nem sok köze van Móra önmegnevezéséhez.

Megjelent a folyóirat 2023. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Félegyházi Hírlap, 1902. december 25. 2. o.

[2] Móra Ferenc és Vince Zsigmond „Az aranyszőrű bárányról”. In: Délmagyarország, 1929. november 10. 5–6. o.

[3] Magyar László: Móra Ferenc „Az aranyszőrű bárány” születéséről, élete első nagy fájdalmáról, az álomszerükről és arról, hogy miképpen lett az utolsó kiskun „rapszód” meséjéből operett-librettó. A szegedi színház ünnepi díszelőadás keretében mutatja be Móra Ferenc daljátékát, „Az aranyszőrű bárány”-t. In: Magyar Hírlap, 1929. november 13. 7–8. o.

[4] Móra Ferenc és Vince Zsigmond „Az aranyszőrű bárányról”.

[5] Móra Ferenc levelesládája. Sajtó alá rend.: Madácsy László. Szeged, 1961. Tiszatáj. 41–42. o.

[6] Egy 1903 augusztusában írottat külön dolgozatban értelmeztem: BBT: Móra Ferenc gályarab létmetaforája. Egy 1903-as verses dedikációról. (kézirat)

[7] Móra Ferenc levelesládája, 43. o.

[8] Az aranyszőrű bárány bemutatója a szegedi színházban. In: Magyar Hírlap, 1929. november 16. 8. o.

[9] Diósszilágyi Sámuel: Móra Ferenc tréfás levelei, pajzán rigmusai. In: Tiszatáj, 1959. július 10. o.