Miklós Péter: A debreceni garabonciás és az első magyar könyvsiker szerzője

Csokonai és Dugonics

A kétszázötven éve született Csokonai Vitéz Mihály poétikai, tematikai és irodalmi / irodalomszociológiai útkeresésében rövid epizód jutott Dugonics Andrásnak. A debreceni származású költő az 1795. év egy részét Pesten töltötte, ahol a kortárs irodalmi élet vezető reprezentánsaival kereste a kapcsolatot. Noha a fölvilágosodás – és annak mesterei, elsősorban Jean-Jacques Rousseau – elkötelezett híve volt, a magyar jakobinusok kivégzése (amelyet személyesen végignézett) után „konzervatívabb” kulturális körök felé is nyitott. Így került kapcsolatba a szegedi származású katolikus pap, piarista szerzetes, egyetemi matematikaprofesszor Dugoniccsal, aki kora egyik vezető írója – elsősorban mint történelmi regények és drámák szerzője – rendelkezett nemcsak nagy tekintéllyel, de komoly olvasótáborral is.

Szerb Antal író, irodalomtörténész Csokonai Vitéz Mihály kapcsán megállapította, hogy alkotói világának három rétege van: a fölvilágosodáskori rokokó, a preromantikus és a népi. A két világháború közötti legendás irodalmár Magyar irodalomtörténet című könyvében kissé rosszallóan írt Csokonai vaskos népiességéről és az emelkedettebb poétikai formákhoz kevéssé illő „paraszti” szóhasználatáról, amely szerinte csökkenti művei és költői nyelve esztétikai értékét.[1] Pedig éppen Csokonai költői nyelvének népiessége volt az, amely aztán a tizenkilencedik század derekára Petőfi Sándor és Arany János lírájának népi(es) sajátosságait megalapozta.

Szerb Dugonicsról írva ugyancsak szövegei bizonyos részeinek „otromba népi nyelven” való megfogalmazását bírálta. Emellett természetesen elismerte írói – elsősorban regényírói – érdemeit.[2] Mint fogalmazott róla: „Történeti regénye, az Etelka, a magyar preromantika egyik legfontosabb eseménye. Fontos azért is, mert ez volt az első magyar könyvsiker, ezer példánya egy év alatt elfogyott, az ország egységesen lelkesedett, még a kálvinisták is elolvasták a piarista pap könyvét, az újszülötteket Etelkának keresztelték. A magyar szépirodalmi mű vele nyert polgárjogot, illetve vele nyerte vissza a XVI. századi ponyva népszerűségét. És fontos az Etelka azért is, mert példátlan sikerét romantikus mozzanatainak köszönhette, ez a siker az első jele a nagy és lényegbevágó ízlésváltozásnak. A ponyva előbb vett róla tudomás, mint az elit irodalom. Az Etelka sok tekintetben közelebb áll Kisfaludy Károly és Vörösmarty nemzedékéhez, mint Kazinczy és Kármán.”[3]

De térjünk vissza még egy pár gondolat erejéig Csokonaira!

Érdekesség, hogy alakja folklorisztikus figurává vált. Az ország több részén, de főleg protestáns alföldi vidékeken, jegyeztek föl hozzá kapcsolódó hagyományokat. Garabonciás diáknak és táltosnak tartották, aki hol a helyi táltossal verekedett meg bika alakjában, hol pedig az adott település tudós molnárját látogatta meg (a molnár ugyanis éppolyan titokzatos szereplője volt a folklórnak, mint a diák, vagy a vándor, hiszen speciális szakismeretek birtokában volt). Sőt, az 1860-as években még jövendölések is maradtak fönn a neve alatt.

Karcagra menet – tartja az egyik monda – fölvette egy helyi gazda a lovas kocsijára. A lovai ugyanis addig tomboltak és ágaskodtak megvadulva, amíg föl nem szállt a diák. Amikor elváltak, s a város határában leszállt a kocsiról, a gazda megkérdezte a nevét, amire hagyomány szerint stílusosan egy rövid versikével válaszolt. „Aki kérdi, száz láncalján / Ős redemptus, nem is mai, / Debreceni deák vagyok / És a nevem Csokonai!”[4] (A redemptusok a régi magyar jog szerint olyan személyek és a családok voltak a jászkun régióban, akik jobbágyi terhektől mentesen, szabad emberként birtokolták a földjeiket. A száz lánc nagyjából negyven hektárnyi területet jelöl.)

Mások úgy vélték, hogy már kisgyermekkorában megtanult olvasni és egyéb természetfölötti tudásnak is birtokában volt. Hajdúhadházi hagyomány szerint – derül ki Lukács László Csokonai néphagyománybéli alakjáról szóló munkájából – „kétéves korában folyékonyan olvasott, pedig senki nem tanította az olvasásra. A kéményfüstről megmondta, hogy melyik házban mit főznek. Mindenkinek tudta a nevét. Tudott beszélni az állatokkal, a madarakkal és a fákkal. Azt is tudta, hol volt elásva a kincs, de arról sohasem szólt senkinek sem, mert akkor megnémult volna.”[5] Ugyan ezek a folklorizálódott Csokonai-történetek nem valóságosak, a történelmi hűség próbáját legalább részben kiállják, hiszen a költő sokat vándorolt országszerte, s olvasni is nagyon kicsi korában megtanult.

Csokonai Vitéz Mihály félig nemesi, félig polgári származású volt.[6]

Apai ágon dunántúli nemesi család sarja (a család nemessége az – egyébként elkallódott – oklevél volt csupán, birtok vagy megélhetés nem járt hozzá). Dédapja és nagyapja is református lelkész volt. Egyik távoli őse, Csokonai Demeter a törökellenes harcokban tüntette ki magát. A magyar csapatoknak kémkedett, elfogott egy törököt és még egy ágyúgolyó elől is elugrott. Édesapja, József Debrecenben telepedett le. Borbély és seborvos volt. Ez a korszakban azt jelentette, hogy a hajvágás és a borotválás mellett kisebb (főleg bőrgyógyászati) műtéti beavatkozásokat, érvágásokat és foghúzásokat is végzett. Céhmesterré is megválasztották és a város megbecsült polgára lett. Olyannyira, hogy a helyi szabómesterből környékbeli kisbirtokossá és a városi belső tanács – mai fogalmaink szerint közgyűlés – tagjává vált Diószegi Mihály lányát vette feleségül. A házaspárnak öt gyermeke született, akik közül hármat hamar eltemettek, s csak két fiú érte meg a felnőttkort, de ők is még édesanyjuk halála előtt elhunytak.

Csokonai a betűk ismeretét már hároméves korában elsajátította. Szüleitől kérdezgette, hogy melyik betű micsoda, s aztán később, ezek megtanulása után kis kóródarabokból betűket formált és szavakat rakott ki. Ha tehát garabonciás diák nem is volt, a hozzá fűződő legendák azon része, hogy hamar tudott olvasni, igaz. Édesapja korai elvesztése után édesanyja, Diószegi Sára nevelte, aki végig támogatta abban, hogy művelt ember és költő legyen. Műveinek egyik első ismerője, olvasója és kritikusa is volt, olyannyira, hogy számos szövegét kívülről tudta.

A költő egész kicsi korától kezdve rengeteget olvasott. A klasszikus irodalmi művek nagy része otthon rendelkezésükre állt. Apja és nagyapja halála után azonban a család elszegényedett. A debreceni református kollégiumba csak úgy iratkozhatott be, hogy az édesanyja naponta hét–nyolc adag étellel támogatta az oktatási intézményt, ezért cserébe tandíjmentességben részesültek.

Csokonai magabiztosan elsajátította a görög, a latin, a német, a francia és az olasz nyelvet. Utóbbi kettőt – magyar szótár híján – latin szótárakból. Tizenkét évesen alkalmi költemények szerzőjeként már ismert volt a városban. Fiatalon felköltötte Kazinczy Ferenc figyelmét is, aki húszévesen poétává avatta. Kitűnő tanuló volt. A kollégium egyik legjobb diákja, akit, amikor felsőfokú tanulmányait folytatta az egyik alsóbb osztály praeceptorává (tanárává) neveztek ki. Mivel azonban a rábízott tanulókkal borozgatott, pipázott és nótázott, később pedig a kollégium rektorának sem adta meg a kellő tiszteletet, eltanácsolták a patinás debreceni intézetből.

Egy ideig Sárospatakon tanult jogot, végül vándorlásba kezdett. Pozsonytól Komáromig, Csurgótól Debrecenig járta az országot és főúri támogatókat keresett. Elhatározta ugyanis, hogy – miután az intézményes iskolarendszert nem érezte magáénak és rájött, hogy sem lelkipásztor, sem tanár, sem jogász nem lehet belőle – kizárólag az irodalomból él. A magyar társadalmi modernitás egyik fokmérője, hogy lehetséges-e „csupán” írói tevékenységből megélni. Abban az időben biztosan nem volt az. Erre példa, hogy Csokonai élete végéig anyagi gondokkal küzdött, és ha nem is nyomorban, de szegénységben élt. Alkalmi verseiért (mint amilyen volt például a könyvtár- és múzeumalapító Széchényi Ferenc Somogy vármegyei főispáni beiktatására írt költeménye) ugyan kapott kisebb-nagyobb összegeket, de stabil megélhetéssel nem rendelkezett.

Az 1796-os pozsonyi országgyűlés – ahogy akkoriban nevezték: diéta – idején lapot adott ki, amelynek ő volt a szerzője. A Diétai Magyar Múzsa című folyóiratnak tizenegy száma jelent meg. Életében egyetlen könyve, a Dorottya került kiadásra, a Lilla-dalokat tartalmazó verseskötete pedig közvetlenül halála után hagyta el a nyomdát, noha már – tudható levelezéséből – 1793-ban publikálásra készen állt egy könyvnyi költeménye.

Roppant művelt irodalmár, szellemes beszélgetőtárs, vidám és szórakoztató társaság, ugyanakkor beteges és gyönge fizikumú ember volt. Külsejét a kortárs Gaál László – egykori diákja, majd műveinek és életrajzi adatainak gyűjtője – így írta le: himlőhelyes arcú, nagyorrú, bozontos szemöldökű, kék szemű fiatalember volt, „mintegy öt lábnyi és hét hüvelyknyi magas; ép termetű, melle domború, vállai nem szélesek, de karjai szembeötlő – asszonyosan – gömbölyűek és izmosak, haja tömött, gesztenyeszínű barna.”[7] (Az öt láb és hét hüvelyk nagyjából százhetven centiméter.)

Csokonai színműveiben (például A méla Tempefői, avagy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon; Az özvegy Karnyóné és a két szeleburdiak), epikus alkotásaiban (például Dorottya, vagyis a dámák diadala a fársángon) és verseiben a vaskos humor, az ironikus társadalomkritika és a klasszikus műveltség egyaránt jelen van.

Nagyra becsülte a magyar nyelvet: olyannyira, hogy tájszavakat is gyűjtött. A magyar nyelv feléledése című tanulmányában a következőket írta az 1790-es évek második felében. „Magyar nyelv! Édes nemzetemnek nyelve! Teáltalad szólaltam én meg legelőször, teáltalad hangzott először az én füleimbe az édesanyai nevezet, te reszkettetted meg a levegő eget, amelyet legelőször szívtam, az én bölcsőm körül, s te töltötted be azt az én nevelőimnek, az én hazámfiainak s az engemet szeretőknek nyájaskodásaival; teáltalad kérte az én csecsemő szám a legelső magyar eledelt.”[8]

Csokonai a magyar jakobinusok mozgalmának fölszámolása, s annak vezetője Martinovics Ignác és társai (Laczkovics, Sigray, Hajnóczy és Szentmarjay) 1795. május 20-i budai kivégzése – amelynek szemtanúja volt – után kereste a kapcsolatot Dugonics Andrással (annál is inkább, mert mentora, Kazinczy Ferenc, a Martinovics-per egyik elítéltjeként börtönbe került). 1795 nyarán vélhetően személyesen is találkoztak Pesten. Bár ezt Szilágyi Márton legújabb, nagyszabású Csokonai-monográfiájában csak föltételezésnek tartja.[9]

Az azonban tény, hogy abban az esztendőben Csokonai Dugonics’ oszlopa címmel hosszú és elismerő költeményt szentelt neki, amelyben egyébként – meglehetősen túlzó módon – dicsérte és magasztalta Dugonicsot az alábbi szavakkal.

„A’ Magyar HELIKON’ virágos tövében / (A’ szelíd Múzsáknak híves mezejében) / Apró Violákat ’s Ne-felejcset szedtem.” / Egy kis Bokrétába tarkán egyengettem, / Víg énekecskéket (a’-mint van szokásom) / Danóltatott velem csendes andalgásom. / Melyet egy kis Zefir, kerengvén lejtősen, / A’ Bokorról viszsza-süvölte kettősen.”[10] […]

„Sok hejen a’ Kövőn ÁRPÁD, TOKSON, ZOLTÁN / Triumfált az üdő’ el-múlandó vólttán. / Sok dűcső ŐSEINK nevei a’ Fényben / Kezdettek ragyogni e’ nagy Építményben. / Ezek között látszott a’ NAGY TISZTELETŰ / DUGONICSNAK metzve nehán Arany Betű. / Mellyet a’ hív MAGYAR KEZEK igy metzének: // A’ Haza.DugoniCs. András. nagy. nevének. / Szemét sok Haza-fi könyvekkel áztatta. / Sok hév indúlatok buzogtak alatta. / Azok köztt bennem-is az öszsze-olvadott / Szív sok háládatos könyvekre fakadott. // Tisztelem NAGY TUDÓS! ennyi érdemedet. ! /’S Haza-fi csókokkal értetvén Tégedet; / A’ MAGYAROK’ kegyes ISTENÉT imádtam: / Hogy ily Magyar-szívü HAZÁM-FIÁT láttam. / Áldgyon-is-meg az ÉG, édes HAZÁM-FIA! / Zengjen DUNA-TISZA ’s-minden Magyar’ fia! / Ezt kévántam NÉKED. Meg-ne-szólly ezekért / A’ TE érdemidhez illetlen versekért. / Én mint TEMISTOKLES OSZLOPODNÁL sírtam, // És alá ez’ egy-pár sorocskákat írtam: // Szemléllyétek. Késő. Unokák’. Fiai. / A’. Nagy. Dugonicsnak. A’. Hív. Csokonai”[11]

Ez a vers egyébként olyannyira elnyerte Dugonics tetszését, hogy A’ szerecsenek című könyve második kötetében (1798) közölte is, sőt lerajzoltatta a Csokonai által megénekelt oszlopot.[12]

Kettejük kapcsolatáról és a vers keletkezési körülményeiről így írt Julow Viktor debreceni irodalomtörténész professzor: „Több lehetett a véletlennél, hogy még 1795-ös pesti látogatásakor éppen az öreg Dugonics Andrást kereste fel, majd ünnepelte a Dugonics oszlopa című nagylélegzetű poémájában. A horatiusi monumentum aere perennis (ércnél maradandóbb emlék) gondolata nagyítódik itt fel: magába olvasztva az angol klasszicizmus bálványa, Alexander Pope The Temple of Fame (A hírnév temploma) című költeményének struktúráját, s felhasználva annak Csokonai mondanivalójához idomított motívumait. A klasszikus metszésű egyszerű diadaloszlopot a látomásos barokk fantázia már-már riasztó tágasságú és zsúfoltságú mauzóleummá növeszti, amelynek tövében furcsa ellentétként nyílnak a rokokó violái és nefelejcsei, zengenek »víg énekecskéi«.

A hazai felvilágosodást hirdető nagy versek világosságát, gondolati tisztaságát sejtelmes claire-obscure[13] váltja fel és a barokk allegóriák a preromantika szokványos kellékeivel vegyülnek el. A költemény rendkívüli stílusbeli kevertsége még irodalmunk legnagyobb ízlésszintetizálójánál, Csokonainál is meggondolkodtató. Elbizonytalanodás és izgatott keresés jele egyszerre: a költő gyors és érzékeny reagálását mutatja a magyar újjászületés mozgalmának legválságosabb pillanatára. Ami mégis uralkodik a kevertségben, az a történelmi tartalmú szentimentalizmus; a múlt, különösen a harcias magyar ősmúlt képeinek borongó, kissé már ossziáni szellemű felidézése, amelyben azonban egészen Dugonics programjának megfelelően a nemzeti önébresztgetés szándéka, a nemzeti haladás igénye áll. A múlt nagy példáitól vár megerősítést a nemzet felemelkedéséhez, ám a felemelkedéshez vezető utak szemben a nagy antifeudális költeményekkel, kijelöletlenek maradnak. Az 1795-ös helyzet dermesztő reménytelenségét mutatja, hogy Voltaire, Rousseau, Bessenyei helyett a jó öreg Dugonicsot kell választani a kalauzul, de jele annak is, hogy nem hajlandó az útfélre állni, hanem tovább akar haladni, ahogy épp lehet.”[14]

Dugonics szövegeinek a megismerése és a vele való kapcsolata sarkallta Csokonait – az Etelka nyomán – arra, hogy egy, a honfoglalás korában játszódó eposzt írjon. 1796-ban az Árpád, vagy a magyarok megtelepedése című elbeszélő költeményből mindössze néhány sor, valamint a mű szinopszisa készült el.[15]

A szintén debreceni egyetemi tanár, Juhász Géza erről a következőket írta. „Annyi kétségtelen hogy a költő 1795-ös közeledése Dugonicshoz nem megfutamodás volt a súlyossá vált társadalmi és politikai harc elől. Csokonai élete a vérmezői nyakazástól fogva csakugyan nem egyéb mint keserű megpróbáltatás: hiszen a reakciós hatalomnak, s az elmaradt feudális társadalomnak teljesen ki van szolgáltatva. Még a debreceni kollégium diákbírósága is úgy tiltotta ki, hogy az akkor szembeötlő igazságtalanságaival mind a költőt, mind az iskolát megóvja a további vizsgálatoktól. De felvilágosult meggyőződését nem tagadta meg, sokkal ellenségesebb viszonyok közt sem. Már Dugoniccsal is azért kereste a kapcsolatot a költő, mert jónak tartotta módszerét: a múlt álarcában is harcolni a jelenért.”[16]

Csokonai 1798-ban írta Dugonicsra című versét. „Állítnék Dugonicsnak is itt örök oszlopot újra, / Jaj de minek rakjak, lám negyedéve rakék. / »Hát amit te emelsz, örök oszlop az? – oh, sokat ígérsz!« / Már az örök, Dugonics helybehagyása után.”[17]

Csokonai Vitéz Mihály és Dugonics András kapcsolata valószínűleg mindössze (napjaink irodalomtudományi kutatásai szerint föltételezett) személyes találkozás(ok)ban és két szövegben érhető tetten, valamint abban, hogy Csokonai – (részben) Dugonics hatására – nagyszabású, Árpád nagyfejedelem korában játszódó mű megírását tervezte. Ez ugyan nem készült el, de Csokonai összeállította a tervezetét, valamint – mintegy háttértanulmányként – vázlatot írt a magyar ősvallásról és őstörténetről.[18]

Megjelent a folyóirat 2023. decemberi számában

Jegyzetek

[1] Szerb Antal: Magyar irodalomtörténet. Budapest, 1935. 248–254. o.

[2] Uo. 213. o.

[3] Uo. 211. o.

[4] Lukács László: Csokonai a néphagyományban. In: Limes, 2005. 3. sz. 62. o.

[5] Uo. 61. o.

[6] Csokonairól lásd bővebben: Bertók László: Így élt Csokonai Vitéz Mihály. Budapest, 1973.; Juhász Géza: Csokonai-tanulmányok. S. a. r., bev., jegyz. Juhász Izabella. Budapest, 1977.; Julow Viktor: Csokonai Vitéz Mihály. Debrecen, 1991.; Szilágyi Márton: A költő mint társadalmi jelenség. Csokonai Vitéz Mihály pályafutásának mikrotörténeti dimenziói. Budapest, 2014.

[7] Idézi: Bertók László: i. m. 65. o.

[8] Csokonai Vitéz Mihály munkái. 2. köt. Prózai művek. Összegy., jegyz. Vargha Balázs. Budapest, 1987. 265. o.

[9] Szilágyi Márton: i. m. 54. és 134. o.

[10] Csokonai Vitéz Mihály: Dugonics’ oszlopa. In: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Elektronikus kritikai kiadás. DOI: 10.5484/Csokonai_Vitez_Mihaly_osszes_muvei, id: csokonai_vers_0506_k, s. a. r. Orosz Beáta, transzmed. Tóth Barna (Hozzáférés: 2023. 11. 12, https://deba.unideb.hu/deba/csokonai_muvei/text.php?id=csokonai_vers_0506_k)

[11] Uo.

[12] A’ szerecsenek. Újjabb életre hozta Dugonics András. Másadik könyv. Áfrikai esetek. Pozsony–Pest, 1798. Ez a kötet Csokonai Dugonics’ oszlopa című költeményével kezdődik (III–X.), amelyhez Dugonics András illusztráló metszetet is készíttetett.

[13] félhomály

[14] Julow Viktor: i. m. 123–124. o.

[15] Csokonai Vitéz Mihály: i. m. 1. köt. 283–287. o.

[16] Juhász Géza: Csokonai Árpádiásza. [1958] In: Juhász Géza: i. m.294. o.

[17] Csokonai Vitéz Mihály: i. m. 1. köt. 381. o.

[18] Csokonai Vitéz Mihály: i. m. 2. köt. 293–294. és 340. o.