Boros Tamás: A tanítás alapja a párbeszéd

Interjú a Rátz Tanár Úr Életműdíjas Kosztolányi József docenssel

Ez az interjú akár készülhetett volna a Szegedi Egyetemi Színházról szóló, a folyóirat januári lapszámában megjelent interjú egyfajta második részeként is. Hiszen az 1963-ban született Kosztolányi József a társulat több darabjában is játszott, sőt, még jómagam is az egyik előadás próbafolyamata közben ismertem meg mostani interjúalanyomat, azt hiszem, 2011-ben. Ezért is tegeződünk. Életében jelen van, sőt nagyon fontos helyet foglal el az amatőr színház, amely kapcsolat egy külön interjút érdemelne, hiszen sokan, mint színpadi színészt is ismerik őt. Novemberben volt bemutatója, ahol a Szegedi Kortárs Balett Lánglelkű című előadásában szavalt el öt Petőfi verset. De nagyon szeretett például vele dolgozni a Szegedi Szabadtéri Játékok korábbi igazgatója, Herczeg Tamás is. Valamint, bár ez még csak egy halvány terv, de szeretne önálló lírai estet is csinálni, Karinthy Frigyes verseiből.  Ám ebben az interjúban színházról nem igazán lesz szó. Mert Kosztolányi József hivatása nem a színház, hanem leendő matematika tanárok oktatója, az SZTE Természettudományi és Informatikai Kar Bolyai Intézet Analízis Tanszékének egyetemi docense. Ez az interjú Kosztolányi Józsefnek ezt az oldalát mutatja be.  Az interjú apropója, hogy még tavaly megkapta a rendkívül rangos Rátz Tanár Úr Életműdíjat, amelyet az Alapítvány a Magyar Természettudományos Oktatásért ítél oda, hivatalosan 8 olyan közép- és általános iskolai tanárnak, akik a magyarországi matematika-, fizika-, kémia-, biológiaoktatás területén kimagasló szerepet töltenek be a tantárgyak népszerűsítésében és a tehetséggondozásban. Kosztolányi József 1986-tól kezdett el tanítani a Radnóti Miklós Gimnáziumban, később került az egyetemre, és ha már a díj leírásában szerepel ez a szó, tanári tevékenységének mind a mai napig fontos része a tehetséggondozás. Mi az, amit még fontosnak tart ezen a területen? Mi a tanári ars poeticája? Hogyan reagál ő és a szakma az oktatásban is előtérbe kerülő változó világra? Ezekről beszélgettünk január 12-én.

Párhuzamosok – matematika és színjátszás, Radnóti és egyetem

– Nagyon örülök neki, hogy végre hosszabban beszélgethetek veled a matematikáról. Hiszen amikor megismertelek téged, már akkor is feltűnt, hogy nemcsak a színházról, hanem a matematikáról is szenvedélyesen szeretsz beszélni, igazi tanárként.

– Ez abszolút így van, a matematika és a tanári pálya a szakmám és nagyon régóta szeretem. Bár még középiskolás koromban valóban majdnem beszippantott, mégpedig teljesen a színház. Azonban se jó énekhangom, se megfelelő tánctudásom nem volt. A két pálya viszont sokáig párhuzamosan haladt egymás mellett, hiszen már a kezdetektől játszottam, sőt még a katonaságnál is csináltunk egy színpadot, viszont már a Radnótiban is matematika tagozatra jártam, majd matematika-fizika szakos tanárként végeztem és tanítottam teljes állásban hét évet alma materemben. A választásaimat és azok sorrendjét soha nem bántam meg.

– A matematika az általános iskolában vagy a Radnótiban kezdett el érdekelni?

– Még általános iskolás koromban, Szentesre jártam, szintén matek tagozatra, az akkori Köztársaság téri iskolába. Nem azért kezdett el érdekelni a tantárgy, mert különösen jó tanárom lett volna, hanem éppen azért, mert azt éreztem, hogy nincs minden rendesen elmagyarázva, és éppen ezért utánaolvastam nagyon sok dolognak. Ekkor 5-6. osztályos lehettem, innen pedig a Radnóti nekem egyértelmű volt. Az egyetem sem okozott nehézséget szerencsére.

– Hét év után az egyetem hívott el, de egy jó ideig még maradtál a Radnótiban is.

– Egészen pontosan 1993-ban jöttem el a Radnótiból, de 2010-ig még valóban visszajártam óraadóként tanítani, azóta pedig középiskolásokkal csupán a tehetséggondozó olimpiai szakkör keretében találkozok. Erre a szakköre matematikából nagyon eleven eszű gyerekek járnak, többen nálam sokkal okosabbak. De ez nem frusztrál, olyan vagyok ilyenkor, mint a fociedző, aki nem biztos, hogy világsztár játékos volt. Én itt is pedagógusnak tekintem magam, tudom, hogy mire lehet egy zsenit tanítani.

Mivel lehet egy gyermek/fiatal érdeklődését felkelteni?

– Annak idején az egyetem keresett téged vagy te az egyetemet?

– Pintér Lajos, a Bolyai Intézet címzetes egyetemi tanára, atyai jóbarátom volt az, aki az egyetemre hívott. Nem volt könnyű a döntés, mert a Radnótiban rengeteget dolgoztam, volt hogy dupla osztályfőnök voltam. Ez amúgy 70 gyereket jelentett, dupla osztálykirándulást, dupla bizonyítvány kitöltést, rengeteg munka volt vele, de éreztem a megbecsülést is. Másrészről viszont már korábban dolgoztam óraadóként az egyetemen, az 1993-as felkérés tehát egy főállás lehetősége volt, de az is nehezítette a döntésemet, hogy nem fűtött különösebb karriervágy. Számot vetettem és végül arra jutottam, hogy érdemes belevágni, hiszen pusztán annyiról van szó, hogy felcserélődik a fő-, és a mellékállásom. Még egy faktora volt a döntésemnek: azt éreztem, hét év tanítás után, hogy most már át tudok valamit adni a jövő tanárainak. Ez egyben azt is jelenti, ha nekem mondanivalóm van, akkor azt mindenféleképpen szeretném elmondani, és ehhez még a papír vagy a klaviatúra is kevés. Ebből adódik a színházi énem is.

– Nem szeretem ezt a mondást, mégis túl gyakran hallom, hogy ,,én nem vagyok jó matekból”, pedig valójában mindenki használja a mindennapokban. Mennyiben más egy, matematika iránt kifejezetten érdeklődő gyermeket/fiatalt tanítani és egy olyat, akinek nem ezzel a tárggyal vannak fő céljai?

– Alapvetően mindenféle diákot tanítottam, tehát nem csak kiemelkedő matematikai képességekkel rendelkezőeket. Ehhez a tudományterülethez, vagy ha az oktatás felől nézzük, akkor tantárgyhoz, valóban olyan képességek is kellenek, amelyek vagy megadatnak nekünk vagy nem. Ez abban nyilvánul meg, hogy a problémamegoldó vagy az absztrakciós képesség meddig fejleszthető. De ha valakinek nem is magas az absztrakciós képessége, azért nekik is kell és lehet is matematikát tanítani. Mert azt hogy például vannak bizonyos feltételek, abból következnek dolgok, hogy a bizonyos feltételek alapján le tudunk vezetni valamit vagy bizonyos feltételek és bizonyos formulák alapján ki tudunk számolni valamit, ezek megtaníthatók, azt gondolom, gyakorlatilag mindenkinek. Én abban hiszek, hogy a tanítás alapja a párbeszéd, a diskurzus. Nagyon figyelem a gyerekeket, itt az egyetemen is egyébként, pillanatok alatt a szemükről látom, ha nem értik, amit mondok. Akkor azt mondom, kanyarodjunk vissza és arra szocializálom őket, hogy kérdezzenek bátran. Ugyanígy ha valaki kérdezni akar, akkor kérdezzen. Nincs ostoba kérdés, mert valamiért megkérdezte. És nem is úgy kell reagálni, hogy ,,jaj kisfiam ezt már ezerszer elmondtam!” hanem hogy: ,,Igen említettük már, de megpróbáljuk és nekifutunk még egyszer”. Közel lehet vinni a matematikát az egyéni adottságok szintjének megfelelően mindenkihez. Bizonyára emlékszel rá, hogy volt az iskolában az indirekt bizonyítás, aminek vannak bonyolult válfajai, az a lényege, hogy valamit úgy bizonyítok be, hogy felteszem az ellenkezőjét és ellentmondásra jutok. Ettől sokan rettegnek, miközben a hétköznapi gondolkodásunkban is igen jelentős mértékben jelen van ez az indoklási forma. Rengeteg olyan tanítványom volt még a Radnótis időszakban, akikből matematika tanár lett, vagy valamiféle kreatív, alkotó szakmát végeznek, de nem mindenki maradt meg a matematika mellett, magyartanár is vált például egykori diákomból. Annyiban igaz az általad feltett kérdés, hogy sokan félnek a matematikától. Mérő Lászlónak volt egy cikke, még 1992-ben, amelyben azt írta, hogy a matek, a torna és a memoriter arra való, hogy a gyermek frusztrációs szintjét megtartsa az iskolában. Bár ezzel annyiban nem értek egyet, hogy ha a gyerek elé nem teszünk átugorhatatlan akadályokat, hanem szépen lassan rávezetjük a feladatok megoldásaira, felébredhet mindannyiukban a természetes kíváncsiság. De mondhatnám, hogy a memoriterekre sem feltétlen igaz ez, mert a 90-es években láttam a gyermekeimen, hogy ha nem zárom el a tévét előlük, akkor kívülről fújják a reklámokat. A rendszer tehát valahogy működik, csak nem biztos, hogy teszem azt az Odüsszeia első két oldalát kell bemagoltatni a gyerekkel, bármennyire szép hexameter. A tornára is igaz, hogy az egyénre kell szabni a gyakorlatot. A klasszikus Einstein mondás jut eszembe, hogy nem az alapján kell egy halat megítélni, hogy hogyan tud fára mászni. Hadd meséljek egy személyes példát: több mint 35 éves oktatói pályafutásom alatt talán egy vagy két alkalommal írattam váratlan dolgozatot, akkor is talán azért, mert zavartak a munkában. De egy ilyen dolgozat olyan stresszkomponenst indít be a fiatalban, mert izgul, ami elveszi azt, hogy ő ott legyen az órán, odafigyeljen. Nem szoktam váratlanul feleltetni, mert maga a váratlanság frusztrálja a tanulókat. Fontos, hogy a matematikaóra pozitív élmény legyen, mert pozitív élmény mentén jobban tapadnak az ismeretek. Egyetemen is így vagyok vele, addig beszéltetek valakit, amíg nem sikerül a vizsga. Nyilván sokan ki is használják ezt.

Változó világ, változó tudásanyag, változó módszerek

– Minden szavadból érzékelhető, hogy te tényleg elsősorban oktatónak, ahogy említetted is, pedagógusnak vallod magad.

– Én tanítani a gyerekektől tanultam. Amikor elkezdtem, nagy kedvvel, élveztem, hogy ott állok előttük, de az ő reakcióik terelgettek, így építgettem az anyagot, de volt hogy belekérdeztek. Ez azt eredményezte, hogy a finomszerkezetét a tananyag felépítésének illetve az órai módszereket is ők alakították bennem, ez volt a tanítási gyakorlatom tapasztalati része. A szakmai pedig az, amikor jöttek kérdések, felvetések, amikor olyan szituációba kerültem, amit nem tudtam megoldani zsigerből, annak utána kellett olvasnom. Egyébként is az oktatásban, a magunk szempontjából, a szakmai fejlődésben fontos, hogy először minden pályakezdő magára figyel, aztán ezt lassan elengedi, mert kialakul benne egy biztonság, és elkezd a tanulóra figyelni. Ez egy fontos lépcsőfok, majd jó értelemben véve alázatosabbnak kell lenni, az ő ,,hintájukba” kell, hogy bele tudjak ülni, az ő helyzetükbe belelátni. Ma már például úgy próbálok tanítani, hogy az okostelefonok használatát nemhogy megtiltom, hanem egyenesen használtatom a hallgatókkal, de ha középiskolában tanítanék, ott sem koboznám el őket.

– Mi a fő területed, profilod a matematikán belül?

– Én jelenleg is az Analízis tanszéken vagyok, ezt az ágát a matematikának mindig nagyon kedveltem, és a tanítási módszertant oktatom a tanárszakosoknak. Ezen kívül vannak olyan szemináriumaim, ahol matematikai problémamegoldást, megoldási stratégiákat tanítok.

– Van ezen a területen olyan, hogy valakin látszik, hogy mondjuk az a rész, amit te tanítasz, az nem annyira foglalkoztatja?

– Inkább az történik vagy történhet, az utóbbi években viszonylag többször, hogy erről a területről sokan a pedagógia, az informatika vagy a pszichológia felé fordulnak, azt kezdik el mélyebben tanulni. Én nem tudósokat képzek elsősorban, hanem tanárokat. A módszertan viszont egy olyan terület, ami akár az előbb említett a szakokon is hasznos lehet.

– És éppen ezért, mivel említetted, hogy inkább pedagógusokat képzel, gondolom nektek, oktatóknak is folyamatosan változnotok kell.

– Rengeteg új szakirodalmat kell, és még többet kellene olvasnom nekem is. Annak a poroszos tanítási módszernek, hogy a tanár dumál, a gyerekek hátratett kézzel ülnek vagy épp szorgalmasan jegyzetelnek, gyakorlatilag csuklógyulladásig, és nem szólhatnak egy árva szót sem, csak másolják a kivetített cuccokat, azok ma már nem korszerűek. Ehelyett a kooperatív módszerek, amik a kommunikációs képességeket fejlesztik, a pármunka, a csoportmunka, a projektpedagógia, a projektmódszerek az előremutatóak és jellemzőek. Van egy csomó olyan dolog, ami sokkal hatékonyabb mint ez a, tulajdonképpen valamikor meg még a 18. században ránk szakadt frontális oktatás.

– Mégis itt van még velünk ez a poroszos módszer.

– Pedig a különböző szakmai körökben már sokan próbáltak kibújni alóla. Eddig nem sikerült. Ez is az egyik komponens abban, hogy jelenleg olyan a magyar oktatás, amilyen.

– Amikor azt halljuk manapság, hogy kevés a természettudományos tanári szakokra jelentkezők száma, akkor először mindig a biológia-fizika-kémia hármasra gondolunk. Matematikából is nagy a baj?

– Igen. Negyedéves matematika-bármely szakos hallgató Szegeden van 14 jelenleg. Ezen kívül az ELTE-n több, Debrecenben és Egerben valamennyivel kevesebb hallgatót képeznek matematikatanárnak. Közülük pedig nem mindenki megy el tanítani. Biológia szakon talán többen végeznek, mint matematikán.

– Gyakran előjön az a felvetés is, hogy a matematika tantárgyat is meg kellene reformálni. Egy kiragadott példával élve: a másodfokú egyenletek tanítása helyett például a pénzügyi ismereteket és tudatosságot kellene előtérbe helyezni.

– Ezzel az elgondolással nálam nyitott kapukat döngetnek, és ezek a vélemények nekem is tetszenek. 2020-ban benne voltam az új Nemzeti alaptantervet és a hozzá kapcsolódó kerettantervet előkészítő szűk matematika (szakmai) bizottságban. A mostani matematika oktatás már tele van pénzügyi matematikával. Emellett van például szinusz, cosinus, tangens szögfüggvény, de csak tompaszögig. Tovább minek is kellene? A másodfokú egyenlet megoldóképletét ma már csak alkalmazni kell tudni, ráadásul egyre inkább a gép számol helyettünk. Nem ez a matematika, hanem valóban például az, hogy két különböző kamatozású és futamidejű befektetés közül melyikbe fektessünk. Ehhez már megfelelő számításokon alapuló gondolkodásra van szükség. De mondhatnám példaként azt is, hogy sokkal több a statisztikai feladat, hiszen, a mindennapokban bombáznak bennünket statisztikákkal, és gyakran át is vernek, ha nem vagyunk ezen a területen kellőképpen felkészültek, de a geometriában is olyan feladatok kerülnek elő, amik például egy házépítésnél fontosak lehetnek.  Az új, gyakorlatiasabb NAT-ból tehát már kikerültek azok a matematikai dolgok, amik csak azoknak szükségesek a későbbiekben, akik ilyen irányba mennek tovább.

– Régebben tankönyvek írásában is részt vettél, közoktatási és egyetemi szinten egyaránt. Szeretsz egyébként publikálni, túl a kötelezőkön?

– Alapvetően igen, vannak mind angol-, mind magyar nyelvű publikációim. Plusz, ahogy említetted, a tankönyveket is ide számították, bár az nem olyan tudományos munka, de mégis csak piacvezetők voltunk, elismerték azt a munkámat is. Mindig azt csináltam, amihez kedvem volt, nem volt rajtam a merev egyetemi publikációs nyomás.

– Mint egyetemi oktató, szigorúnak érzed magad?

– Inkább következetesnek, de persze van egy szakmai minimum, amit elvárok. Viszont magamtól is. Mottóm az, amit egy Hans Freudenthal nevű holland matematikadidaktikustól vettem át, ő pedig egy apróhirdetésből, hogy Wanted a swimming-teacher who can swim himself, azaz, aki úszástanárnak megy, maga is tudjon úszni. Nincs ez másképp a matematika esetében sem.

– Végezetül: elfoglalt ember voltál és vagy? Itt most a családod kapcsán kérdezem ezt.

– Alapvetően igen, de a gyermekeim mindig megnyugtattak, hogy azért volt időm a családra is, velük is jelen tudtam lenni, és ez ugyanolyan öröm számomra. Én úgymond hard worker  vagyok, napi 10-12 órát simán dolgozom, ma már talán törekszem arra, hogy az agyamat napi 8 óránál jobban ne terheljem, Ma is vizsgáztattam és államvizsgáztattam is, az interjú után a Radnótiba elmegyek focizni és egy kutatócsoportos online találkozóm is lesz még ma este. A munkahelyi mellett a baráti társaságok ugyanúgy fontosak. Egyszer el fog jönni az az idő, hiába, 61 éves leszek idén, amikor már nem fogom annyira bírni, de most még szerencsére, ennek nyoma sincs.

Fotók: Oláh Tamás

Megjelent a folyóirat 2024. februári számában