Kovács Attila: Régi könyvek, óborok, avagy egy igazi kincs a Somogyi-könyvtár birtokában
„Filozofálni is csak jóllakottan lehet igazán” – ismerjük a közkeletű bölcsességet. Egyszerre lenyűgöző és elborzasztó korrajz Hagymási Bálint pécsi kanonok írása, amelyben szónoki mesterfogásokat felvonultatva veszi számba egy vita apropóján a borivás és a vízivás melletti és elleni érveket[1]. Mint minden eseményt, alkotást, kontextusában kell értelmezni, ezért ha rögtön a dolgok közepébe akarunk vágni, akkor előtte meg kell néznünk a dolgok előzményeit!
Lenyűgöző, hiszen a 16. század elején íródott kis művecske egész tárháza a klasszikus műveltség elemeinek a festészettől a filozófián, a költészeten át a teológiáig. Hihetetlen, hogy a korszakban milyen kiművelt emberfők születtek hazánkban. A tárgyalt mű szerzője, aki kulturált hangnemben vitatkozik egy magas rangú paptársával, egyike ezen kiművelt emberfőknek. Latinul megírt művében nem csak felvonultatja az ókori görög és római kultúra kiemelkedő teljesítményeit, de érti is azokat. Bibliai jártassága impozáns, stílusa megnyerő. A mű előszava az alázatos tisztelgés és a lojalitás finom megnyilvánulása elöljárója, György pécsi püspök és királyi kancellár felé[2]. György urat a közjó lankadatlan szolgálójának és az igazságosság kérlelhetetlen pártfogójának írja le.
Súlyos és nehéz időszakban született ez az írás, amelyet ugyanakkor nyomtattak ki, amikor egy bizonyos Luther Márton nevezetű Ágoston-rendi szerzetes híres 95 tétele született[3]. Ez a 95 tétel szintén a közjó és az igazságosság kérlelhetetlen szeretetéből és az utána való sóvárgásból fakadt, de a szerző egészen másképpen látta az igazságot, mint ahogyan (feltételezhetően) Hagymási pártfogója, György püspök.
Hagymási Bálint írásművét egy 1515-ös vita alapozta meg, amely egy terített asztal melletti ünnepélyes eseményen zajlott le. Egy évvel vagyunk túl a Dózsa-féle parasztháborún, amely abból indult, hogy az Egyház asszisztálása mellett keresztes hadjáratot hirdettek a muszlim török veszedelem elhárítására. A pápai bulla bűnbocsánatot ígért a keresztet magukra öltő hadbaszállóknak.
A magyar nemesség előjogait már Werbőczy István (fő műve, a Tripartitum[4] éppen 1514-ben került ki a sajtó alól) előtt is szabályozták, de a magyar elitnek az államalapítás és a kereszténység fölvétele után kezdenie kellett valamit azzal, hogy a magyar köznép is magyar. Ami erősségnek mutatkozott a bizonytalan időkben (a korai Magyar Állam időszakában, amikor külső támadások érték hazánkat, de belső hatalmi harcok is zajlottak), hogy a magyarság nem szakadt részekre, az utólag kellemetlen mellékhatásokkal is járt. A magyarság nomád múltjában gyökerező közös nemzetségi hagyományok és a magyarnyelvűség ereje egyszerre problémává vált, amikor az új (feudális) rendszerben a népesség többségéből jogfosztott alattvaló lett. Ideológiailag meg kellett magyarázni azt a roppant kellemetlen tényt, hogy az uralkodó réteg a sajátjait nyomja el, ugyanis az alattvalók zöme ugyancsak magyar volt. A magyar nemes ideológiai alapvetése (törvények által is megerősítve) azon alapult, hogy valamikor a régmúltban a magyarság nagy veszélyben forgott, de az ellenállást, és a „haza” védelmét csak egy kisebbség vállalta föl. Életük kockáztatásával, vérük árán őrizték meg a függetlenséget, ezért a gyávák felett méltán uralkodhatnak az elkövetkezőkben. Így lettek ők a nemesek (akik csak a vérükkel adóznak, hiszen az országot védik), elkülönülve a nemtelenektől, akik adókkal és szolgáltatásokkal váltják meg ezt a védelmet. Ez a „közmegegyezés” látszott borulni, amikor a haza védelmét is a jobbágyságnak kellett ellátnia. A keresztes seregben – a határ felé vonulva – felmerült a gondolat: ha az országot mi védjük meg az ellenségtől az életünket kockáztatva és a vérünk árán, akkor nekünk is járnak ugyanazon jogok, mint azoknak, akik a vérre és védelemre hivatkozva vezetik az országot. Azaz, adómentességet kellene élveznünk! Amíg hadban járunk, Istennek teszünk szolgálatot, ezt honorálja a pápa bűnbocsánattal, aki tehát a sereget akadályozza, az Isten terveit igyekszik megakasztani.
A korszakban a jobbágyság több sérelmet is fölhánytorgatott urainak, akik igyekeztek megfosztani a szabad költözés jogától, de a vadászati jogok szűkítése és a mezővárosok jogainak csonkítása is napirenden volt. A nyári aratási munkák miatt a nemesség igyekezett megakadályozni a jobbágyok hadbavonulását. Mindezen társadalmi feszültségek a jól ismert drámai eseményekhez vezettek, amelyet Dózsa-féle parasztháború néven szokás emlegetni.
Ebben a közegben születik a munka a bor és a víz dicséretéről.
Meglehetősen abszurd tehát a történeti kontextus ismeretében a mű létrejötte, de ez önmagában még nem ok arra, hogy ne lássuk meg az írás kulturális értékeit. A történeti kitekintéshez tartozik, hogy a korszakban Szegednek jelentős számú extraneus lakója volt, ami azt jelenti, hogy külbirtokkal rendelkeztek, jellemzően a Szerémségben, a kor legjelentősebb magyar borvidékén. Az itteni bor keresett volt az ország határain kívül is. A török terjeszkedés azonban bekebelezte ezt a vidéket, így jöhetett el Tokaj aranykora.
Visszatérve a borivás, avagy vízivás érdekfeszítő kérdésére a szerző kifejti, hogy ő maga ugyan vízpárti, de egyházfi lévén elismeri a bor jó tulajdonságait, ha mértékkel fogyasztjuk azt. Itt emlékeztet Krisztus borfogyasztására, és a bor egészségmegőrző hatását is megemlíti. Ez a kor ivóvizeinek állapota miatt is figyelemre méltóan progresszív álláspontnak számított. Az emberi életkor fizikai velejárói kapcsán Platóntól idézve írja a szerző, hogy a borivás hatására a részegek is újból gyermekekké válnak, nem csak az idősek. Augustinust szintén citálja, aki a titkok kifecsegése miatt kárhoztatja a mértéktelen borfogyasztást, míg Plautusnak azt a megfigyelését osztja meg olvasóival, miszerint a mértéktelen borivás először a lábat kapja el. Senecára hivatkozva pedig újra megállapítja, hogy a részeg ember kifecsegi a maga és mások titkait is, másrészt nem tekintik komolyan vehető férfinak azt, aki sokat részegeskedik.
Ezek a pszichológiai megfigyelések társadalmi jelenségeket is tükröznek. A szerző kimondatlanul ugyan, de abból az alaptézisből indul ki, hogy a magas pozíciókban lévő személyek egyben mintaadóul is szolgálnak a köznép számára. Így viselkedésük nagy hatással van környezetükre, ezért az elit felelőssége, hogy kulturáltan és helyesen viselkedjen. Egyházi személyként nyilván a bibliai keretek által megszabott életutat és viselkedési mintákat tartja példaadónak és követendőnek. A részegek kettős látásának bemutatását is arra használja, hogy bizonyítsa, az elmét is megbontja az italozás, hiszen nemcsak kettőt lát mindenből a részeg, de adott esetben az sem tűnik föl neki, hogy valójában nincs két nap az égen, hiába lát most épp belőle kettőt.
A vízivás hasznosabb voltának bizonyítása mellett Hagymási olyan nagyágyúkat is bevet, mint a Leviták könyvében szereplő Áron főpap, aki kijelenti, hogy a szent és profán elkülönítését a bor akadályozza, ezért senki ne fogyasszon bort, mielőtt belépne a kinyilatkoztatások sátrába. Ezékiel könyve hasonlót mond, mikor kifejti, hogy a bor elvonja az elme képességét attól, hogy átlássa az összefüggéseket. Amphiaraosz legendás hírű ókori görög álomfejtő és jós pedig azt tanácsolja, hogy aki álomfejtésben és jövendőmondásban tanácsot kér, az ne egyen és ne igyon a lefekvése előtti napon, mert ezek a dolgok jelentősen befolyásolják az álmokat. Végül Szent Jeromos útmutatását is csatasorba állítja, aki egyenesen odáig ment, hogy mindenféle alkoholos ital fogyasztását kerülendőnek tartotta.
Ki merne ezek után bort fogyasztani? Mielőtt azonban a kedves olvasó rohanna kidobálni a borosüvegeit, mindenképp várja meg, míg az ismertetésben a borfogyasztás egyéb hasznos tulajdonságára is kétérünk!
A szerző ugyanis a borivás káros voltát leginkább a mértéktelen fogyasztásban látja. Kiemeli, hogy elvész az emlékezés, így a részegségben elkövetett bűnöket nem bánja meg az elkövető, jóvá sem teszik hibáikat a részegek, mivel nem is emlékeznek azok elkövetésére. Ezen a ponton az egyházfi azért él némi kritikával munkáltatója és munkatársai irányában is, mikor kifejti, hogy a korszakban tapasztalt növekvő egyházellenesség és a papok megvetése nagyban összefügg azok mértéktelen evés-ivásával. Az elit napi szintű urizálása jogos nemtetszést vált ki a köznépből, írja, majd hozzáteszi, hogy az egyház és a vallás nem tehető felelőssé a vallás néhány hirdetőjének és az egyház némely tagjának helytelen viselkedéséért. A korhelyeknek ezért igyekszik egészségügyi problémák feltárásával elvenni a kedvét a bor szeretetétől. A bor korán megöregíti a testet és elősegíti a vízkór kialakulását, no meg a máj és gyomor betegségeit is fölerősíti, szögezi le vészjóslóan.
Ezek után – hogy mindenki lássa: van fény az alagút végén! – hosszan ecseteli a víz erényeit. A víz frissíti a levegőt, az éghajlat döntő befolyásolója, átjárja a földet, életet ad a növényeknek, források és más feltörő gyógyvizek kúrálják az embert. Lélegezni segíti a halakat, oltja az állatok szomját, a tápanyagot eljuttatja a kellő helyekre a testben. Ha mindez nem lenne elég meggyőző, ultima rációként előcitálja, hogy a víz maga az egyik őselem. Ha valaki még mindig kételkedni merészelne, arra a végső ellenszer maga a Biblia bizonysága: a teremtéstől kezdődően 2242 évig az ember nem ivott mást, csak vizet!
Azért, amint már beharangoztam följebb, a bor jó oldalát sem tagadja meg a szerző, hiszen szót ejt arról, hogy az egészség megőrzése a mérsékelt borivással elősegíthető. Az olyan közismert előnyeit a bornak, mint a test megerősítése, a vérképzés és a jókedély fönntartása szintén csak a mértékkel fogyasztás következetes betartása esetén lehetséges elérni.
Innentől az olvasóra van bízva, hogy mit fogaszt inkább, és főleg milyen mértékben. Hagymási azért javasolja, hogy a szabad választás közben mindig tartsuk fél szemünket a borimádókon, és emlékeztet a Biblia témába vágó ajánlásaira. A szerző azt ajánlja, hogy minden, a klasszikusoktól citált érvét és a praktikusság okán megfigyelt javallatát figyelembe véve döntsünk a kérdésben.
Magam az értelmes kompromisszumra hajlok, amit a saját arany középutamnak is tekintek, így a probléma széles tömegek előtt elérhető és megnyugtató megoldását a fröccs ivásában látom.
Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában
Jegyzetek
[1] Hagymási Bálint: Oposculum de laudibus et vituperio vini et aquae. Hagenau, 1517. A cím magyar fordítása: Művecske a bor meg a víz dicséretéről és kárhoztatásáról
[2] Szatmári (néhol Szakmáry) György (Kassa, 1457. – Buda, 1524. április 7.) bolognai és krakkói peregrinus, 1495-től fehérvári, 1497-től erdélyi prépost. 1499-1500 között választott, 1500-1501 között választott és megerősített, 1501-1502 között tényleges veszprémi püspök; 1500-tól budafelhévizi prépost; 1501 és 1505 között váradi püspök; 1504-től királyi kancellár; 1505 és 1521 között pécsi püspök; 1522-től haláláig esztergomi érsek.
[3] 1517. október 31-én tette közzé Luther Márton wittenbergi Ágoston-rendi szerzetes híres 95 tételét, melyeket a bűnbocsánat és a búcsúcédula-árusítás gyakorlatának kapcsán fogalmazott meg. A vitaindító írásnak szánt dokumentum, amelyet Luther a hagyomány szerint a wittenbergi vártemplom kapujára is kiszegezett, korszakhatárnak bizonyult a kereszténység történetében, innen számítjuk a Reformáció kezdetét.
[4] Tripartitum, azaz Hármaskönyv: NEMES MAGYARORSZÁG SZOKÁSJOGÁNAK HÁRMASKÖNYVE MELYET WERBŐCZY ISTVÁN A KIRÁLYI FELSÉG SZEMÉLYES JELENLÉTÉNEK HELYTARTÓJA, A LEGNAGYOBB GONDDAL KÉSZÍTETT ULÁSZLÓ ÚRNAK a fenséges fejedelemnek és úrnak, Isten kegyelméből Magyarország és Csehország királyának stb. Werbőczy 1504 és 1504 közt szerkesztette egybe ezt a jog- és szokásjog-gyűjteményt, amelyet az 1514-es országgyűlés el is fogadott.