Nagy Gerda, Vida Andrea: „Heje-huja, vigalom…”

Zenés szórakozás, bálozó Szeged
Az előző lapszámban megjelent cikkünk kiegészítéseként kicsit utánanéztünk a szakirodalomban és a korabeli sajtóban, hogy milyen zenés szórakozási lehetőségeket kedveltek őseink a 19–20. századforduló táján.^[1]

Reizner János már a polgári dalárda 25 éves történetéről^[2] 1893-ban megjelent jubileumi kiadványában hasznos adatokkal szolgált városunk zenei életéről,^[3] majd Szeged története című munkájának fejezeteként szélesebb áttekintést nyújtott a témában. A következő igazán alapos összefoglalást Lugosi Döme állította össze néhány évtizeddel később,^[4] Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszter felkérésére. Beszámolójából tudjuk, hogy az 1920-as évek végén városunkban mintegy 400 hivatásos zenész élt, a cigányzenészek országos egyesülete pedig 322 szegedi tagot számlált. Az 1918. november 1. óta működő Szegedi Filharmonikus Egyesületet katonazenészek, a városi zenede tanárai, a mozik zenészei és művelt amatőr zenebarátok hozták létre. A katonazenekar élén Fichtner Sándor karnagy állt. Minden évadban ők biztosították a színházi zenét, valamint a báli muzsikáról is ők gondoskodtak. Hetente kétszer a Széchenyi téren, nyaranta pedig Újszegeden rendeztek sétahangversenyt – azaz térzenét. Olykor-olykor kávéházakban és vendéglőkben is felcsendült a zenéjük. A Mars téri laktanyában próbatermük is volt. A katonáké mellett más együttesek is színesítették a város életét: volt zenekara szórakozóhelyeknek, egyesületeknek, valamint egyes szakmáknak, így a vasutasoknak és a tűzoltóknak is. A Szegedi Városi Tűzoltó-Zenekart 1926-ban alapította a Szegedi önkéntes Tűzoltótestület, karmestere a katonai zenekarból került ki, a város alkalmazásában állt. A 33 fős zenekar tagjai – 12-14 éves tanuló fiúk – főleg fúvós, illetve háromféle ütős hangszeren játszottak, eleinte csak indulókat.

A három moziból a Belvárosi és a Korzó tartott saját zenekart. Zenészei a Szegedi Filharmonikus Egyesület tagjai voltak. Hangverseny céljára három helyszín volt alkalmas. A Belvárosi Mozi R.-T. birtokolta a város legnagyobb befogadóképességű termét, mely alapvetően persze filmvetítésre szolgált. A Tisza-szálló nagytermében rendszeresen tartottak kamarakoncerteket is, maximum 200 fős hallgatósággal. Itt is, akárcsak a Kass-szálló dísztermében rendeztek bálokat és banketteket is. A hangversenyeket ekkoriban csekély érdeklődés övezte. Leginkább a világhírű nevek vonzották a közönséget, de pl. Dohnányi mint világsztár is legfeljebb 500 főt tudott becsábítani az előadására. A városban egyetlenegy zongora volt alkalmas hangverseny céljára: a 25-30 éves Proksch-típusú hangszer Kovács Sándor tulajdonában állt. A nem elsősorban zenepártoló egyesületként működő Dugonics Társaság rendszeres felolvasó esteket rendezett zenei tárgykörben is, és tiszteletbeli taggá választotta előbb Kőnig Péter, majd Fichtner Sándor szegedi zeneszerzőket.

1928 óta 2 zenés mulató volt Szegeden, 7 zenésszel, és volt egy hattagú dzsessz-zenekar. Lugosi 18 zenés vendéglőt és kávéházat tüntet fel kimutatásában, sramlizene nincs, van egy vendéglő, ahol gépi zene szól, sőt, néhány kisvendéglőben és kocsmában már a hangszórós rádió is megszólalt. Váltakozó létszámmal 18 cigányzenekar játszott a zenés szórakozóhelyeken. A kotta- és gramofonlemez-eladási statisztikákból egyaránt megállapítható a modern tánczene feltörekvő népszerűsége, ugyanakkor a cigányzene és magyar nóta kezdett erősen a háttérbe szorulni. Ez persze nem mindig volt így, és az élőzenés cigányzenekarok diadalának még korántsem áldozott le, de mint látni fogjuk, a változások érzékenyen érintették őket.

A zenekritikákat író szegedi folyóiratok felsorolásakor Lugosi Döme megemlíti a Homokóra című kulturális hetilapot is, mely Magyar László szerkesztésében jelent meg 1927 és 1930 között. Ebből idézzük Klamár Gyula egyik cikkét, mely hangulatos kávéházi jelenetet örökít meg.^[5] A hajnali órákban már csak ez az egy mulatóhely van nyitva, „Pincérek, cigányok, bohémek, kokottok, bérkocsislegények keringenek az asztalok körül” – színes forgatag, az éjszaka alkalmazottai, akik munka után idejárnak kikapcsolódni. „Olcsó puderillat, italgöz, emberszag keveredik a kocsis-szivarok füstjével…” Az egyik asztalkánál egy öreg cigány ül, előtte a tokba zárt hegedűje. Mint később megtudjuk, évtizedek óta kontrás. Ahogy ma mondanánk: már nem szomjas. Figyeli munkában lévő fiatal kollégáját. A kor divatos melódiái szólnak: tangók, cserlsztonok, magyar nóták. A részeg kontrás előkapja hegedűjét, és ő is rázendít. A prímás egy ideig némán tűri, aztán megelégeli, de nem tudja megakadályozni a kéretlen kíséretet. Végül az öreg versenyre biztatja ifjú kollégáját, döntsön az: ki bírja tovább húzni, ki a jobb zenész? A vendégek lelkesen támogatják az ötletet, biztatják a prímást, fogadja el a kihívást. „Felállnak egymással szemközt, mint két gladiátor és kezdődik a pokoli koncert.” A vendégek fogadásokat kötnek, a fiatal prímás főleg modern tánczenét húz, az öreg pedig régi magyar nótákat. Csak úgy szakadnak a húrok mindkét zenész hangszerén. Addig húzzák, míg az öreg kontrás kezéből kiesik a vonó is, a hegedű is. A verseny eldőlt. „Odabenn pedig diadalmasan harsan fel a Rákóczi-induló…”

Cigányzene – zenészek és egyesületek

A magyar cigányzenészek a 20. század első felében nem alkottak szociálisan egységes csoportot. Egyszerre voltak fényűzésben élő cigánymuzsikusok és perifériára szorult, nélkülöző zenészek. Anyagi szempontból mindig is bizonytalan volt pusztán csak muzsikálásból élni, a jövedelem rendszertelen volt, függött a vendéglátóhelyek forgalmától is. Egy bizonyos kor után pedig egyáltalán nem volt lehetőség az effajta munkára, mert a kávéház-tulajdonosok egyszerűen nem alkalmazták az agg zenészeket.

Pontosan ez a kiszolgáltatottság hívta életre az önsegélyező egyesületek megalapításának ötletét, amit először az 1880-as évek második felében Radics Vilmos és Rácz Pali cigányprímások kezdeményeztek. 1901-ben lapbizottságot alapítottak és kiadták a Magyar Zenészek Lapját (Cigányzenészek Közlönye), amely azzal a céllal készült, hogy a „cigányzenészek érdekeit felkaroló lap” legyen. Ebben hozták nyilvánosságra a Magyar Cigányzenészek Országos Szövetségének a tervezetét, amiben többek közt betegség idejére járó támogatást, rokkantsági segélyt is felvázoltak tagdíj ellenében. A vidéki zenészek lelkesebben fogadták az ötletet, de a fővárosi muzsikusok elzárkóztak, így ekkor nem valósult meg ez a terv.

Az 1908-ban Rácz Pali és Radics Béla vezetésével létrejött Magyar Czigányzenészek Egyesülete a budapesti muzsikusokat igyekezett tömöríteni. A szervezet útjára indította a kottamellékleteket is közlő Magyar Czigányzenészek Lapját, rendszeresen hirdetett pénzdíjas nótapályázatokat, és megszervezte a cigányprímások közönségversenyét is. A Népszínházban megrendezte az Ötszáz cigány hangversenye című koncertet, melynek bevétele az egyesület alaptőkéjét gyarapította.

Állandóan napirenden volt a zenészek nehéz anyagi helyzete, ugyanis bár a cigányzene iránti igény egyre apadt, a cigánymuzsikus családban felnövő fiatalok továbbra is követték a családi hagyományt, így egyre többen voltak az egyre szűkülő munkalehetőségekre.

A kávéházak is nehezítették a zenészek helyzetét, „bánatpénzt” vezettek be, ami azt jelentette, hogyha a zenekar felmondta a szerződését, akkor tetemes összeget kellett fizetniük a tulajdonosnak kárpótlásul. Ugyanakkor a munkaadók nem írtak bele felmondási időt a szerződésbe, így egyik napról a másikra kitehették a zenekart az utcára. Az egyesülettől függetlenül megalakuló Magyar Czigányzenészek Ügynöksége csak tetézte a bajt. Azzal hitegette a muzsikusokat, hogy munkához juttatja őket, miközben a kávésokkal szövetkezve kijátszotta őket egymás ellen.

Néhány éven belül a Magyar Czigányzenészek Lapja és a Magyar Czigányzenészek Egyesülete is megszűnt. Az első világháború megakasztotta az egyesületi törekvéseket, a legtöbb zenészt katonazenekarokba osztották be.

1918-ban megalakult a Magyar Cigányzenészek Országos Egyesülete (MCOE), amelybe immár nemcsak a budapesti, hanem a vidéki zenészek is jelentkezhettek tagnak. Az 1920-as évek elején több megyeszékhelyen és városban alakultak helyi csoportok. Az alapszabályban lefektetett célok a zenészek szociális helyzetének javítása, a nyugdíjalap létrehozása, a beteg- és temetkezési segély bevezetése voltak.

Ennek ellenére a cigánymuzsikusok nagy része elégedetlen volt az egyesület vezetőivel és rossz helyzetükért a schrammel- és parasztzenekarokat, illetve az egyre nagyobb teret nyerő jazzbandákat okolták.^[6] Az egyesület elnöke, Brassói Kozák Károly így nyilatkozott erről: „A dzsesszbandek összehasonlíthatatlanul jobban élnek és jobban vannak dotálva, mint a cigányzenekarok. Egyes kávés és mulatótulajdonos urak lelkén szárad, hogy a magyar nóta és a magyar cigány esküdt ellensége gyanánt fellépett dzsesszbandzenekarok néhol ezer percenttel jobb dotációt élveznek, mint a régi cigányzenekarok.”^[7] Ugyanakkor a tagsági díjak beszedése is nehezen ment, ennek következtében a támogatásokat és segélyeket nem tudták kifizetni a rászorulóknak.

A szervezet közvetítőirodát hozott létre és rendezte a kávéházakkal kötött szerződéseket, hogy se a zenekar, se a vendéglátóhely ne tudja azonnal egyoldalúan felbontani a megállapodást. Ezekkel az intézkedésekkel valamennyire tudtak javítani a zenészek helyzetén. Az 1933-ban megszűnt egyesület két utolsó kezdeményezése a Bihari zeneiskola megalapítása és a Magyar Nótaünnep megrendezése volt.^[8]

A szegedi cigányzenészek egyesületi élete^[9]

A szegedi csoport 1922 őszén alakult meg Vajda Jancsi elnökletével. A több mint 200 tagot számláló helyi egyesületet szegedi, dorozsmai, vásárhelyi cigányzenészek alkották.1923-ban a titkáruk Farkas Ferenc Emil, székhelyük a Csongrádi sugárúti Sántha-kocsma volt. Érdekképviseleti szervezetként működtek, mivel a vidéki zenészek jóval kevesebbet kerestek fővárosi kollégáiknál, de azért is küzdöttek, hogy a kávéházak és vendéglők állandó alkalmazásba vegyék a zenészeket. A Kass fizetett nekik a legtöbbet, 160 koronát, a kisebb kocsmáktól 50 koronát kaptak. A prímás mindig dupla fizetést kapott. A minőség megőrzése érdekében kiálltak azért is, hogy csak olyan hivatásos cigányzenész lehessen prímás, aki egyesületi tagként fényképes tagsági igazolványt is fel tud mutatni.

A cigányzene és a jazz párbaja

Már láthattuk, hogy a jazz zene térnyerése kezdte ellehetetleníteni a cigányzenészeket. Hamarosan az operettszínpad is a két stílus harcává vált. 1928-ban mutatták be a budapesti Király Színházban az Eltörött a hegedűm című operettet. A szövegkönyvet Szilágyi László, a zenét Zerkovitz Béla írta. A darabban két prímás versenyzik egymással és küzdelmük egyúttal a cigányzene és a jazz összecsapása is.

 A két prímás összecsapása és versengése a cigány győzelmével végződik s a darabban mondják: – Mert a dzsessz csak flört, a cigányzene az igazi szerelem!^[10]

Az Eltörött a hegedűm egy valós személy történetén alapul – id. Magyari Imre debreceni prímás a Bikában játszott élete nagy részében, míg a jazz-zenekarok el nem vették a megélhetését.^[11]

Maga Magyari így nyilatkozott erről: „A cigány tud mást is játszani, nemcsak magyar nótát, de a jazz nem tud magyar nótát húzni. Én egy évig minden este változatos programot tudnék nyújtani csak magyar nótából. Az Eltörött a hegedűmben magyar nótával muzsikálja össze a cigány az összekülönbözött házastársakat. Bár annyi ezresem lenne, ahány férjet és feleséget én már összemuzsikáltam. De válópert sosem okoztam.”^[12]

Szegedi szórakozóhelyek

A város legnépszerűbb szórakozóhelyei évtizedeken át: a Feketesas, a Tisza-szálló, később a Kass. Mivel ez utóbbiról bővebben írtunk az előző számban megjelent cikkünkben, ezért most csak két, szenzációba hajló eseményt emelünk ki, melyek közül az egyiket a múltkori cikkben futólag megemlítettük: 1928 novemberében egy ködös novemberi éjszakán egészen szokatlan riadalom zavarta meg a színházból békésen kitóduló, mit sem sejtő emberek nyugalmát. Hirtelen azt hitték, tűz ütött ki a városban, hiszen soha életükben nem láttak még más, olyan messzire világító vörös fényt. Honnan tudhatták volna, hogy ez a mesterséges fény a város első neonfelirata, a Kass-szálló kupolája fölött ragyogó „első igazi és szegedi fényreklám”. Amint felismerték a különös jelenséget, büszkeség töltötte be a szívüket. A lap tudósítása szerint végül lelkesen megéljenezték a város új csodáját. Még napokig égett a telefonvonal Kass János portáján, sokan kérdezték tőle, hogyan jutott az új technikai termékhez. Ő lelkiismeretesen válaszolgatott minden érdeklődőnek, akik így megtudhatták, hogy „a fényreklám a budapesti Symbol-Nemesfény egyesült villamos reklámvállalat alkotása. A szerelési munkát a vállalat egyik Szegedre küldött mérnöke irányította, aki szerdán reggel érkezett Szegedre és hozta magával a szükséges anyagokat és a kész betüket este már üzembe is helyezte. A betük neoncsővekből készültek és a legcsudálatosabb, az bennük, hogy ezekben az üvegcsővekben nincs semmiféle izzó drótvezeték, a fényt a csövek speciális gáztöltése árasztja, természetesen elektromos áram felhasználásával. Az áramfogyasztás szinte hihetetlenül minimális. Semmiféle felügyeletet nem igényel, kezelése a lehető legegyszerűbb, egyetlen kapcsolás. Az egész felszerelés magyar gyártmány, magyar szabadalmakkal.”^[13] A neonvilágítás ezután hamar divatba jött, más szegedi épületek homolokzatára is felkerült. Ennél jobb reklámot elképzelni sem lehet, akár Kass János, akár a neoncsövet gyártó cég tulajdonosa számára. A technikai újítás más újságírók elismerését is kivívta: a Délmagyarország tudósítója elragadtatással ír Szeged felemelkedéséről, a legfényesebb nyugat-európai nagyvárosok éjszakai életéhez hasonlítja – szembeállítva a város amúgy elmaradott közvilágításával. Elismeréssel adózik Kass János újító szellemének, amiért az üzlet felvirágoztatása érdekében merészen költ reklámra. Ami természetesen hamarosan meg is térült neki. Külön üdvözli a közvélemény, hogy a neoncső teljes egészében szabadalmaztatott magyar találmány és magyar gyártmány.^[14]

Ugyancsak elismeréssel írnak a nemrég megnyílt Renaissance bárról. Kasst tartják az első ígéretes és sikeres újítónak. Dicsérik az ízléses eleganciát, mellyel berendezte az új bárt. Nem kisebb világhírű szórakozóhelyhez méri az újságíró, mint a párizsi Moulin Rouge, mint „igazi nagyvárosi, kedves, intim szórakozóhely”. De nem csupán az ízléses fényűzéssel berendezett hely elismerésre méltó: Kass János igényes, tartalmas műsorokat biztosít a vendégeinek: „…komoly, igazi művészi értéket reprezentáló műsort szerződtetett a Renaissance Bar-hoz, nagyszerű külföldi attrakciókkal fűszerezve”.^[15]

 

Vigalmak

Reizner János Szeged története című művében^[16] részletesen ír a 19. század elejétől formálódó egyesületi életről. Tudjuk, hogy alig két évvel azután, hogy gróf Széchenyi István megalapította az első magyarországi kaszinót, Szeged is követte a pesti példát, és 1829-től városunkban is élénk egyesületi élet kezdődött. A kaszinó már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előtti években is gyakran rendezett úgynevezett vigalmakat, főként farsangi bálokat, melyek bevételét leginkább jótékony célokra fordították. Később a színház is csatlakozott hasonló események megszervezéséhez. A 19. század utolsó évtizedeiben pedig már számos társadalmilag hasznos egyesület is létrejött. Az 1863-ban alapított olvasóegylet főleg kereskedőifjakból állt, évenként néhány nyilvános táncvigalmat, álarcosbálokat rendeztek. A Dugonics-szoboralap gyarapításához 1874-ben hangverseny szervezésével járultak hozzá. A szegedi jótékony nőegyletet 1846-ban alapították. Szintén vigalmak, hangversenyek, valamint bazárok és műkedvelő előadások befolyó jövedelmét fordították nemes célokra. Az első polgári zenekar már 1835-ben nagy sikerű koncertet adott a városon átutazó török nagykövetnek, Achmed Ferik basának.

Az 1879-es nagy árvíz természetesen egy időre „elmosta” a város mulatságait. Néhány hónapon át csak jótékonysági hangversenyekről olvashatunk a sajtóban, ami  videóbeszélgetéseink tematikáját követve egy újabb cikk témája lehet. Az első nyilvános hangverseny hirdetése augusztusban jelent meg.

Átugorva néhány évtizedet, 1911 őszén Somogyi Szilveszter dr. főkapitány indítványára betiltanak a városban minden nyilvános bált és mulatságot, a veszedelmesen közelgő ázsiai kolerajárvány miatt. Alig pár év múlva az első világháború természetesen hosszabb időre véget vet a mulatozásnak. Hét év után először 1922-ben tartanak újra bálokat. Ekkor azonban már több korlátozó rendelet is megjelenik: bevezetik a hajnali 4-kor kötelező zárórát, 7. osztályosnál fiatalabb leányok nem vehetnek részt bálon, idősebbek is csak akkor, ha jó tanulók, s a szülők ez esetben is kötelesek legalább nyolc nappal a bál időpontja előtt beadni kérelmüket.^[17]

Szakmai bálok

A 19. század utolsó évtizedeiben már számos szakmai egyesület adta hírül a helyi napilapokban, hogy hol tartanak különböző bálokat, táncestélyeket, hangversenyeket.

Ezek közül szemezgetünk, néhány érdekes eseményt külön kiemelve.

A Szegedi Hiradó 1893-ban terjedelmes felsorolással kezdi az évet, az előző év jeles eseményeit összefoglalva. Az izraelita jótékony nőegylet januárban hangversenyt rendezett a Tisza-szállóban, Bianchi Bianka,^[18] Európa-hírű koloratúrszoprán énekesnő közreműködésével, aki március 15-én a színházban is fellépett a Traviata előadásán. Ugyancsak a Tisza-szálló kiváló akusztikájú nagytermében rendezett hangversenyt a kereskedőifjak társulata májusban. Szintén ott tartottak szilveszteri estélyt színielőadásokkal, beszédekkel, végül tánccal. A lap tudósítása szerint „az első négyest 112 pár táncolta”. A tiszti estélyt ugyanitt tartották az év utolsó napján.

Az új esztendő első társasági eseménye a regattabál volt, aztán januárban–februárban egymást érték a bálok: a szegedi fodrászok a Hungáriában tartottak táncestélyt, a Feketesas az alsóvárosiak vigalmától volt hangos, a felsővárosiak pedig a Báló-vendéglőben mulatoztak. Később, február 1-jén a felsőkerületi népkör vigalma zajlott ugyanitt.  Az öreg honvédek a Hétválasztóban rendeztek táncos mulatságot. Még mindig ugyanezen a napon rendezték meg a Kaszinó-estélyt, a Hungáriában a polgári dalárda koncertezett. A tanárok a Tisza-szálló kistermében tartották meg táncestélyüket. A Feketesas később a sertésvágók, majd az alsóvárosi társalgóegylet vigalmának biztosított helyszínt. A szabók bálja után a szegedi bérkocsi-tulajdonosok zártkörű táncmulatságáról adott hírt a sajtó, ezt „Lippai Péter bormérő helyiségében” tartották. A Tisza-szállóban bálozott a kereskedőifjak társulata, majd március végén hangversenyt rendeztek a nagyteremben. Ezen ismét feltűnt a már említett Bianchi művésznő, ám ezúttal tanítványa, a szegedi származású vendégművésznő, Fisch Fanni volt az est fénypontja. Március elején a díszteremben rendezte meg a szegedi dalárda „az első kötelezett” dal- és táncestélyét. Áprilisban a Tisza-szálló nagyterme lett a szegedi polgári dalárda dal- és táncestélyének helyszíne, melynek részletes programját is megismerhetjük a Szegedi Hiradóból.^[19] Úttörő kezdeményezés a zenei matiné, melyet két zenedei tanár és tanítványaik kezdeményeztek, a budapesti zeneiskolák mintáját követve. Az ígéretes programról később részletes beszámolót is közöl a lap.

A semleges leírások közül kiemelkedik a más városokban is népszerű „Menyecskék piknikje”, melyet a nagy sikerre való tekintettel néhány hét különbséggel kétszer is megtartottak a Tisza-szálló emeleti termeiben. Ma úgy mondanánk: „tematikus party, tematikus buli”. Lám, nincs új a nap alatt: a rendezvény témája a papucs volt, a tudósítás szerint a „táncrendek is szubtilis papucsokat ábrázoltak. A papucsok csábítóan könnyük és veszedelmesen csinosak voltak. És hogy a nőtelen urak a papucs uralom édes izét is megérezzék, a szabad buffetben remek cukor papucsokat kinálgattak.”^[20]

A Tisza-szálló 1893 májusában is érdekes esemény helyszíne volt. Egy bizonyos Lakatos Károly, szegedi vadász, ornitológus és szakkönyvíró ugyanis élénk levelezésben állt Rudolf főherceggel, közös érdeklődésük tárgya főleg az ornitológia volt. A népszerű író, akit különösen a vízi- és ragadozó madarak életmódja érdekelt, éppen új szakkönyve kiadására készült, melyet az osztrák trónörökösnek ajánlott, s az ő védnökségével jelent volna meg. Ezt azonban megakadályozta a mayerlingi tragédia 1885-ben. Lakatos ekkor írt egy dalt hegedűre, melyet aztán nyolc évre rá zenekara élén a nagyra becsült Urbán Lajos először játszott el a Tisza-szálló étkezőjében, a Kass-szálló „trónörökösének” keresztelője alkalmából.

A millennium évében a kapitányi hivatal kimutatása szerint egy év leforgása alatt 1600 engedélyt állítottak ki Szeged területén „táncvigalmak, bálok, hangversenyek, komédiák és egyéb mutatványok megtartására”. Az erről tudósító újságíró öntudatosan vonja le a tanulságot: „Annyi bizonyos, hogy nincs valami párisi zaj az utczáinkon, az is bizonyos, hogy nem vagyunk valami dúsgazdagok, de azért jól élünk, vigadozunk, tánczolunk, mert magyarok vagyunk, mégpedig szegedi magyarok és nem engedhetjük, hogy bepókhálósodjék a kedélyünk”.^[21]

Tűzoltóbálok

Tekintettel arra, hogy második videóbeszélgetésünk témája Farkas József Tűzoltó-polkája volt, ezúttal az ő mulatságaikról is nyújtunk egy kis áttekintést. 1890-ben arról ír a Szegedi Napló, hogy a Winkler testvérek fűrészgépgyári munkásainak táncmulatságán a rendezőség a befolyó jövedelemből tekintélyes összeget – 20 forintot – ajánlott fel a szegedi önkéntes tűzoltóegyletnek. A tűzoltók ezért a Szegedi Naplóban mondtak köszönetet.^[22]

1911-ben az év utolsó napján a Napló áttekinti az elmúlt évet, s az újságíró a báli szezonról csak annyit jegyez meg: „Február dereka meglehetősen változatlanul múlt el. […] Szép volt a tűzoltóbál, a gimnázium diákbálja.”^[23]

Két évre rá, a Szegedi Friss Ujság tudósításából következtethetünk arra, hogy a tűzoltóbálok több éves hagyományként élnek a városban: „A szegedi önkéntes tűzoltók február elsején tartják meg szokásos táncmulatságukat, amelyen a tanítóképző intézeti növendékek, mint az önkéntes tűzoltóegyesület tagjai, szintén részt vesznek. A tűzoltók mulatsága vidámnak és sikerültnek ígérkezik. A lelkesedő fiatalokból álló önkéntes tűzoltócsapat nem veszítette el ez évben sem jókedvét és a báljukra olyan igazi farsangi hangulatot varázsolnak, amely még az előző évi mulatságaiknak ismert vidámságát is fölül fogja múlni. A mulatság rendezősége ötven jó táncosból áll, akik gondoskodni fognak, hogy minden résztvevő jól mulasson és egy vidám est kellemes emlékeivel gondoljon a tűzoltóbálra.”^[24]

1924-ben – évtizedekkel korábbi hagyományt követve – a szegedi önkéntes tűzoltótestület minden korábbinál fényesebb, egész napos rendezvényt: tűzoltónapot tart a felsővárosi Gedó-kertben. A nap programokban gazdagnak ígérkezik: „…lesz 5 kilométeres kerékpárverseny, művészkabaré a szegedi színház tagjainak és fővárosi művészek fellépésével. Érdekesnek ígérkezik a tánc- és szépségverseny is, amelyen a nyertes értékes ajándékot kap. A szabad színpadon mindenki felléphet. Délután 4 órától 8-ig népbál, este 9 órától pedig reggelig nagy tűzoltóbál tartatik.” A befolyó jövedelmet a testület ezúttal a tűzoltófelszerelés fejlesztésére kívánta fordítani.^[25]

Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában

Jegyzetek

^[1] Vida Andrea–Nagy Gerda: „Tekintetes Kass János úrnak…”. Szeged, 2024. 35–42. o.

^[2] Reizner János: A szegedi polgári dalárda emlékkönyve: alakulásának negyedszázados évfordulójára. Szeged, 1893. 35 o.

^[3] Zene és énekművészet. In: Reizner János: Szeged története. Szeged, Szeged Szab. Kir. Város Közönsége, 1899–1900. 3. köt. 15. rész. IV.fejezet. 400–405. o. 11. fejezet: A nyilvános élet és az egyesületek. 147–163. o.

^[4] A zeneművelés Szegeden. Szeged szab. kir. város jelentése a vallás és közoktatásügyi miniszterhez. Összeáll. Lugosi Döme. Szeged, 1929. 111 p. Lugosi Döme ajánlásával Fichtner Sándornak.

^[5]  K. Gy. [Klamár Gyula]: Hajnali cigánypárbaj háromszori vonóváltással, végkimerülésig. Homokóra, 1928. 5. szám, 6. o.

^[6] Hajnáczky Tamás: Cigányzenész egyesületek önsegélyező tevékenysége a boldog békeidők végnapjaitól a második világháború kitöréséig. In: A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2023. 73–89. o.

^[7] [d. i.] Egyórás vitám a cigányok elnökével a dzseszbendről, a cigányok kenyeréről és a magyar nóta sorsáról. Magyarság, 1928. 27. szám, 8. o.

^[8] Hajnáczky Tamás: Cigányzenész egyesületek önsegélyező tevékenysége a boldog békeidők végnapjaitól a második világháború kitöréséig. In: A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2023. 91–101. o.

^[9] Cigányzenészek egyesületi élete Szegeden. Szegedi Hiradó, 1923. 16. szám, 2. o.   

^[10]  „Eltörött a hegedűm“ bemutatója a Király Színházban. Magyarság,1928. 240. szám, 19. o.

^[11] Lengyel Emese: „Mert a dzsessz csak flört, a cigányzene az igazi szerelem”. In: Hajnáczky Tamás: A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai. Budapest, Gondolat Kiadó, 2023. 167–170. o.

^[12] Melyiknek van igaza? Színházi Élet, 1928. 47. sz, 23–24. o.

^[13] Lángbetük a Kass fölött. Homokóra, 1928. 3. szám, 24. o.

^[14] Lángbetűk a szegedi éjszakában: A Neon-cső diadalmas bevonulása Szegedre. Délmagyarország, 1928. december 2. 13. o.

^[15] Szeged éjszakai életének renaissance-a. Homokóra, 1928. 3. szám, 19. o.

^[16] A nyilvános élet és az egyesületek. In: Reizner János: Szeged története. Szeged, Szeged Szab. Kir. Város Közönsége, 1899–1900. 3. köt. 11. fejezet.147–163. o.

^[17] Diák kisasszonyok a bálban. Szegedi Napló, 1922. 36. szám, 5. o. [Ujdonságok]

^[18] Bertha Schwarz (1855–1944), művésznevén Bianca Bianchi az Osztrák-Magyar Monarchia híres koloratúrszoprán operaénekese, a bécsi udvari Opera, majd tíz éven át a Magyar Királyi Operaház társulatának primadonnája volt. Híres szerepeit tökéletes magyar kiejtéssel énekelte. Népszerűségét jellemzi, hogy egy 1880. szeptember 4-én felfedezett aszteroidát „218 Biancának” neveztek el a tiszteletére. Két évvel később ifj. Johann Strauss az ő ihletére komponálta a Frühlingsstimmen keringőt zenekarra és szólószoprán szólamra. Gyakran vendégszerepelt a Monarchia más városaiban is, Hamburgban, Pesten s néhány ízben Szegeden is.1889-ben ő fedezte fel és tanítványául fogadta a szegedi Fisch Fanni operaénekesnőt. Részt vett a gróf Beust által szervezett két párizsi segélykoncerten is, amit 1879. április 5. és 6-án tartottak a párizsi követségi palotában, a szegedi árvízkárosultak javára.

^[19] Dal- és táncestély. Szegedi Hiradó 1893. 68. szám, 4. o. [Hirek]

^[20] Menyecskék piknikje. Szegedi Hiradó 1893. 28. szám, 4. o. [Hirek]

^[21] Szegedi élet. Szegedi Napló, 1896. 247. szám, 3. o. [Ujdonságok]

^[22] A tüzoltók köszönete. Szegedi Napló, 1890. 53. szám, 6. o. [Ujdonságok]

^[23] Búcsú 1911-től. Az elmúlt év története. Szegedi Napló, 1911. 311. szám, 3.o.

^[24] Rövid szegedi hirek. Szeged és Vidéke, 1913. 20. szám, 7. o.

^[25] Szegedi Friss Ujság, 1924. június 14. 142. szám, 8. o. Részletes beszámoló a jól sikerült napról: Szegedi Friss Ujság, 1924. június 21. (25. évfolyam, 148. szám), 2. o.