Boros Tamás: Ebben a szakmában egy fecske nem csinál nyarat

Interjú Kolonics Erika közművelődési szakemberrel

Amikor meglátogatom a Szegedi Rendezvény- és Médiaközpont Nonprofit Kft. eseményeit, érkezésemkor vagy távozásomkor a mai napig összefutok egy emberrel, akivel tudok pár szót váltani. A konkrét eseményről és az élet dolgairól egyaránt. Ő Kolonics Erika, aki 2008 óta az IH Rendezvényközpont munkatársa, majd vezetője, jelenleg pedig a Szegedi Rendezvény- és Médiaközpont Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója. Először nem rendezvényszervező szeretett volna lenni, de érdeklődése hamar ez irányba fordult, amellett, hogy szívének kedves tevékenységétől, a néptánctól sem szakadt el, hiszen a mai napig is segít a Szeged Táncegyüttesnek és oktat a deszki Tiszavirág Néptáncegyüttesben is, elsősorban a legkisebbekkel igyekszik megszerettetni e gyönyörű hagyomány és a mozgásforma alapjait. Több mint 35 éve el sem tudja az életét a rendezvényszervezéssel járó pezsgés nélkül képzelni. Eddigi, még messze nem végleges életművét ismerte el idén a Szegedért Alapítvány Társadalmi-Állampolgári Kuratóriuma Debreczeni Pál díjjal.

– Leginkább rendezvényszervezőként ismerhetünk a mai napig. Emlékeid szerint mi volt az az esemény a gyerekkorodban, aminek a szervezésébe beszálltál?

– Talán az osztálybulik, amiknél közösségi élményt jelentett, hogy sokadmagammal együtt szervezed, később pedig a néptáncos rendezvényekre való készülődés volt ilyen, amikor azt kellett beosztani, hogy ki és mikor érkezik. De ez még nem kifejezetten szervezőmunka volt, csak nagyon nyitott és cserfes voltam, és ebben vettem ki a részem.

– Említetted életed másik fontos szeletét, a néptáncot. Hol és hogyan találkoztál vele?

– Üllésre jártam általános iskolába, ott nevelkedtem, ott találkoztam a néptánccal, 10 éves koromban. A Szeged Táncegyüttes vezetőjének, Nagy Albertnek az egyik közvetlen munkatársa, tanítványa kezdett el foglalkozni velünk. Egy életre szóló szerelem volt, a mai napig nem szakadtam el tőle, hiszen oktatok a deszki Tiszavirág Néptáncegyüttesben, amely egyesületnek alelnöke vagyok.

– Annak ellenére, hogy az életedben most már a rendezvényszervezés a meghatározó, úgy tudom, nem az akartál mindig is lenni.

– Valóban. Az érettségi előtt szülész-nőgyógyász irányba szerettem volna elindulni. Érettségi banketten írtunk egy jövőbeli tervet, hogy majd visszanézzük, és én azt írtam a saját lapomra, mert egy gyermek születését egyszerűen csodának tartom, ám egyszerűen személyes okok miatt nem úgy alakultak a dolgok, tanári pályára mentem, majd a rendezvényszervezés következett, 19–20 éves koromban már elkezdtem ezzel a területtel foglalkozni.

– Tehát az egyetemi éveid alatt elég hamar berántott magával ez a terület.

– Igen, szerencsére hamar kialakult ez az érdeklődés, bár nekem akkor még a hobbim és az abszolút érdeklődésem a néptánchoz kötött, akkor nagyon sokat léptünk fel, itthon és külföldön egyaránt, és ez életre szóló barátságokat eredményezett. Intézményi keretek között először Orbán Hédi mellett a Százszorszép Gyermekházban tanítottam kicsiknek néptáncot. Visszatérve a rendezvényszervezésre, az első hely, ahol e munkakörben dolgoztam, az Algyői Faluház volt. Ez egy kis, lokális közösség volt, akkor egy teljesen új faluházzal, Molnárné Vida Zsuzsanna igazgatása alatt. Nagyon mozgalmas és sokrétű volt akkor a faluház élete, szakkörökkel, bálakkal, tematikus előadásokkal, 3 napos falunapokkal és még itt is tanítottam gyerekeket a néptánc szeretetére. Tevékeny részese voltam a kitalálói és lebonyolítói csapatnak, de ez a szakma amúgy sem működhet egyedül, csak csapatban.  Az ott élők nyitottak voltak az általunk szervezett rendezvényekre, a közösségi élet fontos alappillérei voltak a helyi egyesületek, akiktől segítséget is kaptunk. Igazi közösségi találkozóhely volt akkor a faluház, lehetett pingpongozni, beszélgetni, egy biztos találkozópontja volt a fiataloknak, nyáron pedig remek táborokat szerveztek. A programok elsősorban fiataloknak szóltak, de nem kizárólag, hiszen ott voltak akkor például Eke Józsi bácsi és a hagyományőrzők is, akik több korosztálynak is nyújtottak színvonalas programokat.

– 1999-ben lettél a Bartók Béla Művelődési Központ munkatársa. Gondolom ez teljesen más típusú napi munkát igényelt.

– Bekerülni egy kis közösségből a városba, mindenképpen váltás a szakmán belül. Akkor a Bartók alá tartoztak a szegedi településrészek művelődési házai, Kiskundorozsma, Tápé, Petőfitelep. Simoncsics János volt az igazgató, Hajdú Géza pedig a helyettese. Itt gyerekprogramokat szerveztem elsősorban, például Gryllus Vilmos-koncertet, de ott is a pezsgő életet tudnám kiemelni, a Bartók Kórus, az Ifjú zenebarátok kórusa, tánciskola működött, kiállításoknak adott helyet a Bartók, színházstúdió is létezett azon falak között.

– A Bartókot 2008-ban bezárták, utána kerültél a korábbi Ifjúsági Házba, ami akkor már IH Rendezvényközpont néven futott.

– Egyből az épület felújítása, az intézmény megújítása után kerültem oda, 2008 szeptemberében. Itt is egy teljesen új kihívással találkoztam, ekkor kapcsolódtam be a Szegedi Ifjúsági Napok (SZIN) szervezésébe. Jól emlékszem, abban, hogy a fesztivál fennmaradt, és újraindult, elévülhetetlen érdemei voltak Szurdi Zsoltnak, akit még a Szeged Táncegyüttesből ismertem, és a Bartókból, mert egy darabig abban az épületben működött a Rock Klub. Ő mindent megtett azért, hogy ez a rendezvény életben maradjon. Akár kisebb, zárt helyekre vitte a fesztivált, mint a már említett Rock Klub vagy a régi Garabonciás, de a Laposon is voltak programok. Kis csapattal, de nagyon jól megszervezett programsorozat, fesztiválok voltak ezek.

– Mi kellett ahhoz a te meglátásod szerint, hogy szintet lépjen a SZIN?

– A város akarata és támogatása nagyon fontos volt, de meg kell említenem ifj. Boros Gyula mentalitását is. Ő és a kollégái élesztették újjá a Szegedi Ifjúsági Napokat, ebbe a munkába csöppentem bele az IH Rendezvényközpontban. 2008-ban az én feladatom még egy folkhelyszín létrehozása volt. A régi és mostani Tisza Gyöngye alatt volt egy hangulatos táncházas rész, például az akkor még kevésbé ismert Csík zenekarral, egyébként napi 3 előadóval.  Ettől, a már említett 2008– 2009-es időszaktól kezdve a SZIN valóban egy nagyobb volumenű vállalkozás lett. Sikerült már belakni az egész Partfürdőt, ehhez is nagyon sok ember hozzátette munkáját. Fejlődtek a színpadok, egyre több szponzor jelentkezett, egyre színesebbek lettek a programok, és itt nem csak a zenékre gondolok, hanem az úgynevezett Civil Falura és az ott lezajlott beszélgetésekre is. Ezzel párhuzamosan pedig azt tapasztaltuk, hogy egyre inkább megnőtt az érdeklődés a SZIN iránt. 2014–15-ben nem mi voltunk a főszervezők, akkor csak a Civil Falu megszervezése és összerakása hárult az IH-ra, de 2016-tól már ismét mi szervezzük teljes egészében.

– Én is emlékszem, hogy akkoriban valóban központi kérdés volt az, hogy vajon az IH Rendezvényközpont csinálja-e a SZIN-t, vagy gazdaságosabb-e az, ha kiszervezik. Mi döntött ebben a kérdésben?

– Szerintem azok a belső és külső szervezők, az a csapat, akik ezt szerették volna csinálni, és akik elhatározták, hogy nem hagyják ezt az 1968 óta jelen lévő értéket elveszni. Értük el ezt úgy, hogy nem kellett más fesztiválokra egy az egyben hasonlítanunk, franchise-okba tagozódnunk. Azt gondolom, a SZIN ma Magyarország öt legjobb fesztiválja között van. Ebben nagy szerepe van annak is, hogy körülbelül 15 éve már mindig jönnek külföldi, neves fellépők. Ez alól csak a covid utáni év volt kivétel, amikor egyrészt csak oltási igazolvánnyal lehetett belépni a fesztivál területére, másrészt mi is szerettük volna azt, hogy segítséget kapjanak a járvány után a magyar zenekarok.

– Pedig egyre több a konkurencia, a fesztiválok tekintetében.

– Sok fesztivál van már, különösen nyáron. Mindegyiknek megvan a maga értéke, a SZIN-nek azt gondolom, hogy az eredeti, alulról szerveződés az egyik legfőbb sajátossága, persze ma már fontos városi támogatással.

– Azért, ha csak a 2008 óta tartó időszakot nézzük, amióta te is jelen vagy, és belelátsz a szervezésbe, rengeteget változott a világ.

– Ma már teljesen másképp kell kommunikálni, erre mindig oda kell figyelni, és monitorozni az igényeket, mindenféle módon. Azt kell figyelnünk, hogy a különböző generációk mely social media platformon szólíthatók meg, érhetőek el leginkább. A Facebook a tizenévesekhez már lehet, hogy el sem nagyon jut, bejött az Instagram és a Tik-tok.

– Az elmúlt évek sikerei után mik a következő időszak legfontosabb célkitűzései?

– Tavaly a hétvégi napokon már teljesen megtelt a fesztivál, 30 ezer ember bulizott a Partfürdőn. Azt látni kell, hogy a fesztivál területileg korlátozott, úgy értem, innen már nem nagyon tudunk hova menni, tovább bővülni. Évről évre új installációkat, megjelenéseket próbálunk behozni. Mindezek hatására most már tényleg megjelennek a külföldi fellépők között is a nagyon aktuális, A-kategóriás előadók. De ahogy említettem, minden évben változnak az igények, és nagyon résen kell lennünk, gondoljunk csak az Azahriah-jelenségre, hogy egy 21–22 éves srác háromszor megtölti a Puskás Arénát, és ez teljesen új kihívás elé állít minket, rendezvényszervezőket is. Talán most eljutottunk oda, hogy nem csak szenzációsan magas a látogatószámunk, de a Szegedi Ifjúsági Napok egy baráti, sőt családi rendezvénnyé nőtte ki magát, amely fontos találkozási pontot jelent a térségben. 

– Egy kérdés erejéig hadd térjek vissza az IH Rendezvényközpontra, mert az elmúlt évtizedekben ott is jelentős változások történtek, és itt most a rendezvényekre, azok szervezési munkálataira gondolok. Én is, mint általános iskolás gyermek jártam először az akkori IH-ban, de ma már messze nem, vagy helyesebben nem csak ifjúságnak szóló programokat találunk.

– A legtöbb helybéli embernek fűződik egy-egy élménye a tinikorából az ifjúsági házhoz. Elég csak a koncertekre vagy a hétvégi diszkókra gondolni. De azért ma is vannak a repertoáron gyerekeknek szóló darabok, Halász Judit-koncertek, színházi előadások, vagy kisebb zenés programok. Nincs ilyen nagy befogadóképességű koncertterem a városban, és ezt ki kell tudnunk használni. Az év több mint 300 napján biztos, hogy vannak rendezvényeink, akár kisebb workshopok, meetingek, de olyan, együttműködésben megvalósuló sikerprogramokat is kiemelhetek, mint a Mentorháló.

– Számos vezetővel volt szerencsém találkozni országszerte. Van, aki egy rendezvényen inkább láthatatlanul húzódik meg, valahol a háttérben, amikor épp nem a színpadon mond megnyitó beszédet. Az biztos, hogy te nem ilyen vagy. Számos alkalommal volt már olyan, hogy amikor érkeztem vagy épp távoztam és vettem fel a biciklimet, akkor veled találkoztam a kijáratnál.

– Nem véletlenül. Én lent szeretek lenni, a bejárat melletti irodában, ott történnek az események, a pezsgés, általában ott van szükség a segítségemre, és valóban, ott találkozom a vendégekkel, ott tudok közvetlenül képet kapni a hangulatukról, akár pár jó szót váltani velük és nem az igazgatói irodában. A rendezvényszervezés egy olyan szakma, ahol – mindig ezt szoktam mondani – egy fecske nem fog tudni nyarat csinálni. Ehhez mind a jelenleg 103 munkavállalóra szükség van, és nyilván ebben minden egységvezető is a segítségemre van. Szóval az ajtóm mindig nyitva szokott lenni a vendégek és a munkatársak előtt, és ezen a jövőben sem fogok változtatni.

Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában