Boros Tamás: Hogy a vizsgadrukk ne rontson el mindent –  ebben segít az egyetemistáknak Török-Berta Zita

Az egyetemistákon mindig is nagy volt a nyomás, a stressz, különösen a vizsgaidőszak közeledtével. Szorongásuk létező, de sokszor láthatatlan jelenség. Nem is olya rég elmentem egy filmvetítésre, ahol a vetítés után a közönség kibeszélte a látottakat. Számomra is meglepő módon (mint hogy a film témájához kapcsolódott a mentális betegség témája) két jelenlévő egyetemista lány is bevallotta a körülbelül húsz fős közönség előtt (pedig nem kérdeztünk rá), hogy ők bizony jártak nemrég pszichiátrián, kimerültség miatt. Ha nem is mindenkinek van szüksége ilyen radikális megoldásokra, de fontos odafigyelni a tanulási nehézségek kezelésére. Török-Berta Zitának is akadtak gondjai az egyetemen a vizsgákkal, stresszelte magát, ez pedig többször az eredményen is meglátszódott, mesélte nekem a vele készített interjúban. Rájött arra, hogy a tanulási módszereket illetően is fejben kell megváltoznia. Ma már másoknak segít, elsősorban a mostani egyetemista korosztálynak, hogy miként csökkenthetik a stresszt és hogyan lehetnek magabiztosabbak egy vizsgaszituációban. Zita még tíz évvel ezelőtt egy könyvet is írt a témáról. Erről a hivatásról beszélgettünk vele. 

– 10 éve foglalkozol, a vizsgákon keresztül, egyetemisták mentális állapotával. Mit lehet velük kapcsolatban manapság észrevenni, ha erre van összehasonlítási alapod, akár csak a 10–20 évvel ezelőtti állapotokhoz, az akkori egyetemistákhoz képest?

– Rengeteget változott a világ ez idő alatt, ezzel biztos nem mondok újdonságot. Manapság a fiatalok életéből is eltűnt a biztonságérzet, sokszor már az otthoni környezet sem tudja ezt nyújtani, lehet például azért, mert a szülők is rengeteget dolgoznak, és bármennyire is szeretnék, nem tudják ezt megadni a fiatal felnőtt gyermekeiknek. Mindenki sokkal stresszesebb. Ami nem változott, az a vizsgák előtti izgulás, gyomorgörcs. Az idő múlásával azt gondoljuk, hogy ez normális. Azt látom, hogy sok helyen éppen ezért nem foglalkoznak a problémával. Pedig ez bajokat okozhat: gyomorfekély, migrén, a nagyon extrém esetekben öngyilkosság, amivel szintén foglalkozni kell, akkor is, ha nem ez a tipikus végeredmény. De nem csak a betegségeket kell megelőzni, hanem hogy ne blokkolj le végzetesen a döntő szituációban. Ne kerüljön emiatt kukába a diplomád.

– Miként fordult az érdeklődésed ez irányba?

– Úgy, hogy abszolút hasonló cipőben jártam egyetemista koromban. Stresszben éltem, és sok vizsgán megbuktam a jogi karon. Emlékszem, hogy büntető eljárásjog vizsgán kihúztam a nyomozó ügyészséget, ahol édesapám dolgozott, nem tudtam elmondani a tételt. Akkor elkezdtem azon gondolkodni, hogy ez miért van így, hogyan lehetne ezen változtatni, miért van az, hogy más nem blokkol le. Buktam én már meg máskor is, de ennyire kínos, triviális kérdésből még soha. Rájöttem, hogy ha ez így megy tovább, akkor nem fogom elvégezni az egyetemet, és vizsgáltam, majd megtaláltam ennek az okát. Onnantól kezdve a vizsgákon is könnyebben átmentem, és nem stresszeltem szét magam.

Emlékszem, úgy jöttem ki az iskolából, hogy én soha többet nem fogok tanulni, ehhez képest elvégeztem utána egy okj-s tanfolyamot is, amire az akkori munkahelyem íratott be, majd elmentem szakvizsgázni úgy, hogy minden vizsgára elég volt egy hetet tanulnom. Úgy éreztem, képes vagyok uralni a szituációt.

– Mikor döntötted el, hogy a segítő irányba lépsz?

–  Már a legelején, magam is kifejezetten e céllal kezdtem el tanulni. Mindenképpen szerettem volna másoknak átadni azt a tudást, amit én megszereztem. Mikor letettem a szakvizsgámat 10 éve, már utána pár hónappal kijött a Vészkijárat, avagy hogyan éld túl a vizsgaidőszakot utóvizsga nélkül című könyvem. Az első ember, akivel így foglalkoztam, egy lány volt, aki megkért, segítsek neki államvizsgára készülni, majd 3 év múlva visszatért, hogy a szakvizsgájára való felkészülésben is nyújtsak neki segítséget. Minden vizsgája 5-ös lett, ez nem az én érdemem, hanem az övé, de egy jó visszajelzés volt számomra is, hogy a módszerem nála működött, akkor talán másnál is fog. Volt olyan fiú, hasonló ,,előélettel” és későbbi eredményekkel, akinek a családja azon csodálkozott, ha a késői vizsgái olyan jól mentek neki, akkor egészen addig miért nem. Elkezdtek keresni, mert például agykontroll tanfolyamokon ennek a könyvnek és a segítő szolgáltatásnak híre ment, de máshol is, mert egy idő után azt lehetett látni, hogy nem kell, hogy csak és kizárólag az agykontrollhoz kapcsolódjon ez a segítő szolgáltatás. Elvégeztem egy coach-, és tréner képzést. Természetesen hozzá kell tennem, hogy akiknek súlyosabb pszichikai problémáik vannak, amik akár mélyebb pszichológiai vagy, rosszabb esetben, pszichiátriai segítséget igényelnek, azoknak nem én vagyok a megfelelő ember, ilyen képesítésekkel nem rendelkezem. Én azon tudok segíteni, hogy valaki túllépjen a stresszen és a félelmein.

– Miben más ez, mint egy családi, baráti közeg, akikről azt gondolnánk, hogy szintén felléphetnek segítőként?

– Hiába van mögötted egy segítő közeg, sokszor, és ezt visszajelzések alapján mondom, nem értik, nem tudnak azonosulni a problémáddal, minden jó szándékuk ellenére sem. Mert például hiába bátorítják a szeretteiket, mondjuk egy államvizsga előtt, mondván ,,ügyes vagy, úgyis meg tudod csinálni”, az adott pillanatban a vizsga előtt állónak nem erre van szüksége.

– Nem lehet persze általánosságokat kijelenteni, de milyennek látod ezt a korosztályt? Kicsit, és ez talán természetes, bizonytalanabbak?

– Az egyetemista lét sokszor ilyen ex lex állapot. Életkor szerint felnőttek, de az élethelyzetük sokszor még inkább a gyermekekére hasonlít. Még nagyban függnek a szülőktől. Ez persze valóban nem mindenkire igaz, de a többségre még igen. Egy vizsgán is, ha egy professzor ül veled szemben, az lényegileg ugyanaz, mint amikor középiskolában egy tanár feleltetett.

– Könnyebben megnyílnak a saját problémáikkal kapcsolatban?

– Igen, bár azért még ma is igaz, hogy hazánkban a közgondolkodás úgy tartja, hogy erről inkább szégyen beszélni és maradjunk csendben. De nincs igazuk azoknak, akik így gondolják. Másrészt viszont az is igaz, hogy ha olyan közegben vagyunk nap mint nap, hogy bulizzunk, érezzük jól magunkat, akkor mégiscsak nehezebb magunknak is bevallani, hogy már három napja nem alszom, mert izgulok, stresszelek a vizsgák miatt. Szeretnének az emberek beszélni ezekről a lelki dolgokról, de sokszor tényleg nem mernek az ismerősök előtt sem. Kicsit magukat is szégyellik, hiszen mindenki a jó eredményt várja el tőlük, mondván, 20 évesen más dolguk sincs, mint hogy tanuljanak, hát nehogy már ez ne menjen nekik.

– Ha egyetemistákról beszélünk, a problémák inkább csak egyénfüggők vagy lehetnek egyetemi kar-függők is?

– Inkább egyénfüggők.

– És ha mondjuk egy olyan helyzet áll(na) elő, hogy van két ember, akiknek ugyanabból a tárgyból, ugyanannál a tanárnál kell vizsgázni, és az általad is említett stressz nem enged nekik egy szintet megugrani? Akkor ehhez a két emberhez két különböző módon kell hozzáállni?

– Itt inkább a problémák közötti különbséget kell nézni. Ha ugyanaz a problémájuk, akkor az általam nyújtott segítség is ugyanaz, vagy legalábbis nagyon hasonló lesz. Ha már az előbb általánosságban egy professzor személyét említettem, akkor például nagyon sokan félnek a tekintélyelvű hozzáállástól, és akár magukat helyezik egy alárendelt pozícióba, ezzel is csökkentve saját teljesítményük hatékonyságát. Itt is előjön az, hogy azért az egyetemisták még félig gyerekek: tapasztaltam olyat, hogy sokan úgy gondolkodnak, hogyha én alárendelődöm, akkor az oktató majd megsajnál és könnyebben átenged. Ez is lehet további konfliktusok és kudarcok forrása. A kommunikáción múlik nagyon sok minden. De gondoljunk csak bele, hogy amíg középiskolában egy átlag érettségire x darab tételt kell megtanulni, addig kevesebb mint egy év múlva az egyetemen már több tankönyvet kell a kezünkbe venni, mint talán addig itt tanulmányaink során bármikor. Sokan nem tudnak ehhez hogy nekikezdeni. Ezt is rendszerbe kell tenni, ez az, amiben tudok segíteni.

– Mondtad, hogy miként jöttek hozzád az első jelentkezők. Utána hogy indult be ez az egész?

– Inkább szájhagyomány útján, mert bár van egy weboldalam, de nem reklámozom magam direktbe, mint ahogy azt sem kérem senkitől, hogy írjanak jó véleményeket az oldalamra, a diszkréció miatt se.

– Könnyű kideríteni, hogy mi a baj?

– Nem mindenki mondja el egyből egyértelműen, kommunikációjukból azonban sok minden kiderül. Tudják is meg nem is a problémájukat. Nyilván itt nem arra kell gondolni, hogy gyermekkori traumák törnek felszínre ezen beszélgetések alatt. Mint mondtam, ennek nem is vagyok a szakértője, másrészt ebből a szempontból csak a felszínt kapargatjuk. Persze azt tudjuk, hogy mint sok mindennek, ennek az eredője is a gyermekkorban keresendő, de ilyenek nem kerülnek elő, az idő is általában rövid ehhez. Már csak azért is, mert sokaknak az időmenedzsmenttel akad problémájuk, sok mindent arrébb tolnak vagy az utolsó pillanatra hagynak.

– Van igényük utánkövetésre?

– Fordult már ilyen is elő, de nem feltétel. Én adok nekik egyfajta módszert, egy tudást, amivel a későbbiekben boldogulnak. Egyesek esetleg visszatérnek, de én mindig örömmel olvasom azt, hogyha nekik rövid-, és hosszútávon, ebből adódóan sikereik vannak.

– Változik az az attitűd, amiről már beszéltünk, jelesül, hogy ezt a fajta segítséget még mindig sokan szégyennek élik meg, társadalmi szempontból?

– A változás lassú, de igen. A mentálhigiénés központokba sem járnak be sokan olyanok, akiknek pedig nem jönne rosszul, és ahogy te is utaltál rá, ebben nincs semmi szégyen.

– Egyik válaszodban említetted a diszkréciót. Titoktartási kötelezettség létezik ezen a területen is? Kérdezem ezt azért is, mert érdemes lehet akár csoportos foglalkozásokat tartani?

– Mint szakmai sztenderd van titoktartási kötelezettségem, de ettől függetlenül célom a jövőben, hogy csoportos coachingokat is tartsak. Ez a hozzám forduló emberek felé is hasznos és fontos üzenet lenne, mert erősítené bennük is az érzést, amiről beszéltem, hogy nincsenek egyedül a problémáikkal. A nehézségeinkkel tényleg nem vagyunk egyedül.

Megjelent a folyóirat 2024. májusi számában