Szolnoki Zoltán: A Búvár-tó ügye Szeged történetében 1.

Viták és botrányok (1893-1918)

Szeged egyik közismert vízfelülete a Rókusi pályaudvar és a Szeged Pláza mellett található Búvár-tó. Kevésbé ismert, hogy a tó kialakulásának története a 19. század végére nyúlik vissza, történetét pedig az első világháborúig húzódó időszakban botrányok sora kísérte. A különböző történelmi korszakokban a városrendezési törekvések rendszerint a demográfiai változásokra és a technikai fejlődésre próbáltak reagálni. A századfordulón az iparosodás és az egészségügyi elvárások párhuzamos, de egymással ellentétes igényei kihívást jelentettek a gyorsan növekvő városok számára. Szeged esetében megfigyelhető folyamat volt a vidéki lakosság urbanizálódása. A várost körülvevő területekről folyamatos volt a beáramlás, hiszen az 1879-es árvíz után újjáépülő városi környezet sokaknak jelentett biztosabb megélhetést. Az 1910-es években szükségessé vált az új városrészek kialakítása. A bővítések során számos korábban kialakított városi terület léte kérdőjeleződött meg. Ezek közé tartozott az úgynevezett „Kis-, és Nagy Búvártó” is. A tavak feltöltésének kérdése 1910-től kezdődően minden évben heves vitákhoz vezetett a Városházán. Írásomban a tavak történetét 1918-ig mutatom be. Ismertetem a vonatkozó városrendezési vitákat, külön kiemelve a korban botrányosnak számító ügyeket. A cikk célja nem csak a Búvár-tó történetének bemutatása, hanem a kapcsolódó adatgyűjtés is. A Móra Ferenc Múzeum gyűjteményében ugyanis nem rendelkezünk olyan fotógráfiákkal, amelyek a tavat hitelesen ábrázolnák. A szerző tehát arra bátorítja az olvasókat, hogy amennyiben rendelkeznek fotókkal vagy történetekkel a Búvár-tó régmúltjával kapcsolatban, jelentkezzenek a múzeum Hely-, és Irodalomtörténeti Osztályánál.

A tó keletkezésének körülményei

Gaskó Béla a szegedi tavakat bemutató tanulmányában a Búvár-tavat a mesterségesen kialakított képződmények közé sorolta. Megállapította, hogy a tó kialakulása egy úgynevezett téglaégető gödörnek köszönhető, amely idővel használaton kívül került és feltöltődött vízzel.[1] Gaskó megállapítását támasztja alá, hogy a 19. század közepén készült szegedi térképeken valóban téglaégető gödröket láthatunk a ma ismert tó helyén. A gödrök az egykor Juhászvárosnak[2] nevezett területhatárán helyezkedtek el, a Dorozsmai út mindkét oldalán.

A Téglaégető Gödrök elhelyezkedése és az úgynevezett Juhászváros pereme a 19. század közepén. Érdemes megfigyelni a terület jelentős kiterjedését. Részlet Giba Antal 1841-1842 között készült térképének 92. szelvényéből.

 

A térképre tekintve megállapítható, hogy ez a mai tónál jóval nagyobb, egybefüggő területet ölelt fel. Feltételezhető, hogy ezek a mesterséges képződmények egyes időszakokban már ekkor is víz alá kerülhettek. Erről árulkodik a valamivel később, de még az 1879-es árvíz előtt keletkezett helyrajzi térkép is.

A Téglaégető Gödrök 1850-ben. Részlet Szeged Sz. kir. Város 1850-ben készült helyzettérképéből.

A terület gyökeres átalakulásához egy technikai vívmány megjelenése vezetett.  A 19. század második felében ugyanis elkezdődtek a vasúti közlekedés kialakítását célzó munkálatok.[3] A korban központi szerepet játszó rókusi pályaudvar is ekkor épült fel. A vasúti nyomvonal és a kapcsolódó vasúti töltés jóformán kettévágta az ekkor már használaton kívüli téglavetőt. Ezzel párhuzamosan a korábban Gödrök néven jelölt mélyedések tartósan is elkezdtek víz alá kerülni. Az elárasztás nem csak annak volt köszönhető, hogy leállt a kitermelés. A korabeli források arról árulkodnak, hogy a vasútállomásnál ártézi kutakat fúrtak, hogy biztosítani tudják a mozdonyok működtetéséhez szükséges hűtővizet.[4] A felszínre került, de fölösleges vízmennyiséget pedig a téglavető gödrökbe vezették, amely így lassan vízzel telítődött, az állandó utánpótlást pedig a vasút működtetése biztosította. 

A Szeged-Szabadka „vita”

A korabeli megjelenések arról árulkodnak, hogy a vasútállomás Dorozsma-felöli oldalán lévő vízfelületet külön elnevezést kapott: a „rókusi állomáson túli tóként” hivatkoztak rá. A város felöli oldalon lévő rész pedig „rókusi tóként” szerepelt.[5] A Szegedi Híradó 1893-as évfolyamában arról olvashatunk, hogy a város a mesterségesen kialakult rókusi tó hasznosítását tervezte: a vízfelületre halászati engedélyt adtak ki.[6] A friss halhúsról[7] szőtt terveket azonban keresztbe húzta a vasúti forgalom fellendülése. A Szeged-Szabadka vonalon haladó mozdonyok működtetése ugyanis annyi vizet igényelt, hogy az állomáshoz tartozó ártézi kút hozamát teljesen fel tudták használni, így a vízfelesleg tárolására a továbbiakban nem került sor.[8] A tó ettől kezdve nem kapott utánpótlást, a vasútnak pedig vélhetően nem fűződött érdeke a további karbantartásához. A beszámolók szerint a víz minősége hirtelen megromlott. A Szegedi Híradó további összefüggéseket is feltételezett. Ugyanis arról írtak, hogy a tó minőségi hanyatlásáért közvetve a szabadkaiak a felelősek. Az ottani állomás mellett ugyanis nem tudtak használható kutat fúrni, így a szabadkai mozdonyok kénytelenek voltak Szegeden feltölteni vízkészletüket:

A városnak volt egy halas tava a »Szeged-Rókus« állomás mellett. (…) Ám a szép tervnek nyakát szegte — Szabadka, amely városban nem tudtak a vasút részére kellően bő vizű ártézi kutat fúrni: és így Szabadkára is Szegedről, a rókusi állomás kútjáról kellett a vizet szállítani, ami aztán elvette azt a vízfölösleget, amely a »volt — nincs halastó táplálására szolgált.[9]

Az írás és az alaptalannak tekinthető vádaskodás eljutott a szabadkai sajtó fülébe, amely kifogásolta a leírtakat, sőt, kijelentették, hogy a sikertelen kútfúrás minden bizonnyal annak köszönhető, hogy a szegediek szívják el az ottani vízkészletet a saját kútjaikkal. A reakciót a Szegedi Híradó is szemlézte:

A »Szabadság« azonban kijelenti, hogy Szabadka nem adósa Szegednek a rókusi tó miatt, mert egy náluk járt miniszteri geológus konstatálta, hogy azért nem kapnak ártézi vizet a szabadkaiak, mivel Szegeden megfúrták a földet. Tehát kvittek vagyunk.[10]

Érdemes kiemelni, hogy a kölcsön vádaskodás mellett egyetlen korabeli fórumon sem született javaslat a sokakat érintő probléma megoldására. Ez tükröződik abból az ironikus hangvételű cikkből is, amely felveti, hogy a halászati jogot elnyerő cég az árusítás előtt inkább fürdesse meg az itt kifogott halakat a Tiszában:

A konzorcium megígéri, hogy a kifogandó tavi halakat előbb alaposan megfürdetik, a Tiszában s csak azután árusítják el. Erre az ígéretre közegészségügyi szempontból valóban szükség is volt.[11]

A leírtak komolyságát ezúttal sem tudjuk leellenőrizni, mindenesetre a város hamar bevonta a tóra kiadott halászati engedélyt, amely miatt az érintett cég kártérítésért folyamodott.[12] A rókusi pályaudvar ártézi kútjának teljes kihasználása más szereplőket is érzékenyen érintett. A M. kir. Dohánygyár, amely később Szivargyárként vált ismertté, ugyanis szintén ebből a kútból nyerte a friss víz utánpótlását.[13] A lehetőség megszűntét követően azonban új vízforrás után kellett nézniük.[14] A Szeged-Szabadka vitát követően a rókusi tónak nevezett vízterület problémája háttérbe szorult. Az vízzel telített gödrök az 1910-es években már „Búvártó” vagy „Búvárzó” néven kerültek újra napirendre. Érdemes tehát röviden kitérnünk a később rögzült elnevezésre.

A Búvár tó helyzete egy 1912-ben készült Szeged térképen. Jól látható, hogy a terület állandó jelleggel víz alá került. Érdemes megfigyelni, hogy a Búvár utcát ekkor még jelölték, de már félig el volt öntve.
A Búvár utcára vonatkozó részlet Szeged Vízbekötési és csatornázási tervéből. A dokumentumot az 1910-es években kezdték el vezetni és egészen 1935-ig használatban volt.

Péter László megemlíti, hogy a Búvár-tó kifejezés használatáról már 1887-ből is van adatunk.[15] Kovács János 1901-es munkájában pedig szintén említi ezt az elnevezést.[16] A sajtóközlemények ugyanakkor arról árulkodnak, hogy a közbeszédben ez nem rögzült, hiszen 1911-ig a sajtóban kizárólag a „Rókusi-tó” forma terjedt el. A Búvár-tó elnevezés eredetét Bálint Sándor tisztázatlannak tartotta.[17] Támpontként szolgálhat ugyanakkor, hogy az 1880-as években közvetlenül a tó mellett jött létre a Búvár utca, amely igencsak rövidéletű volt, hiszen az 1910-es évekre már felszámolták. Erről árulkodik többek között az is, hogy a város vízbekötési lajstromából már kihúzták, hozzátéve, hogy „nem létezik”.[18] A közterületet nem csupán átnevezték, hanem meg is szüntették. Erre vélhetően azért kerülhetett sor, mert a tó egyes időszakokban kiléphetett a medréből, ellehetetlenítve az életet. Ezt támasztja alá az 1912-es helyrajzi térkép is, amelyen jól látható, hogy a Búvár utca félig alámerült a tóba.[19] Elképzelhető tehát, hogy a „Búvár” elnevezések is az ideiglenes kiöntésekre, illetve víz alá kerülésre utaltak. Érdemes megemlíteni, hogy 1912-ben a várost feljelentette egy honvédszázados, méghozzá azért, mert a pincéjét elöntötte a Búvár-tó vize.[20] A hasonló adalékok alátámasztják az rendszeressé váló kiöntésekből fakadó problémákat.

Fodrozódó botrányok az 1910-es években

Mivel a tó halászati hasznosítása kudarcba fulladt, a terület egyre kevésbé illeszkedett a városfejlesztési elképzelésekbe. Szeged Sz. kir. város vezetése ezért elhatározta, hogy a „Búvárzót” feltölteti, az így kialakítható területet pedig értékesíti. A reménybeli telkek a vasútállomás közelsége miatt jó lehetőséget jelentettek volna a vállalkozóknak. 1911-ben árlejtést hirdettek, amely révén a feltöltést a Gál és Tirnauer cégre bízták.[21] A pályázatot elnyerő vállalkozó azonban hamar közölte, hogy a tó feltöltésére csak a víz kiszivattyúzásával nyílhat lehetőség. Az utóbbi elvégzését azonban a városra bízták volna. Arra hivatkoztak, hogy az eredeti kiírás csak a feltöltésre és nem kiszivattyúzásra vonatkozott Azt is hozzátették, hogy a tó vize a beleeresztett szenny miatt súlyosan egészségkárosító hatású.[22] Amíg tehát a vizet nem tüntetik el a mederből, a Gál és Tirnauer nem fog belekezdeni a földdel történő feltöltésnek. Mivel Szeged nem állt kötélnek, a megvalósítás egyre távolabbra került.

A város számára kellemetlen ügy a nyár elejére igazi botránnyá dagadt: június 22.-én a Pesti Napló cikket jelentetett meg a pályázati dokumentációk eltűnéséről.[23] Az országos sajtó érdeklődése a téma iránt azt mutatja, hogy a kérdéskör nagy felhajtást kapott. A híradás szerint az árlejtésre és a megvalósításra vonatkozó iratköteg, amely a Gál és Tirnauer nyertes anyagait is tartalmazta, gyanús körülmények között nyomtalanul eltűnt a városi levéltárból. A körülményekkel kapcsolatos találgatások rögtön elkezdődtek:

„A levéltáros ugyanis szabadságon volt és helyettese valakinek kiadta az aktákat, melyek azóta eltűntek. A vizsgálatot megindították annyival is inkább, mert a munkát elnyert cég a munka teljesítését megtagadja.”[24]

A kérdéses levéltáros ekkor Sz. Szigethy Vilmos volt, aki nem mellesleg komoly újságírói tapasztalattal is rendelkezett.[25] Amikor a sajtóban megjelentek az első írások a dokumentumok hiányáról, Sz. Szigethy közleményt adott ki, amelyben kifejtette távolléte okait. A szavait budapesti és szegedi újságok is egyaránt közöltek. A Budapesti Hírlap, amely élénken követte az eseményeket, a levéltáros gondolatait az alábbiakban közölte:

„Az eset még május közepén történt. Közvetlen tapasztalatom nincs róla, mert három havi szabadságomról csak május végén tértem vissza, hozzá ilyen kellemetlenségre. Akkor tett a személyzetem róla jelentést. A levéltárból aktát csak a hivatalfőnökök kapnak, távollétükben a helyettesek, de előzetesen kiállított átvételi Írás nélkül soha, senki, semmi szín alatt.”[26]

Az esetnek a beszámolók szerint egy megrázó következménye is lett. Kabók Ferenc, aki akkoriban hivatali alkalmazott volt, és Sz. Szigethy távollétében a dokumentumokhoz hozzáféréssel rendelkezett állítólag májusban beengedett valakit a levéltárba. Az illető állítólag csupán megtekinteni akarta a dokumentumokat, viszont a szabályokkal ellentétben a hivatalnok nem jegyezte fel a kilétét. Az ügy júniusi kirobbanását állítólag Kabók olyan rosszul viselte, hogy súlyos betegség lett úrrá rajta: lázálmai közepette egyre csak a vonatkozó iratok számát ismételgette.[27] A sajtóorgánumok nem tértek ki az alkalmazott további sorsára, viszont július 1.-én már arról számoltak be, hogy a dokumentumok sorsa pozitív fordulatot vett. Az iratok ugyanis végül előkerültek! A problémát a leírás szerint az okozhatta, hogy az anyag két, a Búvár-tó halászatára vonatkozó iratcsomó közé került, amelyet nem vettek észre. A Városok Lapja végül azzal zárta a témát, mi szerint „Nem kell búsulni, mert akta és bivalyborjú nem vesz el.”[28] Mindenestre a Gál és Tyranuer cég pályázatát semmisnek minősítették, így a nagy lelkesedéssel elkezdett feltöltési művelet kudarccal végződött.[29]

Javaslatok a probléma megoldására

A Búvár-tó kérdésköre az 1910-es években továbbra is az érdeklődés kereszttüzében volt. A megfogalmazott rendezési tervekbe ugyanis nem illeszkedett a lakott területek és a Rókusi pályaudvar közé ékelődő tó:

Minek ették meg a békát?” (…) „Ó be szép lesz, csak éppen az ördög se érti majd meg mire való volt ez a városrendezési csúfság a városban.[30]

A város újabb terveket dolgozott ki a feltöltésre, de mindenekelőtt az ezt követő hasznosításra. 1912-ben komolyan felmerült, hogy a vakok foglalkoztatóját a területen valósítanák meg, majd különböző vállalkozások is beadványokat intéztek Szegedhez. A terület kitűnő logisztikai hátteret jelentett volna bármely korabeli gyárnak, hiszen a Budai út és a vasúti csomópont közelsége egyedi lehetőséget biztosított. A Sár Sándor által vezetett cég műgyapot és műgyapjú gyárat szeretett volna itt felhúzni. Önköltségként négyszázezer téglát hozattak volna, valamint vállalták, hogy nyertes pályázat esetén három éven keresztül legalább ötven embert foglalkoztatnak.[31] Nem ő volt az egyetlen jelentkező: Berényi Béla baromfiexportőr telephelyet akart itt létesíteni, amelyet huszonöt év után átadott volna a város tulajdonába.[32]

Egyértelmű volt tehát, hogy Szegednek intézkednie kell annak érdekébe, hogy a tavat feltöltsék és a várt hasznosítások megvalósuljanak. A város ezúttal is komolyan gondolta a terv végrehajtását. Ezt jelzi az a köztörténeti adalék is, amely szerint a közgyűlés és a vasút között vita alakult ki:

A rókusi állomás szennyvizeit a Buvártóba vezették le eddig. Mivel a tó vizét most feltöltik, a város fölhívta a magyar államvasutat, hogy a vizeket a Szatymaziúti csatornába vezesse le. Ennek a fölhívásnak az államvasút nem akar eleget tenni.[33]

A Magyar Királyi Államvasutak jelezte, hogy a feltöltéshez használandó ipari vágányok kiépítését akadályozni fogja.[34] Ennek ellenére 1912-ben árlejtést hirdettek a feltöltésre, azonban a beérkezett ajánlatok olyan magasak voltak, hogy az akciót sikertelennek minősítették,[35] így novemberben új pályázatot írtak ki.[36] A következő évben kiderült, hogy egy Ungár Benő nevű vállalkozó adta a legjobb ajánlatot, amely a korábbiakhoz képest lényegesen jobb volt. Azonban mire a nyertes pályázatot kihirdették, a város anyagi helyzete rosszabb lett: Szeged még a legolcsóbb ajánlatot sem tudta kifizetni. Érdemes megemlíteni, hogy a város egyik terve az lett volna, hogy a feltöltéshez szükséges földet a körtöltés átvágásával tudnák a helyszínre szállítani.[37] Ungár és cége az e miatt várható plusz költségek miatt azonban inkább visszalépett.[38]

Ezt követően a Búvár-tó emlegetése sokáig a városrendezési tervek kudarcainak szimbóluma lett. A Szegedi Napló egyik véleménycikkében felsorolta a legfontosabbnak vélt városi problémákat: „a piaci árak nem rendszabályozódnak, a Buvártó marad a maga mélységeivel, a tanyai vasút emlegetése is kacajt fakaszt és így tovább. Terméketlen Szeged szomorú viszonyainak tengere, kiaknázni nem lehet, mert tőke nélkül nincs lakodalom.”[39]

A megnyugtató rendezés ügye tehát nem oldódott meg a Nagy Háború kirobbanásáig, amelyet követően viszont 1918-ig lekerült a napirendről. 1919-ben Hegedűs János kőfaragó telepet alakított ki a Búvár-tó Dohánygyár mögötti részén[40], míg a Bankegyesület a Kossuth Lajos sugárút szemközti részén lakóházakat kívánt felhúzni.[41] Ezek a fejlemények nem csak azért jelzik egy korszak kezdetét, mert 1918 utániak, hanem azért is, mert hasznosítás terén ekkor vált külön a Kis-, és a Nagy Búvár-tó kérdésköre. A Rókus pályaudvar és a sugárút által határolt rész jelentette a nagyobb vízfelületet, még az út bal oldalán, a dohánygyár mögött elhelyezkedő rész a kisebbet.

Részlet a Szeged utcáit ábrázoló 1910 körül keletkezett térképből. Jól látható a Búvár utca elöntés nélküli helyzete.

Összegzés

A Búvárt tó hasznosításának kérdése rámutat a szegediek által vágyott rendezési törekvések és a korabeli gazdasági realitások között húzódó különbségekre. A város lakott területeinek bővülésével időszerűvé vált a probléma megoldása, amelynek oka közvetve a vasúti közlekedés fellendülése volt. A sajtóban megjelenő beszámolók arról is árulkodnak, hogy a folyamatot a korabeli technikai körülmények is hátráltatták: nem volt egyértelmű, hogy kiszorítani vagy inkább kiszivattyúzni érdemes a vizet. A város hiába próbálta összekötni a tó feltöltését és a reménybeli terület értékesítését, az előkészítés munkálatait senki sem tudta finanszírozni. A vizsgált időszakban a terület több nevet is kapott: 1900-ig rókusi tóként hivatkoztak rá, majd a körtöltésen belüli rész „Búvártó” illetve „Búvárzó” lett. A korszak végére pedig kialakult a Kis-, és a Nagy Búvár-tó különálló elnevezése is. A tó kérdésköre 1918 és 1945 között is közbeszéd tárgya volt, ezt azonban egy következő tanulmányban fogom feldolgozni.

Megjelent a folyóirat 2024. júniusi számában

Jegyzetek

[1] Gaskó Béla: Szegednek és vonzáskörzetének természeti állapotáról (A helyi védettségre javasolt területek ismertetése, továbbá a város környékének erdősítési alapelvei). Tavaink javasolt hasznosítása. In. A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve: Studia Naturalia 4. Szeged, 2008. 147-148. o.

[2] Juhászváros vagy más néven Kukoricaváros a Szeged környéki juhászok téli szálláshelye volt, amely idővel városiasodott. Erről bővebben: Bálint Sándor: Rókus. In. Bálint Alajos (szerk.): A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957. 165-170. o., 167. o.

[3] A Pest-Halas-Szabadka-Újvidék- Zimony vasútvonal tervei 1880-ban készültek el, míg az építkezés 1883-ig tartott. Dr. Horváth Ferenc: A MÁV nevezetesebb vasúti építkezései. In: Közlekedéstudományi Szemle 1992/2. 50-68. o. 60. o.

[4] Szegedi Hírlap, 1893. április 28. Érdemes kiemelni, hogy az alföldi vasúthálózat vízigényét a kor technikai körülményei mellett csupán ártézi kutakkal tudták biztosítani. A kutakat ekkor Zsigmondy Vilmos tervei alapján alakították ki. (Dr. Horváth Ferenc i. m.)

[5] Délmagyarország 1910. december 1.

[6] Szegedi Híradó 1893. április 1.

[7] A Rókusi tó halászata vélhetően a város által szorgalmazott tervszerű használatba vétele előtt is dívott. 

[8] Szegedi Híradó 1893. április 28.

[9] Szegedi Híradó 1893. április 28.

[10] A Szabadságot szemlézi Szegedi Híradó 1893. május 2.

[11] Szegedi Híradó 1893. május

[12] Szegedi Híradó 1893. május 2., Szegedi Híradó 1893. május 16. A halászati tevékenységet ideiglenesen szüneteltették, viszont Kovács János 1901-re vonatkoztatva már arról írt, hogy ekkor jelentős mennyiségű pontyot fogtak itt. Az adat már csak azért is érdekes, mert a későbbi források kifejezetten egészségtelennek írják le a víz minőségét. Kovács adatát lásd: Kovács János: Szeged és népe. Szeged, 1901. 27-28. o.

[13] Szegedi Híradó 1891. április 14.; Szegedi Híradó 1891. szeptember 27.

[14] Szegedi Híradó 1893. április 20.

[15] Péter László: Szeged utcanevei. Szeged, 1974. 140. o.

[16] Kovács János i. m. 27-28. o.

[17] Bálint Sándor i. m. 168. o.

[18] Vízbekötési és csatornázási tervek, „Búvár utca”. Móra Ferenc Múzeum

[19] Szeged város térképe 1912.

[20] Délmagyarország 1912. február 2. 16.

[21] Délmagyarország 1911. május 31. 8.

[22] Délmagyarország 1911. június 18. 10.

[23] Pesti Napló 1911. június 22.

[24] Pesti Napló 1911. június 22.

[25] Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011. Székesfehérvár, 2012. 359. o.

[26] Budapesti Hírlap, 1911.június 21.

[27] Budapesti Hírlap 1911. június 25. 13. o.

[28] Városok Lapja 1911. július 1.

[29] Délmagyarország 1911. szeptember 16. 9. o.

[30] Szeged és Vidéke 1912, június 27.

[31] Szeged és Vidéke 1912. szeptember 25. 6. o.

[32] Szeged és Vidéke 1912. szeptember 26. 4. o.

[33] Szeged és Vidéke 1912. május 20. 4. o.

[34] Szeged és Vidéke 1912. május 20. 4.

[35] Szeged és Vidéke 1912. szeptember 29. 4. o.

[36] Szeged és Vidéke 1912. november 13. 7. o.

[37] Szeged és Vidéke 1912. november 7. 5. o.

[38] Szeged és Vidéke 1913. október 18. 2. o.

[39] Szegedi Napló, 1913. június 14. 1. o.

[40] Szegedi Friss Újság 1919. november 15. 2.

[41] Szeged és Vidéke 1920. május 3. 4. o.