Szabó Anna: SZIN 2024 – ahol többezer világ találkozik

A tudományos fantasztikus művekben gyakran visszatérő elem egy olyan bolygó vagy város víziója, amelynek minden kerülete vagy régiója teljesen más világ. Bár a cselekmény alapja leggyakrabban valamiféle kultúraközi konfliktus, az alapkoncepció szerint ezek a világok általában békésen koegzisztálnak. A SZIN-re belépve az ember önkéntelenül is erre a toposzra asszociál: a kapukon túl egy teljesen egyedülálló, eklektikus univerzum veszi kezdetét, melyet ugyan különálló, látszólag akár egymásnak ellentmondó elemek alkotnak, amely mégis egy egész és egészséges kozmosz. Legalábbis négy elképesztő napig.

Az ideiglenes univerzum világai pedig tagadhatatlanul sokféle formában manifesztálódnak egy teljesen egyedi és megismételhetetlen elegyet alkotva. Ennek alátámasztásához elég előzetesen megszemlélni a programot, testközelből azonban csak akkor érzékeljük igazán, ha főműsoridőben végigsétálunk a Partfürdő egyik végéből a másikba. Ekkor ugyanis a sétatempónk által diktált egymásutánban hallhatjuk Armin van Buuren holland lemezlovas trance alkotásait, miközben néhány szerencsés jelölt a színpadon bulizik a DJ-vel (Borsodi Nagyszínpad); Ganxsta Zolee és a Kartel káromkodásokkal tűzdelt gengszterhiphopját (Jim Beam Aréna); Szalonna és bandája balladáit, melyekre a csekélyebb, ám annál beavatottabb közönség már ropja is a néptáncot (Fonó Világzenei Színpad); végül pedig a Carson Coma egyik rockos gitárszólóját, miközben aláfestésül a frontember Freddie Mercury fénykorát idéző elánnal és befolyásoltsággal táncol a mikrofonállvánnyal (BP Nagyszínpad). És akkor még említést sem tettünk az útközben elszórt bulihelyekről kiszűrődő, a medencék vizét is felkavaró mélynyomók hangjáról, vagy az egyik sarokban felállított vidémparki szórakoztatóelemre felülők sikolyait kísérő slágerekről.

De ugyanez a sokféleség jellemzi az étlapot is: a büfék kínálata ugyanis gyakorlatilag mindent lefed, „mi jó falat / Szem szájnak ingere”. Akad itt lángos a nosztalgia kedvelőinek, Kiskőrössy halászlé a hagyományos ízek rajongóinak, kínai tészta, vásári hot-dog és smash burger: tehát gyakorlatilag minden a retrótól a legújabb őrületekig – többé-kevésbé elérhető áron, de semmiképpen sem olcsón. A legérdekesebb kulináris megálló azonban a Lidl-konyha, ahol a résztvevők nemcsak bevásárolni tudtak, de a vásárolt termékeket a szakácsok ott helyben el is készítették nekik.  

A Civil Falu és az egyéni kiállítók – például a városhatárban serényen építkező Rheinmetal, a toborzóiroda vagy az egyszerre oktatási intézményként és bulihelyszínként is megjelenő Szegedi Tudományegyetem – pedig gondoskodtak a résztvevők agyát érő ingermennyiség szinten tartásáért napközben is, illetve arról, hogy a fiatalok a medencék közé lehetőleg minden ruhadarabjukon valamilyen logóval vagy felirattal andalogjanak be. A határ tényleg a csillagos ég: részt lehetett venni anyajegyszűrésen, érzékenyítő tréningen (többfélén is!), tudományos kísérletezésben, be lehetett szállni a Rotary Jótékonysági Gumikacsaversenyébe, megismerkedhettünk két jóvágású amerikai tengerészgyalogossal, csendben pecázhattunk az egyik nagyobb medencében, a pusztán applikációs regisztrációhoz kötött SZIN Extra pedig belépőt biztosított a többállomásos „jeges” VIP sátorba ingyen felesekkel, szelfigéppel és a legértékesebb fesztiválvalutával, légkondival.

A pletykák és az esténként megszokott tumultus hiányának tanúsága szerint az idei fesztiválra kevesebben váltottak jegyet, sejthető azonban, hogy ennek nem a zenei felhozatal, hanem az évek óta gyűrűző infláció lehet az oka. A magyar könnyűzene ugyanis a megszokott színvonalas módon képviseltette magát – a megszokott lelkesedéssel. Ritka az olyan előadó, aki a koncerten nem tette többször is szóvá, mennyire szereti Szegedet és a nyári fesztiválszezont lezáró SZIN-t, arról nem is beszélve, hogy saját fellépéseik előtt és után több zenekar a közönséggel együtt élvezte a kollégák produkcióját – a nézőtérről.

Ha pedig már a fellépőkről ejtünk szót, érdemes kicsit a stratégiák mögé tekinteni. A SZIN és a hozzá hasonló fesztiválok széles választékának talán egyetlen hátránya, hogy Murphy-törvénye alapján biztosan pont az a két koncert kerül egy időpontra (lehetőleg a Partfürdő egymástól távol eső pontjain), amely a legjobban érdekli az embert. Ilyenkor vagy vért izzadva kiválasztunk egyet, esetleg beadjuk derekunkat a csoport nyomásának, vagy pedig a koncert közepén helyszínt és előadót váltva reménykedünk abban, hogy éppen nem a kedvenc számunk előtt vagy után kezdtük meg a népvándorlást. (A profibbak egy blokkba akár három zenekart is belesűríthetnek – igazán csak tervezés kérdése az egész.)

Hasonlóképpen a zenekarok is láthatóan kétfajta stratégia közül választottak: vagy a szemkápráztatóan látványos show mellett voksoltak, mint Zara Larsson, a szerda este svéd csillaga, vagy pedig egyszerűbb koncertet adtak olyan embereknek, akik szemmel láthatóan imádják a zenéjüket és isszák a szavaikat, történjen bármi, mint például az Aurevoir, akiknél már a törött lábú gitáros beköszönését is a Beatlesre adott reakciókat idéző ováció fogadta.

Aztán ott volt a Halott Pénz, akik ugyan az első csoportba pozícionálták magukat, a pirotechnika meghibásodása miatt végül mégis egy igencsak „családias” koncertet adtak a Borsodi Nagyszínpadon – ezt a tetemes mennyiségű rajongó szemmel láthatóan a legkevésbé sem bánta, a SZIN egyik legjobb hangulatú koncertjét hozta a pécsi banda. Az „Amikor feladnád” ilyen körülmények között kicsit máshogy, jobban ütött.

Egyes magyar előadókról pedig még az is kiderült, hogy többet nyomnak a latban, mint egy külföldi formáció: a szombat esti főattrakciót ugyanis külföldi vendég helyett a májusban a Puskás Arénát háromszor is színültig töltő Azahriah szolgáltatta.

Az idei SZIN jelmondata a végtelenül sallangmentes „Éld meg a pillanatot” volt – a szervezők kampányt hirdettek a folyamatos telefonozás ellen, erre több digitális hirdetőtábla is felhívta a figyelmet. Bár egyik helyszínről a másikra vándorolva az ember még mindig gyakorta botlott olyan fiatalokba, akik a lokátor használatával próbálják belőni társaik hollétét, miközben valaki a fejük felett tombol Pogány Indulóra, a koncert közben készített felvételek és az általuk kitakart színpadi elemek száma érezhetően csökkent. (Érdekesség, hogy ha volt ilyen, általában az is egy-egy idősebb, nem Z-generációs résztvevő kezében készült.)

A programoknak és zenei élményeknek eme biodiverzitását talán mi sem példázza jobban, mint amikor az egyik zenekar frontembere a délutáni beállás során a medencében fürdőző fiataloknak gyors egymásutánban tesz fel kérdést a víz hőmérsékletéről és az élet értelméről, miközben az SZTE strandjánál a két szegedi Nobel-díjas kutató portréja előtt játszik ügyességi vetélkedőt néhány tetőtől talpig Lidl-feliratú ruhába öltözött fiatal néhány szegedi pomponlánnyal, a háttérben pedig a Magyar Tűzoltó Szövetség locsolja az arra sétálókat, hátha tudják egy kicsit csökkenteni a hőguta esélyét a 37 fokban.  

Fotók: Szücs Gréta