Fabulya Andrea: Az életbe az ember bele szokott halni

Gondolatok egy Herczeg T. Tamás rendezte Moliére-előadáshoz

 …a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
(József Attila)

Vizsgálunk és vizsgáltatunk… Herczeg T. Tamás Moliére-jének A képzelt betege úgy kezdődik, hogy a minimalizált díszlet mögötti körablakon át figyeli (vizsgálja?!) a család és a darab összes többi szereplője Argant, mintha egy lombikot, kémcsövet vagy épp akváriumot studírozva élnék mindennapjaikat – így lépnek be, általában onnan érkezve a színpadi térbe, Arganhoz. Pontosabban a tünetegyütteshez, aki Argan maga. A dráma kezdetén Argan a betegségtől és a haláltól fél. A dráma végén meghal. Mi különös van ebben? Hacsak nem annyi, hogy nem a betegségbe, hanem környezet táplálta és maga gerjesztette tünetekbe – pontosabban azok elvesztésébe – hal bele.

De csak Herczeg T. Tamás Szegeden bemutatott rendezésében van ez így: Moliére még másként gondolta. A Pinceszínházban 2024 májusától látható darab Herczeg T. Tamás ötödik szegedi Moliére-rendezése a Tartuffe, a Don Juan, az Úrhatnám polgár és a Scapin furfangjai után. Ahogy azt már a korábbi rendezésekből megszokhattuk, határozott újragondolással találkozunk itt is, aminek eredményeképp a komédia – noha nem veszti el definitív jegyeit, pl. az értékhiányt vagy a kisszerű csetlés-botlást – tragikomédiává alakul. A rendező mindamellett, hogy megtartja a Moliére-i drámavilág tér–idő–cselekmény egységét, az eredeti eseménysort keretbe foglalja. Voltaképp ez a tragikus keret teszi a komédiát szomorújátékká is egyben.  Mindemellett ez a dramaturgiai megoldás (Herczeg T. Tamás és Czene-Polgár Donáth munkája, rendezőasszisztens: Büky Bea) kiegészül még egy fontos, a nézőnek szóló epikus betéttel, Toinette (Molnár Erika) szájából. Elegendő eszköz ez arra, hogy a drámai tér és idő minden szempontból maivá és általános érvényűvé formálódjék.

A keret az eredeti prológusnak feleltethető meg itt, amikor Argan (Cserna Antal) mint víziót, lázálmot vezeti be magát a komédiát: az ő belső monológja vetül ki a néző elé. Ennek alapvetése, hogy az élet a születéstől fogva nem más, mint egy halálos betegség, haláltusa. A képzelt beteg csak ebben látja személyisége érvényességét, individualitását: teljes hitrendszere ebben bontakozik ki önmagáról és életéről. Nyilvánvaló az is, hogy fizikailag nem beteg, illetve betegsége pszichés eredetű: épp a hipochondriája. Ő van a fókuszban, és a drámai cselekmény során az ő tünetegyütteséhez való viszonyulás a többi szereplőt is jellemzi. Egyben azt is látnunk kell, hogy Moliére itt kb. háromszáz évvel megelőzi az orvostudományt, a még akkor nem is létező pszichológia tudományát, ahogy teszi ezt a Tartuffe vagy akár A fösvény megírásakor: messze előtte jár kora tudásának a psziché zavarairól.

Aki élősködőként van jelen az eseménysorban – akár tudatos, akár nem is tudatos formában –, az kapaszkodik Argan betegségébe, vagy mert abból él (orvosai), vagy mert abból közvetve hasznot húz (a közjegyző és a felesége). Ők nemcsak belesimulnak Argan betegségtudatába, hanem táplálják is azt.  Aki szembemegy ezzel, annak nem érdeke Argan téves eszméjének éltetése: Béralde, Argan öccse (Varga Bálint színészi alakítása, aki az előadás zenéjét is alkotta) és az okos komorna, Toinette is. A Moliére által rendre alkalmazott tipi fissiknek az összes szereplő megfelel így, azonban nem maradunk a séma beteljesülésének szintjén, sokkal mélyebbre nézünk. A dramaturgiát segíti ebben a „mélyre tekintésben” a díszlet és a jelmezválasztás is: Bianca Imelda Jeremias munkája. A zöld műgyep szőnyegen játszódó (eredetileg három-, itt egyfelvonásos) cselekményben az „állatok farsangját” is megcsodálhatjuk. A jelmezek a sztereotípiáinkat mozgatják meg, az egyes állatokhoz csatolt, rögzült, mesebeli tulajdonságokat hívják elő: a ravasz róka, a bölcs bagoly, az ártatlan galambpár, a komformista-hízelgő macska… Ezek a sztereotípiák a látványosan zöld műfüvön mintegy abszurd tanmese figuráiként futkosnak-panaszkodnak-sóvárognak-nyerészkednek-szeretnek-bölcselkednek a színpadon, kinek-kinek érdeke szerint.

Az eredeti, zömében szerelmi tárgyú közjátékokat – amelyekből a prológussal együtt négy van Moliére-nél – újraértelmezve látjuk: a prológus helyett Argan szörnyű panaszdala a kezdés, amely aztán a drámát bezáró kerettel nyeri el valódi mondanivalóját. A köztes szerelmi bájcsevejek helyett két dramaturgiai betoldás képez „közjátékot”: a már említett Toinette rezonőrszerű eszmefuttatása és a Szeresd a testem című Baby Sisters-sláger (koreográfus: Barta Viktória) nagyon ütős színpadi újraálmodása. Mindkét elem az aktuálisba, az időszerűbe vonja A képzelt beteg cselekményét. Toinette úgy, hogy a nézőhöz intézett monológjában határozottan eltanácsol minket az orvostudomány feje feletti pálcatöréstől, és sokkal inkább általános síkra helyezi a problémát. A dalbetét pedig hivatott a szerelmi közjátékokat sűrített formában, mulatságos színészi közreműködéssel kifejezni. Itt a komédia igazán a régi farce-ok világát idézi egy modern slágerrel – az időtlenbe bukfencezünk a nevetéstől… A sutaság felvállaltan mai felmutatása ér össze a középkori vásári játékok nyers, karneváli (Mihail Bahtyin) áradásával. Bahtyin ennek az erőnek eleven, primitív és szabályozhatatlan jellegét hangsúlyozza: „… a nevetés legyőzi az ember tudatát béklyóba verő, nyomasztó és megzavaró erkölcsi félelmet is”.[1] Kiegészíti ez a komikumforma a drámai dikció stílusát, melyben szándékoltan gyakori a komikus-modoros magakelletés, az „erkölcsi félelemből” fakadó megjátszás is (udvarlás, szépelgés, turbékolás).

Mindemellett az orvosetikai kérdéseket inkább általános, minden emberi tevékenységre kiterjesztő, erkölcsi szintre váltó, és végső soron meg is válaszoló tragikomédia emberi dimenziói mélyen megrázóak, közülük csak néhány kérdésfelvetés:

• hogyan válhatunk fontossá egymás számára, milyen eszközeink vannak erre?
• felismerjük-e életünkben, ki tesz jót nekünk, és ki él vissza helyzetünkkel?
• mi lehet egy addikció valódi oka?
• felismerjük-e mások és magunk sztereotípiáit? tudunk-e ezekkel bánni?
• a betegség miképp lehet torz és kétélű fegyver, eszköz a kapcsolataink irányításában magánéleti vagy társadalmi szinten?
• hogyan élhetünk kapcsolati játszmák nélkül?
• mi a kommunikációink szerepe: feltárás vagy épp elfedés?

A betegség lélektana önmagában is vezérmotívumként vonul végig a cselekményen.  A képzelt betegség bemutatása tünetegyüttesként, a világ erre szűkülő tere egy zárt pszichológiai játékteret formáz, amelyben minden játékosnak hatása-ellenhatása szerepe van. A darab akciói ezeket az egymásnak feszülő érdekeket a végletekig polarizálják. Valóban: mintha lombikban fortyogó elegyet figyelne meg a néző a laboratóriumi vizsgálatok során. És az eredmény mélységesen tragikus még akkor is, ha a szerelmesek (Angelika – Cserna Lulu, Cleante – Nagyhegyesi Zoltán) egymásra találnak. A naiv rajongás érzelmi ellenpontját képezik a beszélő nevet viselő szereplők: Le Foch és Fia (Tege Antal és Irsai Farkas László), Purgó és Fondor (mindkét karaktert Tege Antal alakítja). Az, hogy ugyanaz az arc jut három szerepnek, némiképp szándékaik hasonlóságát üzeni a nézőnek: mindhárman a tünetegyüttest használják ki, még ha akár nem is rossz szándékkal. Purgó doktor tűpontos jellemzését adja e tárgyban Béralde egyik Argannal folytatott dialógusában: „…szívósan, rendíthetetlen önhittséggel, a korlátoltság brutalitásával osztogatja jobbra-balra az érvágásokat, a purgálásokat, és nem mérlegel semmit. S még csak neheztelni sem lehet rá mindezért, a lélek legtökéletesebb nyugalmával tesz el láb alól akárkit. Amit a földről való kiirtásod során veled mível, pontosan azt tenné a feleségével, a gyerekeivel, ezt tenné saját magával.”  Nagyjából ez a jellemzés igaz mindhárom karakterre, árnyalatnyi eltérésekkel.

 Olyan torzkép tárul elénk, amelyben a lélekmélyi gondok, a kapcsolati játszmák nyüzsgése közt a látszatmegoldások lehetetlenségére nyílik rálátás. A feleség (Béline: Kancsár Orsolya) épp olyan kényszeres játszmában szenved a hipochonder téveszmének asszisztálva, mint maga a játszmát kitermelő Argan. A játszma áldozatai ők mindannyian. Persze a néző számára fokozatosan nyilvánvalóvá válik a világrend abszurditása is, csakúgy, mint a többi Herczeg rendezésű Moliére-komédiában: a szereplők ennek az egészségtelen halmaznak a transzparens elemei csupán. Nem gonoszak és nem jók. Szemléltetői a torz gépezetnek, ilyen formán elszenvedői is annak. Kitörni nem tudnak, illetve, ha megteszik külső segítséggel vagy belső késztetésből, akkor összedől saját világuk is: Argan például meghal.

Itt lépünk ki újra Moliére drámájából, és folytatjuk a keretet, amelyet a prológusban Argan lázálmos monológja nyit meg a betegségről, amely kórság nem más, mint maga az élet. Az előadás dramaturgiai bravúrja a hozzátoldott utolsó jelenet, amely egyébként Moliére halálára is reflektál, hiszen A képzelt beteg címszerepének eljátszása után rosszul lett, még kiment a tapsra, majd hazaérkezése után meghalt.  Herczeg tehát nem ott fejezi be a komédiát, ahol Moliére, hanem ott, ahol Moliére befejezi az életet. Néma csend a teremben, a néző tanácstalan, egy civil orvos a nézőtérről a színpadra megy, vizsgálódik, majd határozottan megállapítja a halál beálltát. Hitelesen. Szakszerűen. Ez külön fricska még, és Toinette monológja mellett ez is az orvoslás tiszteletét erősíti: egy higgadt és értő doktor vizsgálatát látjuk, aki a valóságból lép a fiktív térbe, nyilvánvalóan kontrasztosítva a szakmaiság és szakmaiatlanság kettősét.

Argan nem bírja el az egészség terhét: a paradoxon nyilvánvaló. Nem bírja el a betegség hiányát. Addikciója abban teljesedik ki, hogy hiányába belehal. De valóban kizárólag ebbe hal bele? Vagy a hirtelen rázúduló valóság terhe is agyonnyomja őt?

Az Illyés Gyula-fordításból kiinduló, ám újragondolt és elején-végén lényegi változáson átesett dráma központi kérdése ugyan a betegség pszichológiája marad, de kiegészül annak társadalmi vetületeivel. Herczeg nem a sarlatán-kókler orvos és a lóvá tett, naiv beteg dualizmusában marad, annál sokkal messzebb tekint. A szélesebb perspektívába helyezett eseménysor – különösen a Covid19-pandémia óta – a betegség és betegségtudat értelmezését is újragondoltatja a befogadóval.  Argan számára a betegség önlegitimáció: értelmet és célt ad önmaga által kiüresített életének. Pedig volnának magas szintű kapcsolódási lehetőségei (testvére, gyereke), azonban ő ezekkel nem él. A betegség általános megközelítésben, kiterjesztett hatását tekintve lehetőség a rendszerszintű változásra: az egyén is változni, változtatni kénytelen, ha gyógyulni akar. (Morbid humorral: Argannak ez sajnálatosan túl jól sikerül.) A változás a rendszer (Argan családtagjai) működésén is változtat: már a mímelt halálkor lelepleződnek a valódi szándékok és érzelmek. Társadalmi szinten pedig a betegség hatalmára is gondolhatunk, akár a fanatizáló, akár a manipulatív technikákkal is számolnunk kell, melyeknek ereje a félelemben és félelemkeltésben rejlik.

Hasznos ismeret, amit Susan Sontag közöl Az AIDS és metaforái című írásában: „Az egészségügyi felvilágosító irodalomban a betegséget többnyire ellenséges hadseregként szokás ábrázolni, amely megtámadja a társadalmat…”, a megfékezésére, gyógyítására irányuló erőfeszítéseket pedig a betegség ellen vívott harcnak, küzdelemnek, háborúnak szokták nevezni. Ennek a következménye aztán a hatalom (főleg) gazdasági-jogi visszaélése a megfélemlítés eszközeivel, a félelemben tartás, melynek eredményeképp a regnáló rezsim magánál tudja tartani az anyagi-gazdasági eszközöket, hivatkozva és emlékeztetve a kórság, ragály ellen vívott háborúra, melyben megvédi állampolgárait, akik eközben folyamatos jogfosztásban vannak.[2]

Bár messze vezet ez a kitétel, az irodalomértelmezés gyönyörűsége épp az, hogy mindenféle utat végig gondoltat. Vagyis Béline hízelkedése, Fondor hátsó szándékú tanácsai, Purgó fanatikusan gyakorolt gyógymódjai is beteges társadalmi mintázatot szemléltethetnek, amelynek lehetséges kijavítása a szeretetteli gyógyítás (Béralde, Toinette) és öngyógyítás… Ám úgy, hogy a gyógyulásba ne haljon bele a beteg!

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Bahtyin, Mihail: François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. Ford. Könczöl Csaba, Budapest, Osiris, 2002, 103. o.

[2] Sontag, Susan: Az AIDS és metaforái. Ford.: Rakovszky Zsuzsa, Budapest, Európa Könyvkiadó,1990, 13. o.