Szolnoki Zoltán: A Búvár-tó története 2. A két világháború között

Az 1879-es nagy árvíz és az első világháború közti időszak a szegediek számára az újjáépítés és az urbanizáció jegyében telt. Az új városszerkezet az 1910-es években a kor igényei szerint bővítésre szorult. Egyes területek hasznosítása létfontosságúnak tűnt. Ezek közé tartozott a rókusi pályaudvar előtt található Búvárt-tó és a Kossuth Lajos sugárút túloldalán elhelyezkedő Kisbúvártó is. A tanulmány-sorozat első részében górcső alá vettük a tavak kialakulásának kérdését és azokat a botrányos vitákat, amelyek a feltöltésükre irányuló kísérleteket övezték. Az 1910-es évek végére a fejlesztési tervek elkezdték külön kezelni a kisebb és a nagyobb vízfelületet. Bár 1914 körül már úgy tűnt, hogy a város megoldást fog találni a problémákra, az első világháború gazdasági és társadalmi hatásai a tervek befagyasztásához vezettek. Milyen városfejlesztési elképzelések születtek az 1920-as években? Milyen eszközökkel próbáltak pontot tenni az ügy végére 1932-ben? Jelen tanulmány célja többek között a feltett kérdések megválaszolása.  A Búvár-tó néven ismertté vált terület történetének bemutatását a két világháború közti időszakkal folytatjuk.

A Búvár-tó hasznosítása az 1920-as években

A Búvár-tó ügye a városrendezési elképzelések sarkalatos, de megoldatlan problémája volt. Az első világháborút követő válságos időszakban azonban ideiglenesen lekerült a halaszthatatlan ügyek listájáról. Az 1920-as évek első felében a szegedieket elsősorban a hétköznapi megélhetésük biztosítása foglalkoztatta, így nem meglepő, hogy a tó is elsősorban mindennapi problémák révén került előtérbe. Annak ellenére, hogy korábban kimondottan egészségtelennek ítélték a Búvár-tó vizét, a jég kitermelése és a halászat is engedélyezett tevékenység lett. 1922-ben az itteni jég vágása és raktározása a közrendészeti és hatósági orvosi engedély függvénye volt.[1] A nyári időszakban a jegesemberek bármilyen célra árusíthassák a hűsítő terméket. Érdemes kiemelni, hogy a szabályzat szerint a „kitermelésre” csupán a tó Szatymazi utcai oldaláról volt lehetőség. A halászati jogot a város bérleményként adta, 1922-ben pedig felzúdulást okozott, hogy a díjat ötszörösére növelték. A bérlet nem csak a Búvár-tóra, hanem a rókusi vasútállomás mögötti tóra is vonatkozott, vagyis a töltésen túli terület ismét víz alá kerülhetett.[2]

A 1910-es évek negatív hangjaihoz képest tehát megengedő hatósági hozzáállást figyelhetünk meg. Ez köszönhető lehetett egyrészt a megváltozott gazdasági helyzetnek, másrészt pedig egy általános vízminőség javulásnak is. Ezt bizonyítja az is, hogy a Búvár-tóban az úszás rendszeres jelenség lett: a terület ugyanis a Szegedi Úszó Egyesület (SzÚE) versenypályája volt. Erre kitűnő példa, hogy 1926. július 11-én a Búvár-tavon rendezték meg az országos csendőr úszóversenyt, amelyet vízipóló mérkőzés is követett.[3]

Az idilli kép ellenére a tó és a lakosok viszonya továbbra sem volt felhőtlen: a kiöntések a 20-évek második felében állandóvá váltak. A kezdetleges technikával kialakított elvezető árkok időről-időre városszerte eltömődtek, azonban a „Búvárzó” közelében ez súlyosabb következményekkel járt. Az Öthalmi utcát rendszeresen elöntötte a Búvár-tó vize,[4] 1927-ben pedig hasonló okból az úgynevezett Siba-köz is járhatatlanná vált, a Szatymazi-, és a Nádas utca pedig elvizesedett.[5] A korabeli közgyűléseken több megoldási lehetőség is felmerült. Az egyik szerint a Tavasz utca elvezető csatornáját hosszabbították volna egészen a tóig. A vonatkozó indítványok elsőszámú támogatói Körmendy Mátyás, illetve a Rókusi Gazdakör voltak. Végül a város 1927 májusában úgy határozott, hogy az elvezető csatornákat ki kell dugítani.[6] Amikor ez a probléma látszólag megoldódott, újfent a vízminőség kérdése került górcső alá. 1928-ban ugyanis parázs vita bontakozott ki a városi közgyűlésben, ahol a szennyezett jégre vonatkozó megújuló aggodalmakra a válasz a következő volt: a városiak már évek óta kitermelik a jeget, a nélkül, hogy problémájuk lenne tőle.[7] A hajthatatlan Tonelli Sándor azonban kijelentette, hogy a városiak nem ezt érdemlik: „a város közönségét nem lehet kísérleti nyúlnak elhasználni. A közgyűlés ezután elfogadta az indítványt és a Búvártó jegének felhasználását megtiltotta”.[8] Nem sokkal később arról olvashatunk, hogy a 10-12 éves gyerekek a tó Szatymazi-utca felöli részét szabálytalanul használják fürdésre, ami nem csak káros, de balesetveszélyes is. Ekkor látott napvilágot az az indítvány mi szerint a város területén lévő tavak legyenek állandó rendőri felügyelet alatt, meggátolva az illegális használatot.[9] Használati szempontból tehát az 1928-as esztendő a fordulat éve lehetett.

 „Villatelep” a Kis Búvár-tó helyén?

Megfigyelhető tehát, hogy a szegedieket az 1920-as években a Nagy Búvár-tóval kapcsolatos történések foglalkoztatták, viszont az 1930-as években, amikor a városrendezési tervek újra napirendre kerültek, a Kisbúvár-tó is központi szerepet kapott. Először azonban ismét a Nagy Búvár-tó feltöltése merült fel, amely kapcsán felállítottak egy bizottságot. Itt felvetették, hogy a nagyobb vízfelület mellett érdemes lenne a kisebbet is feltölteni. Megfogalmazták, hogy a Kossuth Lajos sugárút túloldalán lévő területet „villatelepként” lehetne hasznosítani. Az elhangzottak szerint hatszázezer pengő költségből meg lehetett volna oldani a műveletet, amely révén tizenhat hold földhöz jutott volna város, lehetővé téve 200-400 négyszögöles házhelyek kialakítását.[10] Az 1910-es évek kudarcba fulladt árlejtései után felvetődhetett a kérdés, hogy hogyan tervezték egyáltalán megvalósítani a feltöltést?

Az 1920-as évek gazdasági válsága révén minden városban – így Szegeden is – jelentős volt az elszegényedő, munkanélkülivé váló lakosok száma. Megoldásnak szánták az úgynevezett szükségmunkákat, amely során munkanélküli embereket alkalmaztak városi munkavégzésre. Ezen kezdeményezések megítélése nem volt egyöntetűen pozitív: egyesek szerint a munkanélkülieknek jutatott munka elvette az egyébként dolgozó emberek megélhetését, míg mások azon a véleményen voltak, hogy csupán „átcsapják a sarat az utca egyik oldaláról a másikra”.[11] Nem meglepő tehát, hogy a minisztérium érdeklődött az úgynevezett „produktív” munkák iránt. Aigner Károly főispán erre a kérdésre válaszolva táviratban fogalmazta meg, hogy melyek azok a területek, ahol a szegedi szükségmunkák hasznosak lehetnek: a tiszai homokrakodó működtetése, a Mars-, és a Valéria tér rendezése, illetve a Búvár-tó feltöltése.[12]

A kisbúvártó helyére tervezett villatelep sajtóvisszhangja nem volt egyértelműen pozitív: „Nincs is más baja Szegednek, mint az, hogy nincs villatelepe. Somogyi-telepe van. Fodor-telepe is. Sőt Ferenczy és Mátyás-telepe is. Csak villatelepe nincs”[13] A véleménycikk szerzője egyúttal jelezte, hogy a városi fejlesztések közül másnak kéne elsőbbséget élveznie. Ettől függetlenül 1931-ban kidolgozták a Kisbúvártó feltöltésének tervét, amelynek alapja a szükségmunka és villamosvasút voltak.  A szükséges földet ugyanis a Felső-Tiszaparton lehetett kitermelni, majd rámpa segítségével vasúti vagonokra helyezni és így elszállítani a tóig.[14] Több száz csillét rendeltek a célra, többek között Debrecenből, Nyíregyházáról, és Csepelről. A Magyar Államvasutak két mozdonyt és vagonokat is biztosított a művelethez. Az ideiglenes vágányhoz szükséges sínanyagot pedig 1931 márciusában rendelték meg.[15]

A város a feltöltéssel párhuzamosan már az új lakóövezet tervezését is elkezdte. Vélhetően a kritikának tudható be, hogy ekkor már nem villatelepnek, hanem „kertesháztelepnek” nevezték a projektet. Az építésre szánt területnek csak egy részét tette volna ki a Kisbúvártó feltöltésével remélt telek. Az új parcellákat ugyanis a dohánygyártól egészen a mai sporttelep területéig osztották volna ki. A nagyszabású vállalkozásnak azonban volt még egy akadálya: a dohánygyár és a tó közötti terület állami tulajdon volt, amelyet viszont a dohánygyár nem hasznosított. A város cserét ajánlott: hat hold termőföldet adott volna az említett parcellákért, méghozzá a körtöltés mellett. A reménybeli fejlesztés keretében 30-40 házhelyet szerettek volna jutányos áron értékesíteni, amelyekhez azonban építési kötelezettség járt volna. Ekkor egyébként már nem 200-400 négyszögöl, hanem csupán 150-200 négyszögöl szerepelt a parcellák remélt méreteként. További előremutató tervet is megfogalmaztak: a Kossuth Lajos sugárút bal oldalán végzett munkák után a Búvár-tó területén is házhelyeket alakítanának ki. Várostörténeti szempontból érdemes kiemelni, hogy ezt a részt egy új utcával egészítették volna ki.[16]

Klebersberg Kunó közbenjár

Az ambiciózus munkálatok megkezdésének a tavaszi árhullám vetett gátat. A Felső-Tisza parti homokbánya ugyanis annyira átázott, hogy kitermelésre alkalmatlanná vált.[17] 1931 májusára azonban már minden készen állt a munkálatokhoz: felépítették a rámpát és a vasúti vágányt is.[18] Érdemes megemlíteni, hogy ekkoriban zárult le a Mars tér feltöltése is, így júliustól ezer főt tudtak háromheti váltásokban dolgoztatni a szükségmunka részeként. A feladat minél gyorsabb elvégzése érdekében egy plusz mozdonyt és három újabb vagont kértek a vasúttól, a rendelkezésekre álló erőforrásokat pedig teljes egészében a Kisbúvártó feltöltésére akarták fordítani. A korabeli híradásokból az is kiderül, hogy a szükséges földet ekkor már nem csak a Felső-Tisza parti részről, hanem a Tiszai pályaudvar alatt található homokbányából is hordták.[19]

A munkálatok minden bizonnyal jól haladtak, hiszen júliusban Klebelsberg Kunó is megfogalmazta elképzeléseit a szegedi tavak kérdésében. Támogatta azt az elgondolást, mi szerint a Kisbúvártó feltöltése után a Búvár-tónak kell következnie. Klebersberg javaslata azonban egy újdonságot is tartalmazott: a nagyobb tó egyharmadát meghagyták volna, csupán a sekélyebb részeket kellett volna feltölteni. A megmaradt rész partját úgy alakították volna ki, hogy szabadidős tevékenységekre alkalmas legyen (télen például korcsolyázni lehetett volna rajta). A vízfelület a tervbe vett kertesháztelep központjának szánták, mintegy emelve a telkek értékét.[20] Klebersberg elgondolása előremutató volt, de mint később kiderült, még a Kisbúvártó rendezése sem oldódott meg teljesen. Év végére ugyanis kiderült, hogy a maradék 15 ezer köbméter föld átszállítását a város nem tudta fedezni, így a tó egy kisebb részét nem tudták betemetni. A következmények sokak számára súlyosak lehettek, ugyanis több mint száz munkást bocsátottak el ekkor.[21] 1931. november 11-én, amikor a városi házhelyek árverését tartották, a tervekkel ellentétben nem tudták meghirdetni a reménybeli új búvártavi házhelyeket.[22] Klebersberg a fordulat hírére felhívta Somogyi Szilveszter polgármestert, aki a beszélgetés során ígéretet tett rá, hogy a pénzügyminiszternél közben fog járni a hiányzó 34 ezer pengő ügyében.[23] A telefonon elhangzottak fontos eseménynek tekinthetőek Szeged történetében, mivel ez lehetett az egyik utolsó alkalom, amikor a két kiemelkedő történelmi szereplő hivatalos ügyben beszélhetett egymással. A betegséggel küzdő Somogyi polgármester ügyeit ezt követően már Pálffy polgármesterhelyettes vette át, míg Klebersberg helyett Kertész K. Róbert államtitkár járt el. Így 1932 januárjában már kettőjük között folytatódott a diskurzus. Az államtitkár személyesen utazott Szegedre, hogy ismertesse álláspontját. Leszögezte, hogy a korábban lefektetett terveket viszi tovább, de kihangsúlyozta, hogy véleménye szerint a Nagy-, és a Kisbúvártó rendezése külön-külön is kezelhető.[24] A beszámolók szerint, mikor 1932 elején elkezdődtek az előjegyzések a reménybeli házhelyekre, az első húsz jelentkező többsége a tehetősebb polgárok közül került ki.[25]

Hősök Ligete?

Amint napvilágot látott, hogy a Kisbúvártó feltöltése meg fog valósulni, a hasznosítással kapcsolatban újabb beadványok érkeztek. Bár egyértelműen a parcellázás terve részesült előnyben, felmerült, hogy úgynevezett Hősök Ligete létesüljön a reménybeli új városi területen. Bokor Pál ügyvéd elgondolása egy régen megfogalmazott tervet elevenített fel.[26] Már 1928-ban is felvetődött, hogy a Nagy Háborúban elesett katonák méltó emlékezetének fontos helyszíne lehetne egy olyan parkosított rész, ahol a hozzátartozók névtáblával ellátott emlékfákat ültetnének.[27] A tervezett ligetet egyes helyeken, így Somogyi-telepen, el is kezdték megvalósítani, azonban az eredeti koncepció – a rendelkezésünkre álló források szerint – végül nem teljesült maradéktalanul. A kezdeményezéssel kapcsolatban ki kell emelni, hogy illeszkedett azon városrendezési elképzelésekbe, mi szerint a belterületi parkosított részek hozzájárulnának a városi közegészségügyi helyzethez, nem mellesleg esztétikusabbá tennék az egyre kiterjedtebbé váló lakóövezeteket.[28] Ilyen szempontból tehát Bokor Pál beadványa közelített a Klebersberg-féle koncepcióhoz, mi szerint egy tavas-kertes övezet kialakítása üdvözítő lenne. 1932-ben a közgyűlés a Hősök Ligete-terv gondolatát hivatalosan nem utasította el, de érdemben nem is tettek a megvalósulásért.

A „szennyvíz” per

1932 márciusában kiderült, hogy a Kisbúvártó feltöltése során a munkások betemettek egy csatornát is, amely a rókusi vasútállomás és a vasúti járműjavító szennyvizét vezette le az egykori tóba. A cső kimenetének betemetése logikusnak tűnhetett, hiszen a tervezés során észlelték, hogy a tó folyamatosan vízutánpótlást kap valahonnan, amit meg kellett szüntetni. Ugyanakkor a szennyvíz elvezető hiánya érzékenyen érintette a állomást, így hivatalos tiltakozó levelet juttattak a városhoz. Szeged vízügyi bizottsága szerint ugyanakkor az állomásról induló bekötés sosem volt engedélyezve, így a betemetés jogszerű volt. A MÁV válaszul kártérítést kért és követelte, hogy a város a saját költségén építsen egy új levezető csatornát a vasút számára. Bár a korabeli sajtó szerint a közgyűlés megpróbálta rugalmasan kezelni az ügyet, a MÁV a földművelésügyi miniszterhez fordult jogorvoslatért, aki a szentesi alispánra bízta az ügy megoldását.[29] A nézeteltérés az 1932-es év végéig nem oldódott meg, sőt a következő naptári év elején újabb problémával bővült. A Búvár-tó tervek szerint következő feltöltéséhez ugyanis vízjogi engedélyre volt szükség, amely tekintetében a MÁV is véleményezési lehetőséggel bírt – hiszen az ártézi kút vizét elvezető cső továbbra is a nagyobb tóba torkollott. A fentebb ismertetett nézeteltérést követően a vasút 1933 tavaszán kifogással élt és a kérdés eldöntésében pártatlan fórumot követelt.[30] A szennyvíz elvezető csatorna konfliktusa tehát tovább mélyült, ezzel együtt a Búvár-tó feltöltésének kérdését elodázták. A vasút ugyanis nem csak az engedélyeztetést akadályozta meg, de a munkálatokhoz szükséges vasúti vagonokat, mozdonyokat is megtagadta a várostól, mondván, hogy nem járul hozzá további törvényszegéshez.[31] Az ezt követő évek forrásai arról árulkodnak, hogy a feltöltésre még részleges formájában sem került sor. Időközben az is egyértelművé vált, hogy a város alulbecsülte a Kossuth Lajos sugárút túloldalán kialakított telkek vonzerejét. A korábbi híradásokkal ellentétben kiderült, hogy a lehetőséggel jóformán senki sem szeretne élni.

Rókus éke: a sporttelep

A Kossuth Lajos sugárút bal oldalán elterülő, a dohánygyártól a rókusi pályaudvar magasságáig húzódó terület használatra készen, de üresen állt. Vélhetően a vasúttal lezajlott vita hozzájárulhatott, hogy Szeged a vonatkozó területet végül a Vasutas Sport Clubnak adta, amely a több mint 266 méter hosszú és helyenként 300 méter széles telken nagyléptékű projektbe kezdett: a Vasutas-sportpálya megvalósításába.[32] A terület átengedésének egyik feltétele az volt, hogy komplexum az összes helyi sportesemény és ünnepély számára lehetőséget biztosítson. A korban modernnek leírt létesítmény többek között egy füves labdarugó pályát is tartalmazott a különböző mérkőzések számára.[33] A munkálatokat a sajtó képviselői nagy örömmel fogadták, amelyet a következő szemelvény is mutat:

Azt a területet, amelyen a dohánygyár folytatásaképp gödrök, tócsák és szemétbuckák éktelenkedtek, most csinos kerítés veszi körül s a kerítésen belül, nagyszerű munka megragadó arányai bontakoznak ki.[34]

Ezzel szemben a Búvár-tó negatív kontrasztként szolgálhatott:

A Búvártó — nemrég a nem egészen jó kezekre bízott SzUE otthona — úgy pihen a hidegben rendezetlen partjai között, mintha nem az ország második városa vasúti állomásának szomszédságában adott volna neki hosszú életet a jó Isten és a városi mérnökség.[35]

Az új sportpályák valóságos látványosságként szolgálhattak. Amikor a debreceni református főgimnázium növendékei 1937-ben ellátogattak a városba, többek között a sporttelepet is megtekintették. A beszámolójuk azért kimondottan érdekes, mert betekintést nyújt a létesítmény funkcióiba:

A dohánygyár után a városi villanytelepet, majd a Szegedi Vasutas Sport Klub új sporttelepét tekintettük meg, mely futballpályán kívül atlétikai és teniszpályákat, sőt fedett (kugli-) tekepályát is magában foglal. Két fedett tribünje van, az atlétikai pályát körülvevő vascsőből készült kerítés egyúttal vízvezeték is.[36]

Összegzés

A Búvárt-tó ügye az első világháborút követő időszakban a korábbiaktól eltérő színezetet kapott: amíg a 20. század első évtizedében a tó feltöltésével elsősorban ipari hasznosítású területhez szerettek volna hozzájutni, addig az 1930-as években a lakóépületek létesítése került előtérbe. A technikai megvalósítás kérdése is változott, hiszen a megvalósítást elsősorban a szükségmunkák keretében képzelték el. Ez az elgondolás a Kisbúvártó esetében működőképesnek bizonyult. A nyersanyagot a tiszai homokbányák adták, míg a technikai hátteret részben a MÁV biztosította. A feltöltés befejezésében nagy szerepe volt Klebersberg Kunónak, aki a folyamatot figyelemmel kísérte és a várost a támogatásáról biztosította. Az általa szorgalmazott „kertesháztelep” elgondolás előremutató volt, amely illeszkedett a korabeli parkosítási elképzelésekbe. Érdekes történelmi szál a Hősök Ligetének ötlete, amely azonban nem nyert támogatást. Már 1931-ben tervbe vették a bevált módszer alkalmazását a Búvár-tó esetében is, azonban a vasúttal folytatott 1933-as vízjogi vita ezt nagyban hátráltatta. Ezzel párhuzamosan a remélt kisbúvártavi építési telkek értékesítése meghiúsult, így logikus lépés volt a terület más fajta hasznosítása. A kialakult helyzet lehetővé tette a telkek átadását a Vasutas Sport Clubnak, amely 1935-ben hozzákezdett a Vasutas-sporttelep megvalósításának. A kialakult központ számos sportág bázisa lett, meghatározva a rókusi állomás környezetének ma is ismert arculatát. A vizsgált időszak végére a Búvár-tó ügye nyugvópontra jutott, hasznosításának további fejezetei már egy következő korszak történetéhez tartoznak.

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában

Jegyzetek

[1] Szegedi Híradó 1922. november 30. 3. o.

[2] Délmagyarország 1921. december 4. 8. o.

[3] Szegedi Új Nemzedék 1926. július 8. 

[4] Szegedi Friss Újság 1926 november 17. 1. o.

[5] Szegedi Új Nemzedék 1927 február 16. 5. o.

[6] Szeged Új Nemzedék 1927. május 12. 1. o.

[7] Délmagyarország 1928. október 3. 3. o.

[8] Uo.

[9] Délmagyarország 1930. június 1. 5. o.

[10] Délmagyarország 1930. szeptember 21. 3. o.

[11] Felsőházi napló 1931-1936. II. kötet. 1934. június 15. 328. o.

[12] Délmagyarország 1930. szeptember 21. 3. o.

[13] Délmagyarország szeptember 25. 1. o.

[14] Délmagyarország 1931. március 6. 5. o.

[15] Délmagyarország 1931. február 25. 5. o.

[16] Délmagyarország 1931. március 20. 3. o.

[17] Délmagyarország 1931. április 21. 3. o.

[18] Délmagyarország 1931. május 21. 3. o.

[19] Délmagyarország 1931. július 15. 6. o.

[20] Délmagyarország 1931. augusztus 1. 5. o.

[21] Délmagyarország 1931. szeptember 8. 3. o.

[22] Délmagyarország 1931. november 11. o.

[23] Délmagyarország 1931. nobvember

[24] Délmagyarország 1932. január; Szegedi Friss Újság 1932. január 17. 1. o.; Szegedi Friss Újság 1932. január 24. 2. o.

[25] Szegedi Friss Újság február 18. 2. o.

[26] Délmagyarország 1928. november 21.

[27] 38181/1932.

[28] Szolnoki Zoltán: Organikus emllkezet. A szegedi emlékfa-állomány vizsgálata. In: Veritatis Imago. 2019/2-3. pp. 17-30. o., 20. o.

[29] Délmagyarország 1932. december 18.

[30] Délmagyarország 1933. február 12.

[31] Délmagyarország 1932. december 6.

[32] Délmagyarország 1934. május 16. 9. o.; Délmagyarország 1934. október 24. 10. o.; Délmagyarország 1935. március 15. 9. o.

[33] Délmagyarország 1935. december 22.

[34] Délmagyarország 1936. december 1. 1. o.

[35] Délmagyarország 1936. december 1. 1. o.

[36] A Debreceni Református Főgimnázium Évkönyve, 1937. 38. o.