Boros Tamás: Koltai Róbert és a film

Interjú Koltai Róberttel és Gaál Ildikóval

Gaál Ildikó rendező Koltai Róbert színművésszel együtt mutatta be a Koltai 80 című könyvet a 95. Ünnepi Könyvhét keretében Szegeden, június 15-én. Koltai Róbert több filmes alkotótársa szólal meg a kötetben, nagy jelentőségű filmjei, mint például a Sose halunk meg kapcsán. A könyv megjelenése alkalmából Gaál Ildikóval, a kötet szerzőjével és Koltai Róberttel beszélgettünk egy nagy érdeklődésre számot tartó dedikálást követően.

– Decemberben töltötte be a 80. életévét. Hogy érzi magát?

Koltai Róbert: Szerencsére azt mondhatom, hogy jól. Aktívan dolgozom még ma is minden nap. Persze fizikailag már nem úgy érzem magam, mint régen, de egy teltházas előadás, egy olyan esemény, mint ez a mai dedikálás és az előtte lévő beszélgetés, az gyógyít, erőt ad, szellemileg táplál.

– A Koltai 80 című könyv a filmjeiről szól, az egyes alkotásokhoz kötődő fontos emberek szólalnak meg benne, kérdezi őket Gaál Ildikó. Önt az 1960-as évek második felétől, egyre nagyobb szerepekben pedig a 70-es évektől, tehát több mint 50 éve láthatjuk a filmvásznon. Meglátása szerint mi kellett ahhoz, hogy az ország egyik legismertebb filmszínésze legyen? Szerencse, kitartás?

K. R.: Nyugodtan mondhatom, hogy mindkettő, mert amíg eljutottam oda, hogy ismert színész és filmszínész lettem, az valóban rengeteg munka volt, és nem egyik napról a másikra ment. És megint csak vissza kell utalnom a Könyvhét mostani eseményére, ugyanis az emberek szeretetére nagyobb részt a filmszerepek miatt számíthatok.

– Ezúttal a Koltai 80 című könyv bemutatója okán jöttek Szegedre, ám e könyvnek több előzménye is van, kezdve a Sose halok meg? – Az első 75 címűtől Az én kabarém – Rögtönzések, paródiák, jeleneteken át a Végszót adok-veszekig. Ezek a könyvek egy sorba illeszkednek-e, és amennyiben igen, akkor tudatosan, a színház-kabaré-film hármasa mentén?

 Gaál Ildikó: A mostani könyvet az ön által említett első hárommal semmiféleképpen nem illeszteném egy sorba, és nem csak azért mert más a kiadója, hanem azért is, mert teljesen más a hangvétele, kicsit (hangsúlyosan idézőjelbe téve) ,,tudományosabb, elemzőbb”. Ez a könyv egy filmes monográfiáról szóló pályázat mentén jött létre. Robi kerek évforduló előtt állt, akárcsak körülbelül a Sose halunk meg, nagyon örülünk, hogy elkészült, és itt is lehetett látni, érezni az emberek szeretetét, és hogy akinek megvan már a mű, az szereti. Volt olyan olvasó, aki, persze csak viccesen azt írta egy fórumon, hogy a művész úrral egyéjszakás olvasói kapcsolatom volt”, utalva arra, hogy le sem tudta tenni a könyvet..

– Ha már szeretet, én magam pedig a könyvből, most pedig a beszélgetésükből éreztem a szeretetet, amit ezek iránt az elkészítésük iránt érez. Különösen, ha a már említett Sose halunk megről volt szó, akár az ön előadásában, akár más visszaemlékezésében.

K.R: Nagyon szeretem ezt a filmet, a vele kapcsolatos minden történetet, azt, hogy egyszer megmondtam, hogy Gyuszi bácsi történetéből film lesz, amit talán magam sem hittem először, aztán nem csak hogy lett, hanem még én is rendezhettem meg. Azt szoktam mondani, ez a legtörékenyebb filmem, hiszen csoda a megszületése, aztán pedig időtálló lett, megáll a maga lábán, a közönség szereti, ezt éppen az ilyen alkalmakból szűröm le. A tévék adják rendszeresen, pedig már egy 33 éve készítettük. Ezzel, nyugodtan mondhatom, visszatekintve, egy új szakmai élet kezdődött számomra.

– Szereti újranézni a filmjeit, akár azokat, amiket rendezett is, akár azokat, amelyekben ,,csupán” színészként tűnik fel?

K. R: Meg szoktam nézni, emlékezek ezekre a filmekre, és sajnos sokszor eszembe jutnak azok a pályatársak, munkatársak, akik dolgoztak a filmeken, szerepeltek benne, és sokan már nincsenek köztünk. A Koltai 80-ban viszont a még élők közül sokan megszólalnak, megismerkedésünkről, munkakapcsolatról, a filmek születéséről, ez is nosztalgikus érzéssel tölt el.

– Voltak olyan filmek az életében, amiket egyértelműen fordulópontnak tart a karrierjében?

K. R: Én a Sose halunk meget tartom annak, mert utána még 9 filmmel jelentkezhettem, mint rendező, és újabb történeteket mesélhettem el. Hogy helyzetbe kerültem, mind a Sose halunk megnek köszönhettem. Hadd említsem meg a Patika című tévésorozatot is, ahol ragaszkodtam ahhoz, hogy zenés sorozat legyen, és Dés Lászlóval dolgozhassak együtt, akit nagyon szeretek, és aki megszólal a Koltai 80-ban is.

– Ha már említette Dés Lászlót, akkor Ildikó, ön milyen koncepció alapján kereste meg a könyvben megszólaló embereket?

G. I.: A könyv műfaji meghatározása az, hogy szubjektív monográfia. Szubjektív, mert azokkal beszélgettem, akikre én kíváncsi voltam, illetve a végén a közös munkáinkról is szót ejtünk Robival, és az is benne van, ahogy szakmailag én látom őt. Azokat az embereket kerestem és szólítottam meg, akikről már hallottam különböző szóbeli történetekben és kíváncsi voltam, ők mit mesélnek el és hogyan adják át ezeket a sztorikat. Példaként említhetném Vámos Miklóst, aki zárkózottabb személyiség annál, mint hogy Robit felhívná és hatalmas, esetleg lózungokkal ecsetelné az ő barátságukat. Viszont szerettem volna, hogy mégis beszéljen róla. Vagy: egyszer Grecsó Krisztiántól olvastam azt, hogy szerinte a Megy a gőzös, aminek ő volt az egyik forgatókönyvírója, bukás volt. Ez is érdekelt, hogy miért volt ez a véleménye. És kifejtette: nem a filmet tartotta bukásnak, hanem az ő személyes életében volt az a történet bukás, a személyes mércéje szerint nem üthetett meg egy szintet.

– Hallott nagyon meglepő újdonságot az interjúalanyoktól?

G. I.: Majdnem mindenkit ismertem már, akivel beszéltem, és mindenkinek feltettem azt a kérdést, hogy szerintük Robi filmrendező-e, mert ő önmagát színésznek tartja, akinek lehetősége volt rendezni. Amikor ezekről beszélgettem, kifejezetten mondtak újat. Például Dés László elárulta, hogy a Sose halunk meg volt az első közös munkájuk, de a Szamba volt az a film, ami meggyőzte őt, hogy Robi rendező. Ezt nagyon érdekesnek tartottam, mert a Szamba mégis csak egy szubkultúrában, a színházi közegben játszódó történet, de ugyanúgy, mint a Sose halunk megben, megvan az a felnőtté válási beavatás Szamba Ottónál, mint Imike esetében. Mindkét mű nagyon egyetemes a szereplők alapján is.

– Sok történet lenne, amit még szívesen elmesélne filmes formában?

K. R: Azért a számuk véges. Sajnos az a helyzet, hogy 10 éve azért sem tudunk filmet forgatni, mert hiába pályázunk, nem kapunk rá forrást. A magyar filmfinanszírozás egészen más utakon jár most, mint korábban.

G. I.: Azért tudunk együtt forgatni. Tavaly készítettünk el egyfajta Kékszakállú herceg filmet, a Meghalni bárki tudot, aminek a műfaja pszicho-krimi, egy bölcs idős ember, aki nem akar erről a világról úgy elmenni, hogy mindent, amit tud a nőkről, ne adja át a fiatalabb társnak. Eredetileg ez egy színházi előadás volt, amiből film lett, ez is egy személyes történet, amiben közösen dolgozunk, de ez az én történetem. A finanszírozásra visszatérve, például ez a filmünk kétmillió forintból készült, ami nagyjából az eszközbérlésre elég, egy Los Angelesben élő barátunk segített ennek előteremtésében. Mindenki más szenvedélyből, szeretetből dolgozott a filmen. Azt azonban fontos elmondanom, hogy véleményem szerint, mivel most láttunk a Magyar Mozgókép Fesztivál filmjei közül néhányat, akadtak közöttük remek alkotások, tehát manapság is készülnek jó filmek.

– Közös színházi előadásaik is vannak, úgy tudom.

G.I.: Játszunk saját darabokat, saját előadásokat, lakásszínházakban. Ezek a darabok szintén pályázatok mentén jöttek létre, vagy Robi volt a producerük, így tudtunk rájuk pénzt szerezni.

K. R.: Megy például a Halál Velencében, ahol én vagyok Thomas Mann. Ezt a művet olvasom, és az sokkal megrázóbb, mintha bemagolnám, és hagyományos színházi módon előadnám. Mi most már nem a hivatalos színházi miliőben dolgozunk, hanem járjuk az országot. Ez a mostani esemény is nekünk egy színházi előadás is volt, hiszen nem csak beszélgettünk Ildikóval, hanem szavaltam és énekeltem is. Nekem bármilyen esemény színházzá tud alakulni, és 80 felett már így szeretek a színházra és a világra tekinteni.

Fotók: Vörös B. Zoltán

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában