Benkó Botond ünnepi beszéde Dugonics András szobránál
2024. október 18-án a Dugonics Társaság és a Dugonics Társaság Ifjúsági Tagozata megtartotta évadnyitó koszorúzási ünnepségét a Dugonics téren, a névadó szobránál. Az ünnepségen hangzott el Benkó Botond, a Dugonics András Piarista Gimnázium Alapfokú Művészeti Iskola és Kollégium tanulójának beszéde, amelyet most teljes terjedelmében közlünk.
Kedves Megemlékezők!
Több, mint 13 ezer szobor található Magyarország közterületein. Ezen szobrok között csak egyetlen ábrázolja a kiváló piarista oktatót, Dugonics Andrást. A mai napon emlékezzünk arra az életútra, ami idevezetett minket több, mint 250 évvel később. Dugonics András szobra 1876-ban került ide, és ez a maga korában szimbolikus tett volt. Szeged országos gazdasági és kulturális rendezvényeinek adott helyet, és állított emléket annak a szegedinek, akit példának tekintett. A szobor felállításának gondolata nem csupán Dugonics munkássága iránti tiszteletből fakadt, hanem abból a szándékból is, hogy emlékeztessen minket arra, mennyire fontosak azok, akik kultúránk, városunk, nemzetünk szellemi alapjait rakták le.
A szobor elkészítését Csaplár Benedek piarista paptanár szorgalmazta. 1861-ben a Szegedi Híradóban megjelent cikkében így fogalmazott:
Tudvalévő dolog, hogy a nemzeties ünnepélyek a sokkép szorongatott magyar ember keblét olykor igen is kitágítják. És ha gyulékony érzelmeinket valami jó alkalom fölbiztatja: alig ismer határt nagylelküségünk.
Az írás későbbi részében szempontokat állít szembe egymással. Méltó-e a „szent öreg” a szoborra. Egy ponton felmerül a nehéz, de annál inkább fontos kérdés:
Elég, ha valaki a „népnyelvi adatok s hagyományos szólásmódok elvitázhatatlan gyűjtője, illetve a nemzetiség s hazafiság buzgó apostola, az irodalomnak s a hazai tudományosságnak lángkeblű bajnoka”?
Úgy látszik, igen.
Én most mégis szeretném feltenni a kérdést: ha nem lenne itt ez a Dugonics szobor, akkor állítana-e neki a jelenkor? Most, amikor már nem lehet úgy szobrot állítani, hogy annak kellőségét, fontosságát valaki meg ne kérdőjelezze. Vajon megérdemelné ugyanezt az előkelő helyet és ugyanilyen megemlékezést?
Igen, Dugonics ma is megérdemelné a helyét itt, Szeged szívében. Noha a világ, amiben élünk folyamatosan változik, a tudományok, a kultúra és az irodalom hatása nem csökken. Épp ellenkezőleg, egyre inkább szükségünk van arra, hogy emlékeztessük magunkat azokra, akik előkészítették az utat, hogy ma itt lehessünk. Dugonics munkássága soha egy pillanatra sem veszítette el aktualitását.
Dugonics András egész életét a tanításnak szentelte. Hitre és tudásra nevelte a nemzet ifjait, mindemellett végig azon munkálkodott, hogy a „tetszhalott” magyar nemzetbe életet leheljen kiemelkedően fontos tudományos újításaival, írásaival, illetve a magyar nyelv számtalan módon való ápolásával.
Élete az odaadás, az áldozatkészség példája. Kell, hogy legyen valaki, aki emlékeztet rá, mit is jelent végig kitartani amellett, ami fontos.
Sosem teltek még ennyire gyorsan a napok, mint most. Az állandó változások és kihívások olyan környezetet teremtenek, amelyben a kitartás nem csak kívánatos, hanem nélkülözhetetlen erény.
Meg kell találnunk azt a közösséget életünkben, amibe teljes mellszélességgel tudunk állni, és büszkén ki tudjuk mondani, hogy igen, én ezt támogatom, mert nekem ez számít, legyen ez az ügy bármennyire is nehéz. Ha ez az ügy túlmutat rajtunk, akkor földi életünkben már nem fogjuk látni, hogy sikerrel járt-e. Hát nem szörnyen hangzik? Ki adna oda mindent valamiért, aminek eredményességéről sosem tudhat majd biztosan? Úgy gondolom, hogy az, aki hisz. Dugonics András hitt, mi pedig itt vagyunk.
Legyen ő példaként előttünk, amikor fel akarjuk adni! Dugonics András életében is voltak politikai és kulturális nehézségek, pont, mint bárki máséban, de kitartott és ezzel később teljessé vált korának legnehezebb vállalkozása: megtartani a nemzetet magyarnak.
Emlékezzünk tehát ezen a napon arra, aki az utolsó percig kitartott a magán túlmutató mellett, majd révbe ért!
Hölgyeim és Uraim: ő Dugonics András!
Fotók: Kokas Károly
