Apó Ferenc: Tápé – Tömörkény tollán

A 90 éves Ilia Mihály Tanár Úrnak

Dolgozatunkban bemutatjuk, mit írt Tömörkény Tápéról, és persze a gyékényről. Az író „összegyűjtött munkáinak” a Szépirodalmi Könyvkiadó vállalkozásában megjelent nyolc kötetét néztük át. Ezek: A tengeri város (1956), A Szent Mihály a jégben (1957), Új bor idején (1958), Hajnali sötétben (1958), Barlanglakók (1959), Öreg regruták (1959), A kraszniki csata (1960), Munkák és napok a Tisza partján (1963). Az első hetet Czibor János (1922–1961), a nyolcadikat Péter László (1926–2019) szerkesztette. Zárójelben két számot adok meg: az idézett kötetét (1–8), utána annak a lapszámát. Czibor a hét utószóban írónk összegyűjtött munkáit emlegette, holott máshol maga is elismerte, hogy válogatást ad… Tömörkény ún. összest manapság sem lehetséges készíteni, hiszen műveinek a bibliográfiája – halála után 107 évvel! – még mindig nem teljes. (Milyen megtisztelő föladata lenne ennek a befejezése a több mint két éve alakult Tömörkény Társaságnak!) Czibor a szerkesztette köteteknek a címét az író egy-egy remekmívű tárcájának az éléről vette át, míg Péter László – alapként – az i. e. 8. században élt görög Hésziodosz Munkák és napok című művéhez nyúlt vissza. (Fordította Trencsényi-Waldapfel Imre [1908–1970]). Tömörkény vegyesen használta a tápéi és a tápai melléknévi alakot, szemben Juhász Gyulával, aki tudatosan a tőhangzóváltós tápai alakkal élt. (A tápai Krisztus, Tápai lagzi, Tápai nóta stb.) 

A Magyarok keresgélése című tárcájában (1898) így mutatta be „gyékényfalut”. Alig tudja „az ország, hogy Tápé is a világon van. Pedig nem csak képviselőt szállít, hanem gyékényt is. Néhány száz esztendeje csinálja, szőtte, fonta, élvén jóformán a vizek fölött, a Tisza kiöntéseiben. Bújta a rétet, halászta a vizet, és fonta a gyékényt. Az erős töltések építése előtt csodálatos falu volt ez. Cölöpökre font vessző volt a házak fala, amit sárral kívül és belül kitapasztottak. Ha jött ki medréből a víz tavasszal, a tápéi ember fölrakta a butyrot a padlásra a gyerekekkel, s csónak lévén minden háznál, míg a víz le nem ment, a padlásajtóból halászott, és élt a víz fölött. A ház cölöpre vert cserényfalából csak a sarat mosta ki a víz. Mikor az apadás beállt, a víz a rendes útján eltakarodott, a tápéi ember újból kitapasztotta sárral, és lement a padlásról lakni a földre, amely ugyancsak mostoha volt hozzá, de azért el nem hagyta. Voltaképp nem is haragudhatott, ha kiöntötte a házából a víz, mert az termelte a gyékényt, amiből ponyvákat, kosarakat fon a háznép. Ahhoz itt mindenki ért, a gyékénykupacok minden ház udvarán ott találhatók. Fonása furfangját maguk találták ki, a hozzávaló géppel együtt, amit szintén maguk csinálnak (…)

Áruikkal maguk járták az országot (…) Zágráb még rendes piacuk volt. Ma már kereskedők röpítik szét a világba a gyékényfonatokat (…) Tápé azonban megmaradt a régi egyszerűségében, nem törődve senkivel, vele sem törődve senki. Pedig ha jó az útja, csak egy negyedórányira van a várostól, de ez a negyedóra néhány századot jelent a szokások eltávolodásában.” (8:133.)

Tömörkény ezután ír a búcsúról, a kisbíróról, a cölöpökre épített emeletes házról, melyben Miklós János uram literezi a karcost, majd a sajátságos tápai táncról, melynek a lassúja és frisse nem ér egymásba, pihenő van köztük. Azzal a diadalkapuval fejezi be, melyet a tápaiak készítettek gyékényből Ferenc József köszöntésére. (8:134–138.)

Hat évvel később, 1904-ben ezt írta Tápéról: „– Látod azt a tornyot? Az egy kis falu. Oly közel van, hogyha megindulnánk, félóra alatt gyalog odaérnénk. Látod, mi, ez a város, itt vagyunk ezer esztendeje. Az a falu is ott van körülbelül annyi ideje, a tizenharmadik században már a királyi adománylevelek emlegetik. A népe ránk van utalva, amije eladó, itt adja el, ha venni akar, csak itt vehet, naponta bejár, s lásd, annak a népnek más a szójárása, más az ízlése, mások a mondái és babonái, régebben még az erkölcsi felfogásuk is más volt: a lánygyermek emlőjét szíjjal lekötözték, hogy ne fejlődjön, mert az volt a nézetük, hogy a kifejlődött női kebel világi hivalkodás és szándékos ingerlés, ellenben a vármegye statutumot volt kénytelen hozni, amelyben eltiltotta a gyerekházasságokat. Biz más az. A festék, amivel a tornác falát kifestik, más formát mutatott, mint a mienk, még a verébdeszka a ház oldalában is más, mint a mienk…” (8:293.)

Újabb hat évvel később (1910) is tollára kéredzkedett a falu: „Itt van a szomszédban, ide látszik a tornya: Tápé község. Kevés lakossága van, de rendkívül érdekes nép lakja. Nem bizonyos ugyan, azaz hogy semmmivel sem bizonyítható, de nem csak bennem, hanem másban is támadt már az a gondolat, hogy ez a sajátságos nép nem magyar, hanem avar. Hogy ezt már itt találhatták a magyarok, amikor a kétvíz szögén, a mocsarak közül kiemelkedő halmokra települtek. Mi igaz ezekből a véleményekből: ki tudná? Annyi bizonyos, hogy Tápé nagyon régi hely, eredete a homályba vész, de második Béla király urunk már okiratban említi, mint rendes községet. Azóta sem lett nagyobb, se kisebb, de szívósan megmaradt. Százával pusztultak el a községek azóta, de Tápé nem hagyta magát. Törhetetlen szívóssággal van Tisza-parti rögei iránt. Történeti emlékei nincsenek ugyan, de az az Alföldön másfelé sem sok, mert folyton a hadak útjába esett, az árvizek is pusztították, nem csoda, ha a fosztogatás, tűz, víz nyomán eltűntek régi írásaik, és azok nyomán elmosódtak a visszaemlékezések.

De hogy valami különös faj ez a tápéi faj, az bizonyos. Itt van egészen az orrunk előtt, úgyszólván a szájunkban, kerékpáron egy fertály órajárás sincsen, ide jár venni és eladni, itt van a postája, amit naponta gyalog visz haza a kisbíró, olyan ezer év körül való kapcsolat áll fent közöttünk, de azért a szegedi százhúszezer magyar Tápé népére hatással nem volt. A hatása érezhető szerben, németen, kunon, de a tápéi avaron nem. Más a nyelvjárása, mások még a babonái és meséi is, másforma a háza, másformák még a színek is, mikkel a ház falát kifesti, sajátos, magakitalálta művészete van a gyékényfonásban. Más az eszejárása is, s ha valaki azt mondja neki, hogy: gencs, azt megveri, de már nem tudja megmondani, hogy miért kötelessége megverni azt, aki azt mondja neki, hogy gencs. Más még az asszonyoknak, a lányoknak a ruházkodása is, amely szereti a tarka színeket, még az asszonyi szoknyák hossza is más. A termetük is más, mert kicsinyek[…] Hát az öregje közt sok is az apró, van köztük olyan kis ember is, hogy akár mutogathatná magát, de hát miért tegye, mikor elég jómódú, élhetős gazda. Amellett igen okos ember, tele élettapasztalattal s némi kesernyés humorral (…) Nekik a község minden, a város semmi (…)  És szivósan ragaszkodnak ehhez a külön kis világhoz.” (4:450–451.)

Még egy idézet: „Legfőként érdekes Tápé községe, ez a szomszédos falu, amelynek ide látszik a tornya, amely fennáll, amióta a szegedi város fennáll, s amely valószínűleg még avarkori maradvány, s ma is minden szokása, nyelvjárása, építkezése, színérzéke, regéje más, mint a szegedi.” (8:460.)

Bizonyos, hogy e helyütt is Tápéról esik szó, bár Tömörkény nem írta le a falu nevét: „Nincsen messze az a falu, amelyben János lakik, csak inkább itt mindjárt a közelben. A harangszó kiszolgál addig.” (2:319.). A másságok közül a ruházkodásra tér vissza: van olyan menyecske, akin húsz szoknya is kerekedik. (7:285.)

A falu zártsága benne él lakóinak a tudatában, – kimondatlanul is. Kigyulladt a tápai paticsház oldala, mert asszonya égő kéngyertyával akarta elűzni a megtelepedett pockokat. Ha idejében észre nem veszik, a többi ház is lángra kaphatott volna, „mert a dolog Tápén történt, ahol régi módiasan, nagyon közel építik egymáshoz a házakat.” (5:464.)

Törvény elé kerül a dolog, kérdi a bíró az asszonytól, hova való?

„– Hova? Hát Tápéra – mondja csodálkozva az asszony, miután egyáltalán hogyan is lehetne valaki máshova való, mint oda. Mikor még a nóta is azt mondja:

Szöged hírös város,
(De) Tápéval határos,
Ott lakik a babám,
Kivel löszök páros…

Most azt kérdezi a bíró, hogy hol született?

Az előbb még félő asszony erre kifakad:

– Hát hol születtem volna? Hát Tápén születtem!

– Nono, – mondja a bíró. Lehet máshol is születni.

Az asszony nézi a bírót. Hogy miket beszél, Istenem, hát lehetséges volna az, hogy egy tápéi ember ne Tápén szülessen? Nem, az nem lehet. Ez megint csak afféle úri kitalálás.” (5:464.)

Kisebb csoda, de akadt olyan magyar, aki nem tudta Tápéra az utat. Sándor érdeklődik a találkozáskor: „Akkor maga mögmondhatja most neköm, hogy neköm innen merre köll mönni Tápéra.

Tápé itt van a várostól vagy kis félórányira(…)  köszönöm is, hogy útba igazított. Mert arra kell nekünk többünknek kubikra mönni. Ott köll Tápén jelentközni egy mérnök úrnál.” (7:56–57.)

Néprajzi érdekesség. „Tavaly néhány csontkorcsolyára lett volna szükségem, meg a hozzávaló gusztonyokra (…) A csontkorcsolya marhalábszárból való. Kettejére rááll, s egy szögesbottal taszítván magát, röpül a jégen a gyerek. Ez a szögesbot a gusztony, s ennek a korcsolyázásnak nem korcsolyázás a neve, hanem: gusztonyozás(…)  Valami félévig keresgéltem utánuk(…)  Végezetül mégis került elő Tápé falváról három pár meg három gusztony.” (8:269.)

Megismerkedhetünk egy odavaló népdallal is. „A tápai nóta is olyan, hogy négy sort beszél, amikre senki se kiváncsi, hogy végezetül elmondhassa az ötödiket, amely szerint a hű leány manapság már a ritkaságok közé tartozik.” (3:27.)

Mikor én még gulyás vótam,
Gulya után sétálgattam.
Esött rám a eső,
Eső után ződel a mező,
Ritka mán az hű szerető.” (3:27.)

Írói tájképben is előfordul a falu neve: „messze fönt, Tápé felé, kevéske köd legelt a lapályos vízen.” (2:38.)

A tápai bírói tisztség több, mosolyt keltő mondásban is előforul. Tömörkény egyet írt le, kezdve azzal, hogy Szegeden a gyerekeké volt az utca, és bizony néhanapján összeverekedtek. „Egy kis ütés, egy kis zúzódás, daganat – ki törődött volna azzal. Ebcsont összeforr – mondták s napirendre tértek fölötte. (Majd möggyógyul akkorra, míg te löszöl Tápén a bíró.)” (6:112.)

Klassszikusunk kedvence volt a fölkelő Nappal kapcsolatos tréfaszó: „A Nap, messze fönt a vízen, Tápé felől felkel azon időben, ahogy azt neki a kalendárium rendeli. Közhiedelem szerint Tápé tájékán állandóan alkalmazva vannak hat tótok, akik a Napot minden reggel föltolják az égre, s végül még csáklyákkal utána is bökdösnek, hogy jól haladjon.” (2:86.) Ezt máshol rövidebben megismétli: „Végül előbukkan maga az öreg is Tápé alól, mert arról a tájról szokták minden reggel föltolni az égre.” (2:353.) Máshol is megismétli: a Nap „lassan jár még ilyenkor, álmos szegény, azért vannak a hat tótok a tápéi réten alkalmazva, hogy hajnalonkint rudakkal tolják fölfelé. (7:330.)  

Negyedszerre a Hold váltja a Napot: „Miska fölmegy a partra, a töltés koronáján leül(…)  A túlsó oldalon, a tápai rét felől, munkában vannak ama bizonyos hat tótok, akik ilyen tájban hosszú rudakkal a Holdat az égre feltolni szokták.” (4:269–270.) Ha már a mosolynál tartuk: „No, gondoltam, helyben vagyunk, mint Tápé.” (5:363.) Ám az író elhagyta a végéről a csattanót, hogy tudniillik a Nagyvízkor...

Tápé és a vízen való élet elválaszthatatlan. Az egyfából vágott csónak ritka, mint az arasztos szalonna. Valamikor tűzzel égették ki a vastag fa belsejét, ekként készült az első csónak. „A jó múltkoriban szükség volt egyre. Abból az okból, hogy tegyünk el belőle legalább egyet emlékül arra az időre, amikor egy csepp sem marad belőle a vízen. Kerestünk egyet, de nemigen találtunk. Még a vízen fölfelé menve, az ősi halásztelepeken, Tápén, Algyőn lehet találni, de ami van, az nem eladó. (5:204.)

A maga kezére dolgozó kishalász ángolnát fogott ki a Tiszából. Sosem látott ilyent, bevitte a múzeumba. „Mondom, behozom már ezt a kényót magának. Valahogy beleakadt ma röggel a hálóba (…) Az ember felső tiszarészi volt, közel Tápéhoz, ott a nyelvjárások találkoznak: így vált beszédében a kígyóból kényó.” (4: 438.)

A Tisza népi hiedelemvilága igen gazdag. János híreli: „Tápé alatt annyira megapadt a Tisza, hogy a Süvöltő kidugta a fejét a vízből. Ez a Süvöltő az a kísértet, aki a hajósokat, halászokat, lóúsztatókat lehúzza a víz fenekére.” (4:361.) Máshol is írt erről: „Ilyen például a Süvöltő is, amely csak ritkán mutatkozik, de ilyenkor – mint mondják – a halászt a ladikból beszívja magához a vízbe, és ott elemészti.” (4:438–439.)

Tápé egyik nevezetessége: a komp. „Magas töltésen halad a kocsi(…)  lekanyarodik a révbe, ahol az emberek átjárnak a Tiszán. Mert az emberek a innenső oldalon laknak, ellenben a túlsó parton van a föld, melyet munkálnak, s amelyből élnek.” Tömörkény öt oldal hosszan ír a kompról, de a helyjelölő tápai szóval nem él! Megadom a tárca lelőhelyét, hogy az érdeklődő elolvashassa. (A kompjárón. 3:258–262.) Máshol csak egy mondatban említi: „Ha valakinek a tápéi réten van dolga rendes nyári időben: kisétál gyalog Tápéra, ott két pénzért a komp átviszi a Tiszán, s azután már ott van a réten, mehet, amerre akar.” (4:460.) A Makóra tartónak „kocsival közelebb útja lett volna a tápai kompon át Lele felé, de arra a rossz út miatt nem járt senki(…) ” (5:188.)

Közigazgatási érdekesség. Szeged városának földjei Félegyházáig meg Szabadkáig nyúlnak el, és ha itt – járvány miatt – sertés-zárlat van, ez Tápét nem érinti, fekvén Csongrád vármegyében. (8:97.)

*

Tápénak „magakitalálta művészete van a gyékényfonásban”. (4:450.) Több mindenre használták a gyékényből készített termékeket. A Tömörkény használta gyékényponyva szó valójában ponyva (azaz: takaró) alakú gyékényt jelent.

A Szeged és Martonos közt közlekedő kishajó „olyan nagyobbra nőtt csónak, mely gyékénysátorral van borítva, s a gyékény alatt bátran elfér tizenöt–húsz ember. Ül mindenki azon, amin lehet.” (2:19.) A vitorlája is gyékényből való: „Széles, vastagra fonott gyékény hever a vitorlarúd alján, azt kell felhúzni. Nem nagy munka, hamar megvan, és amint az alsó végeit lekötnék az oldalakhoz, egyszerre belekap a szél, megduzzasztja, és viszi sebesen a hajót.” (2:22, 8:366, 8:499.)

Máshol: „mozdulatlanul hever a vízen hat evezős bárka egymás mellett, gyékénnyel, szurkos ponyvával behúzott tetejükről látni(…) , ezek a jó martonosiak vízen járó vicinális-vasútja, amiket izmos, napbarnított hajósok erős karjai hajtanak föl Szeged alá a Tiszán.” (1:129.)

Tömörkény pillanatképe apósáékról, Kiss Pálról (1834–1925) és Vankó Borbáláról (1843–1907), az újrakezdés hétköznapi hőseiről. A Víz utáni harmadnapon „napamasszony főzte az étlenül maradtaknak a szárazon maradt töltésoldalban a tarhonyás, paprikás csirkehúst, az öreg meg bort szerzett, és mérte gyékényponyva alatt.” (6:168.) Vankó János (1808–1845), írónk nejének a nagyapja – a románok és horvátok kedvelte – szárított halat is árult. „Egy bálban volt huszonöt font, szépen rendbe rakva, minden hal a fejével kifelé, négy oldalon átkötve gyékénykötéssel.” (2:383.)

Gyékényponyvás kocsin csempészte a szűzdohányt Netu Márton (7:285.), és ilyenen utaztak Thália apostolai is. (1:65–66.)

A gyékény halálesetkor is használatos volt. A halott Thurzó Pált viszik ki a tanyából: „A kocsin gyékény van, azon derékalj, ezen lepedő, ezen vászonra csúsztatják, s beterítik subával.” (1:308.)

Nyomtatnak a szérűn. Dél van, a munkások bemennek a tapasztott szoba hűsébe. Megebédelnek, „a szoba sarkában gyékény van, arra telepszik mind a négy.” Van, aki végighasal rajta. (1:146.) Ha a tanyai korcsmának a rekkenő hőségben nincs vendége, akkor Biczók Gergely „gyékényponyván fekszik a fa árnyékában.” (1: 293.)

A tápai faluvégi tűz égettjeiről írta: „szakadozott subákban gyékényen hevert egy beteg, öreg asszony, meg egy öreg vakember(…)  az egyik oldaluk megégett(…)  Szomorú és komor kép volt…” (3:259.)

A gyékény meg a suba minden kubikos talicskájában ott van. (3:313.) Azért, mert a kubikos lakása „a gyékényponyva, a bútorzat a suba.” (2:339.) Péter fölött elhaladt az idő, „nyugalomba helyezte a subát s a gyékényt, a kubikoslakás ezen két alkatrészét[…]” (7:361.) Gyékényből játékostort is fontak. (8:284.)

A gátat átszakító vizet megfogják: „a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.” (2:347.) 

A vízparti élet tárgyainak hosszú a sora a ponyváktól kezdve a gabonán át a gyékényekig. (8:10.)

Írónk a novibazári szandzsákban is hallott gyékényről: a messzünnen való török katonák arról a – faderékon ringott – „rongyos gyékénybölcsőről” daloltak, melyben életük első hónapjait töltötték. (1:213, 3:187, 5:9, 5:489.)

Tömörkény két olyan szólással is él, melyek a gyűjtési körünkbe esnek (3:219, 7:145.): Kirúgja maga alól a gyékényt (meghal), Nem tudnak egy gyékényre jutni (nem értenek egyet).

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában