Mód László: Régi dolgok. A szögediség fundamentuma

Gondolatok a Móra Ferenc Múzeum új néprajzi állandó kiállításának megnyitása kapcsán[1]

Kevés hazai múzeum mondhatja el magáról azt, hogy falai között 116 esztendeje kisebb-nagyobb megszakításokkal néprajzi állandó kiállításokat kínál látogatóközönségének. Ez a sajátosság indokolja, hogy értékelésünkben az előzményeket is figyelembe vegyük és próbáljuk tárlatunkat egy tágabb történeti kontextusban elhelyezve összehasonítani elődeivel. 1908 óta, amikor Tömörkény István tevékenységéhez kapcsolódóan megnyílt az első néprajzi kiállítás, a múzeumok, a gyűjtemények, bennük a műtárgyak, azok bemutatásának módozatai és a látogatói igények gyökeres változásokon mentek keresztül. Ami a századelőn, később az 1960-as, 1970-es vagy az 1990-es években még modernnek, újszerűnek számított, az napjainkban már eltűnt a gyakorlatból, más technikák váltották fel a korábban alkalmazottakat. Bizonyos szempontból a Móra Ferenc Múzeum néprajzi állandó kiállításai a múzeumi világban bekövetkezett változások lenyomataiként is felfoghatóak, elemzésük révén képet alkothatunk arról, hogy milyen folyamatok eredményeként jutottunk el oda, ahol most tartunk. Nemcsak a múzeumi gyűjtemények, hanem maguk a kiállítások is lehetnek a tudománytörténet tükrei a maguk időről időre módosuló koncepcióikkal.  

Az első állandó tárlat születése nem választható el a gyűjtemény 1906 és 1908 közötti jelentős mértékű gyarapodásától, alapvetően annak teljességre törekvő bemutatását célozta. A földszinti nagyteremben mintegy 200 négyzetméteren látogatható kollekció nem pusztán látványraktár volt, hanem átgondolt rendezési elv alapján megvalósított kiállítás, amely alkalmazta a korszakban külföldön és idehaza egyaránt elterjedt installációs megoldásokat, technikákat: enteriőröket, bábukat, maketteket, egyes műtárgytípusok tipológiai rendszerű megjelenítését. Majd fél évszázadig állt, 1950-ben bontották le. A néprajzi gyűjtemény időközben olyan mértékű gyarapodáson ment keresztül, hogy a tárgyi állomány teljességre törekvő bemutatása a továbbiakban már lehetetlen vállalkozásnak bizonyult, ezért jelenhetett meg az 1960-as évektől egyre nagyobb hangsúllyal a válogatás mint szükségszerűség. A kérdés ezután már csak az volt, hogy milyen szempontok érvényesüljenek a szelektálás során, a gyűjtemény mely darabjaira helyeződjön a hangsúly, az unikálisra, a ritkaságokra vagy a reprezentatívra? A múzeum következő, Szeged környéki népélet című állandó néprajzi kiállítását már Juhász Antal rendezte 1964-ben, aki a város néprajzi sajátságait igyekezett felvonultatni, a halászat, a vízi élet, a kubikosság, a gazdálkodás és paprikatermesztés, valamint a jellegzetes kisiparok eszközeinek bemutatásával. A népi kultúra szinte minden területét próbálta érinteni, a műhelybelsők mellett enteriőrök formájában a lakóház egyes helyiségei is megjelentek. Világos volt a célkitűzés: a táj népi kultúrájának hagyományos, új gazdasági-társadalmi hatásoktól még kevéssé érintett állapotát ábrázolni a 19. század végén és a századfordulón, azaz annak a korszaknak a tárgyi világát, melyet a modernizáció, az urbanizáció még kevéssé érintett, A tárlat Juhász Antal megfogalmazásában Tömörkény írói hagyatékának és múzeumi gyűjtőmunkájának a szemléltetése is egyben, a Halbőr Förgeteg Jánosok, a tömörkényi „kétkezi munkások és vizenjárók” életének, mindennapi munkájának tükröztetése.[2] Az új kiállítás olyannyira népszerű volt, hogy a megnyitását követő egy hónapban 10 222 látogatója volt.[3]

Időrendben az elkövetkező kettő a témaválasztás szempontjából gyökeresen szakított a korábbi koncepciókkal, s nem a népélet teljességéről kívánt átfogó képet szolgáltatni, hanem  egy területre, a népművészetre és az esztétikai szempontból kiemelkedő jelentőségű tárgyak bemutatására fókuszált. Kiléptek a lokális szintről, s alapul Csongrád megyét mint közigazgatási egységet vették, a maga változatos etnikai, vallási és kulturális különbségeivel, melyek a kiállított anyag jellegében, karakterében is tükröződtek. A Csongrád megyei parasztbútorok és népviseletek címet viselő új állandó tárlat 1978-ban nyílt meg, s 1988-ig volt látható. Újdonságként hatott a konyha-szoba enteriőr fölé épített galéria, a hagyományos lakóház berendezett padlása, mely a látogatók számára is elérhető volt. Azonos címmel 1991-ben szintén Juhász Antal és T. Knotik Márta rendezett új állandó kiállítást. A hagyományos tárgykultúra reprezentatív darabjait korszakonként csoportosítva szemlélhették meg a látogatók, a 18. század végétől a 20. század elejéig követhették a népművészet stílusváltozásait. A kiállítás a múzeum második emeletén épült, a Központi Múzeum Igazgatóság kiállításrendező csapatának kivitelezésében. Az előmunkálatokkal egyidőben jelent meg az azonos címet viselő reprezentatív kötet, az Európa Könyvkiadó Megyék népművészete című sorozatának másodikjaként.  A néprajzi tárgyakat művészi produktumokként mutatták be, azok művészi-esztétikai jellegét, műkincs értékét hangsúlyozták.  

A 2000-es évek végén immáron az Alfa-program keretei között megvalósuló új kiállítás szakított a megelőző kettő népművészet-centrikusságával, a lokális népi kultúra egyes területeinek átfogóbb megjelenítésére, bemutatására törekedett ismét. A tárlat 12 témát dolgozott föl: a halászat, a hajóépítés, a gazdálkodás, állattartás, a szőlőművelés, a paprikatermesztés, a kékfestő, késes és papucsos mesterség, a tápéi gyékényszövés, a napsugárdíszes házoromzatok és az alsóvárosi búcsújárás hagyományait. A kiállítás újdonsága, nyolc érintőképernyős terminál volt, amelyek arról tanúskodtak, hogy a digitális világ feltartózhatatlanul tört utat magának a szegedi néprajzi állandó kiállításokba is. Segítségükkel a látogató archív fotókat lapozhatott, filmrészleteket nézhetett vagy irodalmi idézeteket hallgathatott. Ismételten a lokális került a középpontba kiegészülve a „szögediség”, azaz az identitás kérdéskörével. A alcíme egyértelmű utalás volt arra, hogy a koncepció megalkotói próbáltak reflektálni a néprajzi örökségelemek hasznosításának mai lehetőségeire is.[4]  A kiállítással szinte párhuzamosan készült el a földszinten a látványtár, ahol a korábbi tárlatok népművészeti tárgyai továbbra is hozzáférhetővé váltak a látogatók számára.

Jelen kiállításunk az előzőnél kisebb térben, 130 négyzetméteren kapott helyet. Nem abból a megfontolásból készült, mert elődje idejétmúlttá vált volna, hanem az intézmény kiállítási startégiája tette ezt indokolttá. Minden valószínűség szerint meglehetősen bonyolult lett volna áttelepíteni, átalakítani az installációt az új környezetbe, ehelyett az intézmény szakemberei egy új tárlat rendezése mellett döntöttek, amihez az anyagi forrásokat a Magyar Genius Program és a Nemzeti Kulturális Alap biztosította. Tették mindezt annak ellenére, hogy a múzeum nagy mennyiségű néprajzi tárgyat felvonultató látványtárral is rendelkezik, ami bizonyos szempontból akár helyetesíthetné is az állandó tárlatokat. Lemondhattak volna erről a műfajról és határozhattak volna úgy is, hogy a látványraktár mellett a jövőben időszaki kiállítások formájában dolgoznak fel újabb és újabb témákat, tesznek a nagyközönség számára hozzáférhetővé tárgycsoportokat, gyűjteményegységeket. A helyváltoztatás nemcsak területveszteséggel járt, hanem azzal is, hogy az új kiállítás az elődjénél sokkal kevésbé frekventált terembe került ráadásul egy másik állandó tárlaton keresztül érhető el. Félő, hogy megfelelő tájékoztatás, figyelemfelhívás  nélkül a látogató véletlenszerűen fogja megtalálni.

 Az állandó kiállítások azontúl, hogy átfogó bemutatással próbálnak szolgálni, egyfajta intézményi önképet, a tárgyakhoz, a gyűjteményekhez való viszonyulást is közvetíthetnek.[5] Maga a főcím is kifejező: Régi dolgok, Tömörkény egyik tárcájából kölcsönözve egyben visszautalás a kezdetekre, a múzeum egykori igazgatójának gyűjteményfejlesztő, kiállításrendező tevékenységére, munkásságára. A szögediség és a fundamentum az alcímben a kiállítás rendezőinek azt a felfogását tükrözi, hogy a bemutatott néprajzi kulturális örökségelemek, a lokalitás és az identitás között létezik valamiféle szoros kapcsolat. Nem szakadtak el gyökeresen a korábbi tárlat témáitól, hanem igyekeztek azokat a modern installációs technikák segítségével új megvilágításba, új értelmezési keretbe helyezni. A kiállítás egyfajta tudománytörténeti áttekintéssel veszi kezdetét, azaz tablók segítségével mutatja be azoknak a nagy elődöknek a munkásságát, akik Szeged illetve a nagytáj néprajzi sajátosságainak kutatásában elévülhetetlen érdemeket szereztek. A koncepció kidolgozása során itt kínálkozott volna lehetőség arra, hogy számba vegyék a gyűjteménytörténeti előzményeket és bemutassák azokat a formációs folyamatokat,  melyek több mint egy évszázada meghatározzák az intézmény keretei között folytatott néprajzi tárgygyűjtést.  A kiállítás kurátorai tudatosan törekedtek arra, hogy kapcsolódási pontokat találjanak a múlt és a jelen tárgyhasználata, tárgyi kultúrája között. Ez a törekvés demonstrációs tárgyak „megszólaltatásával”  valósult meg vagy néprajzi gyűjtések révén a gyűjteménybe kerülő kortárs  műtárgyak bemutatásával. A tematikai egységek magyarázó szövegei is rendszeresen reflektálnak a jelen állapotokra, viszonyokra kifejezve azt, hogy milyen változások történtek az adott területen vagy a lokális népi kultúra mely elemei alakultak kulturális örökséggé.

A tárgyakon és kiállítási szövegeken kívül szólnunk kell az installációs elemekről, technikákról is, amelyek számomra azért különösen innovatívak, mivel a tárlatot szemlélve újabb és újabb képzettársításokra késztethetik a látogatókat. A folyók hullámait megjelenítő bútorzat a folyamatos változást, a körforgást jelképezheti, a Tisza és a Maros ugyanakkor a távoli vidékekkel történő kapcsolattartást biztosították, s ezáltal formálták az itt élők gondolkodását, mentalitását is. A napsugaras házoromzat a mennyezeten mintha egyfajta archaikus szegedi világképet tükrözne, a napsugarakkal, az Istenszem motívummal és a Szentháromsággal. A korábbi kiállításokban előszeretettel alkalmazott enteriőrös megoldások eltűntek, az építkezés, az életmód illetve a kézműveságak bemutatása már nem ebben a formában valósult meg, hanem más módon. Az enteriőr jelen van ugyan a kiállításban, de teljesen más célzattal, nem tárgykapcsolódások eszközeként, hanem az interaktivitás részeként. Feltűnnek ugyanakkor olyan megoldások, amelyekről azt gondolhatnánk, hogy elavultak, idejét múltak. A tárgysorozatok bemutatása például a hálókötő tűké a halászat egységben egyáltalán nem keltik ezt a benyomást, igen is van helyük a modern múzeumi gyakorlatban, a látogatók számára napjainkban is érdekességként szolgálhatnak a tárgyváltozatok. A kiállítás alapvetően néhány installációs megoldást alkalmaz a kiválasztott 200 darab műtárgy megjelenítésére. A kisebb méretűek álló illetve fekvő vitrinekben, a nagyobbak dobogókon nyertek elhelyezést vagy a falakra függesztve. A tárgyak változatos megoldásokkal történő elrendezése a kiállítás szemlélőjében egyáltalán nem kelti azt a benyomást, hogy a tárlók zsúfoltak lennének. Szerencsésnek tartom, hogy az alkalmazott színek illeszkednek a Tisza hullámait megjelenítő installációhoz, s az egyes tematikai egységeket nem választják el egymástól eltérő változatok. A „kék” a napsugaras oromzat esetében is indokolt, hiszen az alapanyagot jelentő faáru a folyók hátán érkezett a településre. A „Frissítés” nevet viselő tematikai egység biztosíthatja az állandóságban a folyamatos változást, azaz újabb és újabb tárgyak, tárgycsoportok megjelenítésének, hozzáférhetőségének lehetőségét. A választott témák élményszerű bemutatását segítik az informatikai eszközök, amelyek révén a látogató a vizualitás mellett más érzékszerveire is támaszkodhat az ismeretszerzés során.  

A kiállítás ugyan a tárgyi örökség bemutatására helyezi elsősorban a hangsúlyt, de a szellemi örökségjavak is szerepet kapnak mint például a népmesék, a népmondák, a tájnyelv és természetesen a vallási hagyományok, nem is beszélve a kézművestudás különböző formáiról és technikáiról. A tárlat évtizedeken keresztül képviselheti az állandóságot változó világunkban, betöltheti hivatását, azaz felmutathatja a szögediség fundamentumait a múzeum látogatói, turisták, beköltözők, a városunkban tanuló diákok vagy egyszerűen településünk néprajzi sajátosságai iránt érdeklődő helyi lakosok számára. Amíg nem létesülnek a helyi örökségelemek köré szerveződő látogatóközpontok, addig a Móra Ferenc Múzeum néprajzi állandó kiállítása megkerülhetetlenné lesz ebben a tekintetben.

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában         

Jegyzetek

[1] 2024. június 12-én a Móra Ferenc Múzeumban a kiállítás megnyitója alkalmából elhangzott szakmai értékelés bővített változata.

[2] Lásd részletesen: Juhász Antal: Szeged környéki népélet. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 1963.

[3] Délmagyarország 1964. augusztus 15. 4.

[4] Bárkányi Ildikó (szerk.): Szóged hírös város…Újrahasznosítható hagyományaink. Szeged, Móra Ferenc Múzeum, 2013.

[5] A témáról lásd részletesen: Wilhelm Gábor: Az állandó kiállítás: a jó, a rossz és a “szükséges”.  Néprajzi Értesítő  97. 2015. 127–138.