Bátyi Zoltán: „Képeimmel szeretném az embereket kiszakítani a hétköznapok látványvilágából”

Beszélgetés Rózsa Éva biológus fotográfussal

Az élővilágot rajongva figyelő, doktori címmel is rendelkező biológustól talán azt várhatnánk el, hogy a természetfotózás területén éli ki művészi hajlamait. Ám Rózsa Éva korántsem csak a növények és állatok megörökítésében fedezi fel az érdekes témát. A folyamatos kísérletezésben örömet lelő alkotó – kilépve a fotózás hagyományos keretei közül – igyekszik olyan képi világot közvetíteni a nézőnek, ami a mindennapost nem mindennapian, a térbeli alakzatokat új geometriába bújtatva, a parányokat felnagyítva, az észrevétlent szemmel láthatóvá téve, a valóságot pedig olykor darabjaira hasítva és újrarendezve mutatja be.

– Amikor beszélgetésünk időpontját egyeztettük, éreztem, rendkívül elfoglalt fotográfus rohanós hétköznapjaiból kell ellopnom egy kis időt ahhoz, hogy létrejöhessen az interjú. Elárulná, mitől ilyen zsúfolt az időbeosztása?

– Három gyermek édesanyja vagyok, Zalán 13 éves, Daniella 9, Nándor pedig 6 éves. Nem olyan kicsik már a gyerekek, de nem lehet unatkozni mellettük. Az elmúlt hónapban kislányom kétszer volt skarlátos, nagy fiam a biciklijével esett hatalmasat, kisfiam az oviból ballagott, ugrókötélverseny, fociedzés, szemészet, lepkehimlő, gyerekzsúr, leckeírás, játszóterezés, és még sorolhatnám. Természetesen nem panaszként mondom mindezt, hiszen a család a legnagyobb öröm és érték számomra. Amikor a gyerekek már alszanak, jól kell gazdálkodni az idővel, ilyenkor szakfordítok, online kurzusokat hallgatok, időnként futni megyek, vagy ha én nem is, a gondolataim sokfelé szaladgálnak, szüntelen új ötleteken jár az agyam. Mindemellett igyekszem arra időt szakítani, hogy a fotózásban is mind magasabb szinten, és egyre többféleképpen meg tudjam mutatni, milyennek is látom én a bennünket körülvevő világot.

– Megtenné, hogy mielőtt fotográfusi munkáját mutatnánk be, néhány mondatban bemutatkozik, felidézve gyerekkorát, iskolai tanulmányait is?

– Szekszárdon születtem 1981-ben, itt nőttem fel két testvéremmel. Itt is érettségiztem le a Garay János Gimnáziumban, és az egyetemi évekkel kezdődően, 2000 óta mondhatom magam szegedi lakosnak. Megszoktam és meg is szerettem az alföldi létet, szeretem Szegedet, szeretem a Tiszát, de azért még mindig nagyon erősek bennem a gyerekkori emlékek, és a Dunántúl hegyes-dombos vidékének varázsa sokszor nosztalgiával tölt el. Szívemnek különösen kedves Mecseknádasd, ahol a nagyszüleim laktak. Az ott töltött nyarak az önfeledt gyermekkor emlékét őrzik, ez az a hely, ahol beleszerettem a természetbe. Gyermekként lenyűgöztek a számomra különleges növények, apró rovarok, amikkel nagyszüleim kertjében, vagy az erdőket, réteket járva ismerkedhettem meg. Nagypapám sokat vitt minket kirándulni, gombát, gesztenyét szedni, de elbiciklizett velünk Óbányára, Ófalura vagy a Réka-völgybe is. Szép emlékek, meghatározóak…
Már az általános iskolában eldőlt számomra: a biológia lesz az a terület, amit szeretnék minél jobban megismerni, és kutató lenni. 2000-ben a Szegedi Tudományegyetem Természettudományi Karára felvételiztem, ahol biológus diplomát 2005-ben kaptam. A doktori cím megszerzését követően kutatói munkámat 2008-tól 2010-ig Amerikában, Coloradóban folytattam. Ezt követően az SZTE Egészségtudományi és Szociális Képzési Karán oktattam kilenc évig, majd a közelmúltban az oktatásból visszatértem a kutatói pályára, és jelenleg az orvosi élettani intézetben vagyok kutató, ahol az újszülöttkori oxigénhiány a kutatási témánk. Emellett szabadúszó fordítóként, valamint egy nemzetközi együttműködés (rákkutatás) hazai koordinátoraként is dolgozom.

– Mikor döntött úgy, hogy a biológia iránti érdeklődéséhez hozzákapcsolja a fotózást is? Kérem, beszéljen arról az időszakról, amikor első képeit készítette. Örömmel hallgatnám meg azt is, milyen hatások érték, hogy biológusként, a természet szerelmeseként sem csak a természet fotósa lett.

– Valóban nem tekintem magam természetfotósnak, bár amikor először vettem a kezembe fényképezőgépet, elsősorban az volt a célom, hogy a környezetemből a növényeket, rovarokat kapjam lencsevégre, amelyek már korábban annyira elbűvöltek. Általános iskolásként semmilyen ismerettel nem rendelkeztem arról, hogyan is kell jó felvételeket készíteni egy filmes géppel. Csináltam is jó sok homályos közelképet és nagyon sok, nagyon sokféleképpen elrontott fotót. A filmre fényképezésnek mindezek ellenére meg volt a maga varázsa, a kísérletezés és a várakozás öröme, amikor hosszú hónapok is elteltek a kép készítése és az eredmény megpillantása között. Mikor gimnazista voltam, szüleim vettek egy egyszerű digitális, kompakt gépet. Ezt teljesen kisajátítottam magamnak, és a gépet elhoztam magammal Szegedre. A digitális eszközzel felgyorsult a kísérletezés, hisz már nem kellett hónapokat várni, míg előhívathattam a képeimet, hanem azonnal láthattam mi lett az eredmény. A várakozás örömét felváltotta az instant eredmény élménye. Nagyon sokat fotóztam ezzel a kis amatőr géppel, de idővel ennél többre vágytam, szerettem volna arcvonásokat, érzelmeket, hangulatokat megörökíteni, és erre ez az egyszerű kis gép nem volt alkalmas. És persze egyelőre a fotós tudásom sem…

– Mi hozta meg azt a nagy változást, ami sokkal bátrabbá tette? Annyira, hogy elnézve a képeit, ma már a világ szinte minden érdekes rezdülését igyekszik különleges látásmóddal rögzíteni, legyen szó apró rovarról, vagy éppen egy hatalmas épületről.

– Első komolyabb fényképezőgépem egy Canon gép lett. 2007-ben volt az esküvőnk, és a menyecsketánccal összegyűlt összegből vásároltuk meg ezt a tükörreflexes gépet a nászutunk előtt. Egyetlen objektívem volt hozzá, de nagyon szerettem azt a fényképezőgépet. Tanulgattam, próbálgattam, kísérleteztem. Rengeteg kép készült vele: végigfotóztam Máltát, az amerikai nagy utazásunkat Coloradótól Las Vegason át a Csendes-óceánig, első gyermekünk kisgyermekkorát, sok-sok családi pillanatot. Aztán ahogy egyre nőtt a család, felgyorsult az életünk, egyre kevesebbszer került elő a Canon a fotóstáskából, és mikor megvettem az első okostelefonomat, szégyen, nem szégyen, végképp feledésbe merült. A mobil mindig kéznél volt, bárhol, bármikor fotózhattam vele. Egyre gyűltek a telefonomon a különböző appok, amelyekkel a képeimet elkezdtem szerkeszteni, és megkezdődött a digitális alkotás korszaka.
Férjem észrevette, hogy a fényképezés milyen sokat jelent számomra, ezért nem hagyta annyiban, hogy én csak mobillal fotózzak. Harmadik gyermekünk megszületése után karácsonyra egy Nikon géppel, csodálatos portré objektívvel és fotóstanfolyammal lepett meg. Ezzel a géppel új korszak vette kezdetét, a fotósvizsgára rengeteget készültem, portfóliót, vizsgaremeket készítettem. Azóta bővült az objektívjeim száma is, elkezdtem beszerezni régi, analóg objektíveket, és azokkal is kísérletezem.

– Azt már elárultuk, hogy nem természetfotós. De akkor hova sorolná magát, már ha egyáltalán el akarja helyezni munkáit bármilyen kategóriába is?

– Mindig gondban voltam, ha valaki megkérdezte, én milyen fotós vagyok. Munkáimat nem tudnám egyetlen kategóriába sorolni, mert minden érdekel, ami a szokványostól eltérő képi világot rejt magában. Persze vannak szezonális kedvenc témáim, mint például az ájtatos manók. Az imádkozó sáskának köszönhetem első kiállításomat is, ami „Mi a manó?” címmel nyílt meg Szegeden, még 2022-ben, majd pedig Adán. Ehhez kapcsolódva két nevet mindenképp szeretnék megemlíteni. Az egyik Ujvári Zsolt természetfotósé, aki megnyitotta a kiállításomat, ő az egyik fotóművész, akinek munkásságát rendkívül nagyra tartom. A másik Dömötör Mihályé, akivel a kiállításom megnyitóján ismerkedtem meg. Neki köszönhetem, hogy egyre inkább bekapcsolódhatok a szegedi fotográfusi közösség életébe. Bár mindketten egészen más stílusban alkotnak, mint én, a munkámat érdeklődéssel és nyitottsággal szemlélik, és ez nagy megtiszteltetés számomra.
Miket is fényképezek? Szívesen fotózok mintázatokat, melyek ott rejtőznek a hétköznapjainkban akár egy kelkáposzta keresztmetszetében, a mákszemek felszínén vagy egy ujjlenyomatban, a ponty pikkelyein vagy a fülkagyló tekervényeiben. Szeretek elveszni makrózáskor a miniverzum csodái közt, szeretem a panelek világát és a belőlük megalkotott geometriai világot, a fekete-fehér fotók különleges hangulatát, a grafikus látásmódot, a kaleidoszkópokat, a minimalista fotókat, különleges szemszögből megfotózott portrékat egyaránt. Számomra egy téma megpillantása, felfedezése és lefotózása éppen olyan örömet jelent, mint a képi nyersanyagból digitális szerkesztéssel megalkotni valamit, amit előtte nem létezett, csak az én fejemben. És hogy miért éppen ezek a témák kötnek le leginkább és miért olyanok a fotóim, amilyenek? Talán azért, mert képeimmel szeretném az embereket kiszakítani a hétköznapok látványvilágából. Sokáig éreztem úgy, kilógok a sorból a fotóimmal. Persze nincs azzal baj, hogy vannak sorok, mert vannak sorok, amik nekem is nagyon tetszenek. Csak egyikbe sem illek bele. Ma már úgy gondolom, ez így van rendjén, aki engem keres, az a sorok közt úgyis megtalál.

– Mint a szegedi fotográfusokkal foglalkozó sorozatunkban eddig mindenkit, így Önt is szeretném két dologról megkérdezni. Egyrészt mit szól ahhoz, hogy a telefonok technikai fejlődésével szinte már mindenkit rabul ejt a fotókészítés, másrészt mennyire fogadja örömmel a mesterséges intelligencia térhódítását a fotóművészet területén?

– Mobiltelefonnal is lehet elképesztően jó fotókat készíteni. Elég, ha megnézzük például a Huawei Xmage Awards nemzetközi mobilfotós pályázat nyertes képeit. Fantasztikusak! Természetesen a mobilos fotózásnak megvannak a maga korlátai, és egy mobiltelefon nem helyettesíthet technikailag egy fényképezőgépet, de ez az eszköz is lehetőséget nyújthat a felhasználónak arra, hogy egyedi fényképezési stílussal, önálló alkotóként különleges képeket hozhasson létre. Mert a fotózáshoz nem csak eszköz, hanem érzék is kell.
A mesterséges intelligencia ügyében már nem tudok ennyire egyértelműen lelkesen fogalmazni. Egyrészt lenyűgöz, másrészt hátborzongató számomra az, amit ennek segítségével elő lehet állítani. Mint oly sok eszköz az emberiség kezében, a mesterséges intelligencia is nagyon nagy lehetőségeket rejt, és a kérdés csak az, hogy hogyan és milyen céllal használjuk. Ugyanakkor a fotográfiában semmiképpen nem tudok művészetként tekinteni a mesterséges intelligencia segítségével generált képekre, mert éppen a legfontosabb, az emberi szellem, a lélek, a fotókészítés pillanatának megélt varázsa az, ami hiányzik ezekből a képekből. Persze, mint külön kategória, miért ne lehetne ez is értékelhető, különleges dolgokat lehet vele alkotni, magam is kipróbáltam, milyen képeket tudok létrehozni az AI segítségével, érdekes és izgalmas képeket generálni a mesterséges intelligenciával. De ez csak játék. Fotókat lehet generálni, de lelket a fotóknak nem.

– Milyen célokat fogalmazott meg az elkövetkező évekre a fotózásban?

– Számomra nagyon meglepő, hogy egyre többen keresnek meg azzal a kéréssel, készítsek portrét róluk. Ezt azért tartom érdekesnek, mert ha valaki ellátogat a fotós oldalamra, portrékkal, emberábrázolással egyáltalán nem találkozhat, portréfotóim legtöbbször személyes jellegűek, nem kerülnek ki az internetre. A megelőlegezett bizalom ugyanakkor nagy megtiszteltetés, mely bennem is felerősítette a kedvet a portréfotózásra, és a jövőben szeretnék is ennek több időt szentelni. A portrézás mellett a vintage optikáimmal is szeretnék többet foglalkozni, kísérletezni, mert egyre inkább érzem, mennyi izgalmas lehetőség rejtőzik bennük. Emellett pedig következő kiállításomhoz gyűjtöm apránként a fotókat: elnyertem Szeged városának művészeti alkotói támogatását egy kiállítás megrendezéséhez. A „Végtelen világok” című kiállításomon jövő nyárig szeretnék egy olyan anyaggal a közönség elé állni, ami sokak számára okoz örömet, meglepetést és interaktív élményt, és ahova sok szeretettel várok majd mindenkit, aki egy kicsit ki akar szakadni a hétköznapok formavilágából, és szeretné megtudni, hogy én milyen szemmel látom a világot, és szeretné kipróbálni, milyen is az, amikor egy képből valami teljesen újat alkotunk!

Megjelent a folyóirat 2024. július-augusztusi számában