Szabó Réka Dorottya: A határátlépés varázsa, avagy mese a valóságról

Boszorkánysziget és Mátyás tér, Kárász utcai palotatetők és Szentháromság utca. Világáglegszebb tavasztündér, ezüstbundás Macskaherceg és csíkos pulcsis bölcsészfiúk. Szerelem, ami olyan is, mint a mesékben, meg nem is. Öröklét és halandóság, mese és valóság, derű és átok – a szegedi Kövér Béla Bábszínház A macskaherceg kilencedik élete című előadásából kiderül, hogy miről is pletykálnak Szeged városában a márciusi hajnalokon a Szelek, a Rigók, valamint a Gesztenyefák.

Az előadás elkészültében dramaturgként is résztvevő Gimesi Dóra történetének izgalmát az okozza, hogy a mese műfajának archetipikus eszközei és struktúrája váratlan, de valószerű elemekkel bővül. A cselekmény eleinte mindenkinek ismerős: (nem csak a Mátyás tér, de) a világ legszebb tavasztündére, Alinka életében elérkezett a párválasztás, a házasságkötés ideje. Az is várható, hogy a látszólag igen odaadó és alázatos kérők közül senki sem nyeri el a Tündér szívét – így hozza össze a véletlen Alinkát a kalandvágyó és titokzatos, éjjel négylábú, nappal kétlábú Macskaherceggel. Akinek éltetője az éjszakai kalandozás, háztetőkön mászkálás, idegen ablakokba ugrálás – és aki éppen ezért „egy gazember, egy pojáca, egy piperkőc, egy pernahajder, egy szélhámos”. Akire végül – mindezek ellenére – Alinka választása is esik. Ezen a ponton kanyarul el a történet a kiszámíthatótól: okkal írja az előadás színlapja, hogy „ez a mese ott kezdődik, ahol a többinek vége szakad.” A történet lebontja azt a többévszázados mesekoncepciót, ami szerint a házasságkötés után a boldogan éltek következik. A Macskaherceg ráébreszti Alinkát, hogy nem létezik „örökös-örökkön-örökké” illetve, hogy a szerelem és a párkapcsolati lét nem mindig tökéletesen felhőtlen. Alinka pedig megmutatja a Macskahercegnek azt, hogy a közös boldogságot bizony lemondásokkal és kompromisszumokkal lehet csak elérni. A bonyodalmak során a Tündér és a Macska természetfeletti képességei megkopnak: a mesekarakterek így észrevehetetlenül alakulnak át tagadhatatlanul emberivé. Így lesz az örökfiatal és halhatatlan tavasztündérből, illetve a kilenc életű macskából a Szentháromság utca gesztenyefái alatt andalgó idős házaspár. A Macskaherceg tehát tanulságos mese a valóságról, amit (többek között) remekül eltalált humora tesz korosztálytól függetlenül élvezhetővé.

Hogy a mesebeli történések az előadás bemutatójának városában, Szegeden zajlanak, egyszerre hozza közelebb és távolítja el a befogadótól ezt a csodásan megkonstruált világot. A helyi jellegzetességek elhangzó nevei egyrészt az ismerősség érzetét, azonosulást, egyfajta együttérzést váltanak ki a nézőből, másrészt viszont bizonyos szempontból megtörik a mesékre jellemző izolált, valóságtól távol eső realitást, ami kizökkent, és – paradox módon – akadályozza a totális azonosulást. Az ismerősség és az elidegenedés ilyen találkozása jól illeszkedik a fikció és a realitás határmezsgyéjére pozicionált világhoz.

A dramaturgiai munka a szerepösszevonás jól bevált eszközéhez nyúl: a narrátort és a szerepeket – a két főszerepen túl összesen kilenc kisebb epizódszerepet – így két színész, Spergel Anna és Poroszlay Kristóf alakítja. A mese és a valóság két szférájának egybefonódását (vagy éppen különválasztását?) szolgálja, hogy Fodor Orsolya rendezése bábokkal és színészi játékkal egyaránt operál. Alinka és a Macskaherceg története tehát végig két szinten követhető: a bábok által a fantázia, a színészi játék által pedig a valóság szintjén. Hogy a színészek nem csak a bábokat keltik életre, hanem maguk is játszanak, többek között az bizonyítja, hogy a teret egész testükkel (ki)használják, valamint az, hogy nonverbálisan (is) végig interaktálnak, kommunikálnak egymással. Olyannyira, hogy egyes rövid jelenetekben a bábok nem is vesznek részt. A játszók folyamatosan váltogatják a szerepeket, többször az aktuális párbeszéd mindkét báb-résztvevőjét egy színész alakítja – ezt a színészek hangszínük megváltoztatásával jelzik. Az emberi és a báb sajátosságainak keveredése és feszültsége figyelhető meg a nyelv és a hangszín ellentétében: amíg az elhangzó szöveg diskurzusai – a névszók gyakori halmozásától eltekintve – végig nagyon emberiek és hétköznapiak, a színészek hangszíne mindig természetellenes, színpadias, „túljátszott”. Spergel és Poroszlay párosa nagyon jól működik a színpadon: akkor is, amikor a rendezés a figyelmet csak az egyikükre irányítja, és akkor is, amikor kettejük közös munkáján megosztja azt.

A színpadon megjelenő összes báb meseszerű. Nem realista, nagyjából harminc centiméter magas és aránytalanul nagy kezű, rajzfilmes-stilizált bábok ezek – a mozgathatóságuk és a színészek által irányított mozgásuk inkább emberi, mint a külsejük. A kékhajú, tündéri Alinka hercegnős-csillámos tüllruhát visel, amin apró csengettyűk vannak, így minden mozdulatát halk csilingelés kíséri. A (szintén kékhajú) antropomorf Macskaherceg sárga galléros, kék inget visel, míg állati, éjszakai formáját egy sötétszürke szőrzetű, narancssárga galléros és inges macskabáb jeleníti meg. Mindkét bábu jelmezében fellelhetők az egyes közismert mesék vizuális ábrázolásaiból is visszaköszönő se nem középkori, se nem reneszánsz, de azok által motivált divatelemek.  A két főszerepen kívül többször megjelennek még a Szeleket, a Rigókat és a Gesztenyefákat megtestesítő bábok is: a szél világoskék nejlonzacskóval való ábrázolása finoman beiktatja az előadás jelentésrétegei közé az ökokritikai olvasatot is. A Rigók figuráját humorosan egy pilótaszemüveges, mellényes madár, a Gesztenyefákat pedig egy soklábú (ezek minden bizonnyal a faágakat szimbolizálják), gesztenyelevél-galléros bábu testesíti meg. Találékony megoldás, hogy a vészjósló Halál figurája egy tompa hangú fasíp-báb által kerül színpadra, amin Spergel Anna játszik lassú melódiát a halál közeledtekor.

Illés Haibo látványterve a mesebeli Szeged világát varázsolja a színre. A díszlet egyik központi eszköze a tér közepén felfüggesztett hinta, aminek időnkénti jobbra-balra és előre-hátra lengése a mese- és gyermekvilág idealizált felhőtlenségén túl instabilitást, mese és nem mese, megírt és nem megírt közti állandó, óvatos játékot sugall. Az eddigiekhez hasonlóan a produkció díszletének másik fontos, mozdítható háttérként funkcionáló eleme is kettős interpretációt hordoz magában: a két hatalmas, falevélre emlékeztető fém konstrukció egyrészt a pletykák, vagyis a Szelek, a Rigók és a Gesztenyefák megjegyzéseinek és összesúgásainak helyszínét, a fák lombjait idézik. Más szempontból a két ezüstös félkörív és azok „erezete” Szeged egyik fontos és emblematikus építményéhez, a Tisza partjait összekötő Belvárosi hídhoz hasonlítható. Illés nagyrészt fémes, indusztriális hatású, szürkés-ezüstös és hideg, első ránézésre talán nem mesébe illő szcenikája diszkréten ellensúlyozza a fantáziavilág cselekmény szintjén megvalósuló tarkaságát. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a mese közöttünk, a szegedi panelházak között (is) játszódik. A produkció hidegkékes fényjátéka a napszakot jelöli: az események jelentős része ugyanis éjszaka játszódik – ezt jelzi az ide-oda „vándorló” nagy holdfej is.

Az előadás zeneszerzőjének, Frank Tamásnak nagy érdeme van a produkció összhatásában: a színpadi történéseket dominánsan fafúvós és hangsoros ütőhangszerek kedvesen csilingelő, játékos dallamai színesítik, amikhez időnként a színészek kétszólamú éneke is társul.

Az, hogy Alinka és a Macskaherceg románca főként éjjel, az álmok és a titkok idején játszódik, talán nem véletlen. Az álmok világa nem kicsit hasonlít a mese világához: ez az a terep, ami a valóság és a fantázia között félúton helyezkedik el, ahol találkozhat és eggyé válhat öröklét és halandóság, varázslat és átok – de akár tündér és macska is. Fodor rendezése a mese határátlépéseit hangsúlyozza, így azok nem csak a cselekmény, de a színészek munkája és a díszlet kétértelműsége révén az előadás multimediális egészében is érvényesülni tudnak.

Gimesi Dóra: A macskaherceg kilencedik élete

A Kövér Béla Bábszínház előadása, 2024

Rendezte: Fodor Orsolya

Fotók: Kövér Béla Bábszínház

Az írás a folyóiratunk által hirdetett színikritaika-pályázaton első díjat nyert pályamű.

Megjelent a folyóirat 2024. szeptemberi számában