Bíró-Balogh Tamás: Thury Zoltán három szegedi dedikációja

A századforduló egyik jelentős, de ma már „ködlovagként” számon tartott írója, Thury Zoltán (1870–1906) rövid szegedi időszakáról két alapvető tanulmány is született; előbb Juhász Antal, majd Lengyel András írt róla.

Thury Zoltán 1891–1892-ben volt a Szegedi Napló munkatársa. Hírlapírói tevékenysége mellett ebben a rövid periódusban jelent meg az első kötete is Susanne címen, az azonos című színdarabot nyomtatásban közreadva. Az első kötet egy szerző életében és pályáján meghatározó esemény, ehhez képest Rejtő István monográfiája egyáltalán nem szól róla; a színdarab egyetlen mondatot kapott, a kötetről viszont mintha az életrajzíró nem is tudna[1] –  Juhász Antal ellenben ismerteti a darabot, és hozzáteszi: „sőt még Szegeden önálló kötetben is megjelent”.[2] A Susannét 1892. január 14-én mutatták be a szegedi színházban, a könyv előfizető-gyűjtése nem sokkal később, márciusban indult meg. A kis kötet eredetileg egy nagyváradi kiadónál jött volna áprilisban, azonban másképp alakult, s végül nem „Nagyváradon, hanem Engel Adolfnál Szegeden jelent meg – valamikor 1892 nyarán”.[3] Mindenesetre az Ország-Világ című lap, ahol Thury akkor már publikált, június 25-i számában már rejtvényének nyereménykönyvként „reklámozta” a dramolette-et: „A jelen szám rejtvényeinek megfejtői között Thury Zoltán Susanne című regényét sorsoljuk ki. […] A beküldés határideje július 6.”,[4] és a július 9-i szám már arról tudósított, hogy a könyvet az aradi Posszert Jánosné úrhölgy nyerte meg.[5] A Susanne persze nem regény, ezt a lap tévedésből írta.

Posszert Jánosné vélhetően tényleg megkapta nyereménykötetként a Susannét, ketten viszont bizonyosan kaptak belőle, mert „a kis könyvecskéből két szegedi illetőségű dedikált példány ismert”: az egyiket Tömörkény Istvánnak, a másikat – az előzőtől függetlenül, saját példányként – Tömörkény feleségének, Kiss Emmának adta a szerző.[6]

Alábbiakban ez a rövid, kételemű sorozat fog bővülni, mégpedig három újabb szegedi illetőségű dedikációval.

1

A Somogyi-könyvtár őrzi a Susanne egy dedikált példányát (jelzete: H.e. 3260); az ebben szereplő ajánlás így szól: 

Kulinyi Zsigmond / kedves szerkesztőmnek / tiszteletem jeléűl. / Szegeden 1892 jun. 17 / Thury Zoltán

A címzett ismert személy volt Szegeden: Kulinyi Zsigmond (1854–1905) jogi tanulmányai után a 1873–1876 közt a Szegedi Híradó, majd 1878-tól a Szegedi Napló munkatársa, 1884-től pedig felelős szerkesztője volt egészen 1899-ig. Az ő nevéhez fűződik a lap felvirágoztatása, ő vette oda Gárdonyit, Tömörkényt, Mórát stb. Thury Zoltánt is. Várostörténeti íróként fő műve az 1900-ba megjelent Szeged újabb története.

Juhász Antal kissé regényesítve írta meg Thury Szegedre kerülésének, s azon belül Kulinyi és Thury megismerkedésének történetét: „1891. szeptember első napjaiban egy sápadt fiatalember kopogtatott be a Szegedi Napló szerkesztőségébe. Munkatársnak ajánlkozott. Kulinyi Zsigmond, a lap akkori szerkesztője – éppen üresedés lévén – politikai múltjára, függetlenségi beállítottságára való tekintettel felvette a szerkesztőségbe az ifjút hatvan forint havi fizetéssel. Ez a hallgatag, szigorú nézésű fiatalember – aki ettől fogva több mint egy évig a Napló szerkesztőségében dolgozott – Thury Zoltán volt.”[7]

Ezzel szemben Thury már augusztus végén megérkezhetett Szegedre, s már augusztus 28-án megjelent első írása a Naplóban. Azaz „a munkatársakat kereső Szegedi Napló valamikor augusztus vége felé, a 20. ünnep után került kapcsolatba a helyét Budapesten nem találó fiatal íróval, s Thury […] valószínűleg mindjárt, azaz szeptember 1-én munkába is állt”.[8] Pár nappal később a Napló saját működésére vonatkozó hírt tett közzé, miszerint két új munkatárs csatlakozott a lap munkatársaihoz: Tömörkény István és Thury Zoltán, igaz, előbbi majd csak a hónap közepén foglalja el állását.[9]

Thury szegedi időszakáról nem sok visszaemlékezés ismert, ráadásul amikor neki – konkrétan erre fölkérve – lehetősége lett volna, akkor sem élt a lehetőséggel, s A Szegedi Napló huszonöt éve című díszkötet számára is csak egy feladatelhárító levelet küldött. Éppen a vele együtt a laphoz érkezett Tömörkény írt róla később, már Thury halála után, összegyűjtött novelláinak kiadása kapcsán, s a „könyvkritikában” az egykori munkatárs arcképét is adja: „Thuryban már akkor meglátszott a kemény látású íróember, a különös formában kialakuló magyar társadalom látója, hibáinak fölfedezője, aki azután mindig lelki hevülettel az ifjú és örökké újonnan támadó igazság kedvéért beszélte el a közönséghez az ő mondanivalóit.” „Erdély országából utazott ide hozzánk, itt volt éveken át, s talán ő a legegyetlenebb az idejöttek közül, akin csekély nyomot hagyott a szegedi levegő: írásaiban leginkább megmaradt annak az egyéniségnek, amit már magával hozott. Bizonyos, bús, ködös ábrándok. Bizonyos rajongás a bármely hely felől elétáruló igazságok iránt. […] Már azon írásai is, amelyek a lelkéből akkor fakadtak, önálló világnézetről tettek tanúságot, s egyben teljes egykedvűséget az iránt, hogy vajon tetszik-e ez a világnak, vagy sem. Szigorú tekintete a csillogó pápaszemek mögül a mélyébe hatolt a tekintetes életnek: komoran vizsgálta s hidegen állapította meg a tényeit, hogy azután, nem tudván nem lenni poéta, a kedvesség rózsaszín ködébe vonja azokat.”[10]

A Szegedi Napló szerkesztősége – tehát a belső munkatársak kis közössége – nem volt nagy, öt-hat fő lehetett. „Azaz, az irányító Kulinyi Zsigmond és a napi szerkesztést végző Békefi Antal mellett a napi »reporteri« robotot három-négy fiatalabb munkatárs végezte, s rangot adó, névvel, kézjeggyel megjelölt irodalmias írásaik mellett névtelenül, napról-napra ők írták tele a lapot.”[11] A dedikáció keltezésekor Thury már nyolc és fél hónapja a Naplónál dolgozik, és a „kedves szerkesztőmnek” ajánlás utal a jó munkaviszonyra.

2

A második példány hosszú ideje lappang, de a bele írt dedikáció ismert. Csongor Győző (1915–1997) muzeológus Dankó Pistával (1858–1903) kapcsolatos kutatásai során jutott el a híres szegedi nótaszerző és muzsikus örököséhez, özvegy Ráhonyi Sándornéhoz. Így írt a látogatásról és arról, hogy mit talált ott: „1958-ban, amikor fölkerestem Csengődön özv. Ráthonyinét lakásán, még együtt láthattam egy szobában a nótaköltő írásos s egyéb emléktárgyait. […] Egy könyvszekrényt (tele?) könyvvel… / Ezek az emlékek mai napra már jórészt elkallódtak (?) Könyvespolcán még vagy 20-25 Jókai-regényt találtam, néhány történelmi munkát, megyei monográfiát stb. és több neki dedikált munkát. / Az utókornak (a hálátlannak) teszek-e szolgálatot, ha idejegyzem az általam akkor ott [talált] lévő könyveket.”[12] És Beöthy László, Feszty Árpád, Gárdonyi Géza, Kisteleki Ede, Pósa Lajos, Szabolcska Mihály stb. ajánló sorai mellett közli Thury Zoltán dedikációját is, amit a Susanne-be írt:[13]

Dankó Pista barátomnak szeretetem jeléül, Szeged, 1892. július 10. T[hury]. Z[oltán].

A címzett itt is ismert személy, sőt: a legismertebb magyar cigánymuzsikus, nótaszerző.

A Szegedre került Thury hamar tudomást szerzett róla, és viszonyítási pontként használta: a Szegedi Naplóhoz való belépése után alig egy hónappal már említette egy cikkében (A czigány becsülete. Fejhez vert hegedű. Szegedi Napló, 1891. október 3.). Sőt, újabb egy hónappal később Thury verse jelent meg a Naplóban, Barna felleg címmel, Dankó Pistához:[14]

Barna felleg úszik a fekete égen,
Soh’se siratom el nagy keserűségem,
Hegedűd is mintha bánatot teremne,
Mintha ez a szerszám koporsófa lenne.

Vágd a falhoz Pista, az Istenre kérlek,
Bánatos a lelkem, nagyon fáj az ének —
Szegény Mariskámat temetőbe vittem,
Hagyd abba Pistikám, áldjon meg az Isten.

A vers megszólítottja, bár vezetékneve rejtve marad, nyilvánvalóan Dankó Pista. Nem sokkal később jelent meg Dankó Szegedi bokréta című nótás füzete, melynek szövegeit pl. Pósa Lajos, Gárdonyi Géza és Thury Zoltán írta, sőt: Dankó utóbbitól éppen a Barna felleg „dalszövegére […] írt egy gyönyörű új nótát”, amit egyébként majd színpadon is fognak „eldalolni”.[15] A versbeli hegedűs megszólítása (Pista, Pistikám) jelzi, hogy ekkorra „Thury már Szegeden is beilleszkedett a bohémkedő újságírói életbe – s barátságot kötött a neves prímással, a nótaszerzőként emblematikus figurává emelkedett Dankó Pistával”,[16] akihez munkakapcsolat is fűzte.

Ezt a barátságot igazolja a Susanne nem sokkal megjelenése után Dankónak dedikált példánya.

3

A harmadik példányba – amely jelen sorok írójának birtokában van, s egy budapesti online antikváriumban jutott hozzá – Thury ezt írta:

Kükemezey Gizella / kisasszonynak tiszteletem jeléűl. / Szeged 1892 oct. 8. / Thury Zoltán

A címzett színésznő volt, de a Schöpflin Aladár szerkesztette Magyar Színművészeti Lexikonban (1929) nem kapott önálló szócikket, mindössze csak mint Békeffi Antal (1859–1907) író feleségének, Kükemezey Vilma színésznőnek (1860–1891) húga került be, sógora címszavának végén: „Kükemezei Gizella, színésznő, sz. 1874. márc. 15-én, Kábán. Színésznő lett 1892. ápr. 1-én, Rakodczay Pálnál. Később színházi pénztárosnő lett.”[17]

De még ebben a pár sorban is több hiba van: Kükemezey Gizella 1872-ben született Kabán; mindössze tehát a nevét, a születési dátumát és a születési helyét rontották el. Édesapja Kükemezey Gusztáv ügyvéd, édesanyja Pápay Eszter. Négy testvére volt: Vilma (1860–1891), Irén (1863–1909), Károly (1863–?) és Árpád (1864–1935), a későbbi ismert vívómester. Családjuk történelmi múltra nézett vissza: „a több mint nyolcszázéves nemességű sárosmegyei Kükemezey család […] Árpád vezér egyik híres alvezérének, Vizibornak voltak leszármazottjai”.[18]

Thury Zoltán, aki a Szegedi Napló munkatársa volt ekkor, ismerhette közvetlenül is – alanyi jogon, hiszen Gizella színésznő volt –, és voltak a közvetett kapcsolódási pontok: Gizella az év januárjában meghalt nővére, Vilma, ismert színésznő volt, s egyben, Békeffi személyében, a Szegedi Napló szerkesztőjének felesége.

Gizella a polgári leányiskolát Budapesten végezte, majd a Művészakadémiát is. 1891-ben állt először a nyilvánosság elé a színésziskola várszínházi előadásában (Első beteg),[19] és már ekkor azt írták róla a lapok, hogy „úgy látszik, naivának készül, amihez megvan szívhez szóló hangja”.[20] 1892 januárjában a vizsgaelőadás (Feuilet: Kísértés) kapcsán külön kiemelték és dicsérték: „Nagyon kedves jelenség volt Kükemezei Gizella, ki már tavaly is előnyösen tűnt fel; azóta nemcsak testileg fejlődött, de tehetsége is izmosodott. Egy naiv leánykát adott nemcsak értelmesen, de érzelemmel is”.[21]

Nem sokkal később, március 9-én érkezett Szegedre: „Kükemezey Vilma elhunyt kitűnő színművésznőnk testvére, Kükemezey Gizella k. a. [azaz: kisasszony] tegnap Szegedre érkezett”,[22] mégpedig abból a célból, hogy „az árvamegyei ínségesek javára” rendezett jótékonysági este során „mint vendég” lépjen föl Muray Virágfakadás című darabjában.[23] Ekkor ráadásul „elhunyt jelesünk Kükemezey Vilma híres szerepét, Nellikét” játszotta, és külön felhívták rá a figyelmet, hogy „Kükemezey Gizella k. a. a színitanoda növendékei között a vizsgát legsikerültebben tette le s így méltán érdeklődéssel várjuk vendégszereplését”.[24] A bemutató után is csak jókat írtak róla, de – szinte természetes módon – összehasonlítva az egy évvel korábban tragikus módon elhunyt nővérével: „A színészeti iskola egyik növendéke, Kükemezey Gizella föllépése kölcsönzött érdekességet a tegnap esti előadásnak. Egy sokat ígérő tehetség első szárnyrakelése volt ez a világot jelentő deszkákon. Kissé elfogulva lépett a lámpák elé az első föllépés kedves izgalmával és egy szomorú emlék hatása alatt, mert hisz elhunyt nővére, boldogult Békefiné Kükemezey Vilma pályájának legszebb korszaka fűződik a színpadhoz, amelyen ő elindult a művészet útjára. Nos, az első lépés után ítélve, ő is, mint korán elhunyt nővére, rátalál majd a dicsőség útjára. A tehetség megvan. Hangja, játéka, sőt minden mozdulata emlékeztet a kis Kükére. A kisebbik Küke is temperamentumos, gonddal, szívvel játszik. Mikor a függöny legördült, a közönség rokonszenve zajos tapssal háromszor szólította a lámpák elé.”[25] Másnap pedig már Berczik Árpád Nézd meg az anyját című társadalmi vígjátékában föl vendégszereplőként.

A „rokoni” lap, a Szegedi Napló természetesen hosszú cikkekkel foglalkozott vele. A Virágfakadásról szóló színházi „kritikájuknak” egyértelműen az ő szegedi első fellépése van a középpontjában: „Kükemezey Gizella kisasszony nagyon fiatal még. Most végzi a színésziskola negyedik évfolyamát s mai szereplésén kívül soha még színpadon nem volt. A szegedi színház igazgatóságának feltűnt az a sok és nagy dicséret, melyet a színész iskolai vizsgákon kapott a fővárosi sajtótól, s minthogy a kis színésznő neve nagyon előnyösen ismerős a közönség soraiban – fölkérte két vendégjátékra. A kis leány lejött, s ma föllépett a Virágfakadásban. Nelli bájos kis szerepében. / Hogy a közönség a maga nagyságában fölfogja azt a föladatot, melyet ez a kedves kis leány végzett nálunk, meg kell, hogy mondjuk azt, hogy ma eljátszott szerepét Szegeden, két nap alatt tanulta be és két próbára játszta el. Ez olyan föladat, mely a képzett színésznőt is próbára tenné, bár éveket töltött volna is a színpadon. / Természetesen annál nagyobb elismerést érdemel, mert ilyen szokatlan körülmények dacára nagyon szépen sikerült megoldania azt a csomót, melyet a színház igazgatósága rábízott. Minden szava természetes és igaz, orgánuma csengő és tiszta s játékának minden mozzanata átgondolt. Kedves kis arcáról lesugárzik az értelem, melyet szerepe kidolgozására használ föl s a legszigorúbb kritika is el kell, hogy ismerje azt, hogy ez a kis leány egyenesen a színpadra termett s hogy jövője elé nagy reménykedéssel nézhetnek mindazok, kik érdeklődéssel kísérik működését. / Keresetlen egyszerűségével, természetes naivitásával s kedves kisleányos szerénységével egyszerre meghódította a közönséget. A fölvonás után négyszer hívták a lámpák elé s hangosan éljenezték, mint valami régi ismerőst.”[26] És a második estén, a Nézd meg az anyját után sem fukarkodtak a dicsérettel: „A tegnapi kis leány mai föllépte már nem megy kísérletszámba, hanem az első színpadi sikert jelenti abban a rövid kis színpadi életben, melyet két nap alatt átélt. Háromfölvonásos nagy darabban lépett föl, nagy szerepet játszott s nagyobb alkalma volt bemutatni tehetségét és képességeit, mint tegnap. Örömmel konstatáljuk, hogy amit bemutatott, az egy teljes egész volt minden árnyalataival és jellemző, apró vonásaival együtt, melyeket ez a kis művésznő mind a maguk igazságában és kedvességében juttatott érvényre. A közönség, mely két föllépte után el se engedné, ha lehetne – nem fukarkodott az elismerésben. Kétszer nyílt színen visszahívta s a fölvonások után vége-hossza nem volt a tapsnak.”[27]

Sőt, a Naplóban ekkor Makó Lajos, a szegedi színház igazgatója külön cikket írt róla A kis Küke címmel.[28] De a méltatás, ahogy már a címe is jelzi, jelentős részben az ismert és korán elvesztett nővéréről, Vilmáról és az ő hiányáról szól, s hogy a kis Küke mennyi szép emléket idéz föl. Mármint a Vilmáét. Így pedig ez a mindenben való összehasonlítás, mely szerint Gizella majdnem Vilma, bár a direktor úr őszinte érzésből írta, mai szemmel nézve eléggé megkérdőjelezhető dicséret.

„Tulajdonképpen Kükemezey Gizelláról van szó – írja Makó Lajos –; de a színészeknél, ha valaki nagyon kedves és szeretik, a szeretett nevét szájíze szerint ejtik ki. E kedves elnevezés különben hagyomány, még a nagy Kükéről maradt rá, aki pedig annak idejében, mikor legnagyobb volt is, csak a kis Küke elnevezéssel illettetett. – Mikor ez az „Isten jó kedvében teremtett” remek művész-asszonyka köztünk eljátszta utolsó szerepét: egy nagy űr támadt színpadi művészetünkben ebben a szerepkörben, s nem volt eddig betölthető. Azt hittem, nem is lesz egyhamar. Sokszor, ha a fényes múlt színlapjait felütöttem, azokat a lapokat, hol az ő neve ragyogott legszebben: – irodámban, vagy a coulisák közt, mintha ismételten hallottam volna a levegőben: nem is lesz egyhamar. Már-már belenyugodtam a pótolhatatlanba, midőn a lapok egy nem rég letűnt nevet kezdének egyszerre emlegetni: Kükemezey! A Gizuska! Neve körül a dicséret magasztalássá nőtt, s az először is csokorba halmozódott. Szájról-szájra oly dicsérőleg forgott róla a szó, hogy egyszerre csak ott voltam a képezdészek próbavizsgáin.

Soh se láttam; de rögtön ráismertem! Ez ő! A kis Küke! Tehát a rózsafőnek két hajtása volt. [A] Virulóbb bár a korán elhervadt, de rózsa a másik is. Üde, csábos, félig nyíló rózsa. Színpompája egy és ugyanaz. Ha megszólal: azt véled, egy kis madár, úgy csicserg. A mozdulata formás, a tartása graciőz! Ha profilban nézed, azt kiszed, hogy ő az; csak ha megszólal, látod, hogy majdnem ő. Kisebb is egy kicsit, de mily jól áll ez neki; sőt előnye éppen abban rejlik! Soha backfischez szebb orgánummal nem szólaltak még meg. Hangja olyan, mint a Gerőé, de nem egy árnyalattal kedvesebb, üdébb, ifjabb, gyermekesebb. A szeme szép, ha nem is merész ívű is, de kifejező. Nézése ártatlan és mindig tiszta. Ajka körül pajkos mosoly játszik, vis-a-vist adva a két gödröcskének, egész valója olyan kedves, olyan szeretetreméltó, akárcsak ő. Istenem! milyen kár, hogy ismét el kell mennem, mennyi szép emléket újított volna föl ez a kis Küke!”

Mindenesetre az bizonyosnak tűnik, hogy Thury ezeken az előadásokon látta „a kis Kükét”. Pár hónappal később pedig adott neki egy dedikált példányt a nyáron megjelent Susannéből. Ekkor, 1892 októberében a fiatal színésznő a fővárosban játszott, de akkor éppen Szeged járhatott, talán családi látogatáson; a városban tartózkodásának a dedikáción kívül nincs más dokumentuma.

A színésznő pályája ezt követően a megszokott mederben haladt tovább: játszott fővárosi társulatban, majd ismét vidéken (Szeged, Pécs, Kecskemét), s a századfordulóra már saját színészneve is állandósulni látszott: ő lett Kükemezey Giza, ahogy a legtöbb helyen írtak róla.

Ekkor viszont történhetett vele valami, mert otthagyta a színpadot, és évekig nincs róla hír. Az ezutáni időszakról így nem lehet sokat tudni.

1904 októberében a miskolci színház társulatának tagja – de már nem színésznőként. A társulat „művezetőségi” tagjai között szerepel mint „Kükemezey Gizella pénztárnoknő”.[29] Ez pedig egybevág a Schöpflin-féle lexikon adatával, mely szerint az egykori naiva „később színházi pénztárosnő lett”. Hogy mi történt, miért alakult így, nem tudni, de mindenképpen valami olyan éles váltás ez, aminek komoly oka volt. Kükümezey Gizella még csak harmincéves volt ekkor – de már nem a színpadon, hanem a színházi pénztárban dolgozott.

Az ezt követő évtizedekből még információhiányosabbak: csak másodlagos életrajzi adatokat lehet sorolni. Az évek múlásával Gizella családtagjai – és így lehetséges támogatói, pártfogói – meghaltak. 1907. október 2-án volt sógora, Békefi Antal (igaz, ő ekkor már második feleségével és családjával élt); 1909. augusztus 29-én Irén, 1935. április 28-án pedig Árpád testvére is meghalt. Ezzel Gizella egyedül maradt.

Ezidőtájt ráadásul a sajtóban többször újra összekeverték nevét ismertebb nővérével. 1910-ben a szegedi „nagy halottak” között említették a nevét: „A szegedi színház társulata koszorúkkal, virágokkal rója le a kegyeletét Makó Lajos igazgató, Békefiné Kükemezey Gizella” stb. sírjánál”,[30] s 1928-ban már az emlékszobráról is írtak. Az egyik legismertebb Dankó-nóta, az Eltörött a hegedűm kapcsán pedig egy névtelen cikkíró tévesztett: a cikk azt a tévedést tette szóvá, hogy a nóta szövegíróját még a tankönyvek is rosszul írják, mert hol Dankót magát, hol Pósa Lajost tüntetik fel szerzőként, pedig az Békeffy Antal volt, „ő írta ezt a szép verset, mégpedig akkor, amikor felesége, Kükemezey Gizella, az akkori idők híres szubrettprimadonnája fiatalon meghalt. Kükemezey Gizellának, akinek halála után íródott ez a szép vers, ma is megvan a mellszobra a szegedi színház előcsarnokában.”[31] A cikk tehát egy tévedést oszlatott el – és generált egy másikat.

Mondhatni persze, hogy akinek halálhírét keltik, sokáig él – de ezt sem tudjuk pontosan. Kükemezey Gizella halálhírét nem közölték a lapok, halálozási anyakönyvi bejegyzése nem ismert. Egyetlen hír olvasható még róla.

Eszerint 1939 augusztusában ismét Szegeden élt. A Délmagyarország közölte a hírt: „Vasárnap [júl. 30.] este 21 órakor Kükemezey Gizella 60 éves kávéházi felírónő Horthy Miklós utca 1. szám alatti lakos hazafelé menet, a lépcsőházban megcsúszott és lábát törte. A mentők a sebészeti klinikára vitték.”[32] Hogy a feltüntetett életkor nem felel meg a valóságnak, hiszen Gizella 65 éves volt ekkor, nem lényegi eltérés, talán az egykori színésznő csak fiatalította magát, amikor az orvosoknak bediktálta éveinek számát, viszont az egyedi név éppen Szegeden, azaz egy korábbi városában való feltűnése egyértelműsíti, hogy róla van szó. Foglalkozása szintén ezt erősíti: a „kávéházi felírónő” (másképp: kaszírnő) a kávéházban a forgalmat ellenőrizte és csengővel jelezte az új vendég érkezését, s ez némiképp rokonszakma a korábbi pénztárosnői állással: mindkettő vendégekkel foglalkozó háttérmunka. Ha pedig nem az egykori színésznőről, a szegedi színház egykori tagjáról, a szegedi művészcsalád tagjáról lett volna szó, „csak” egy „átlagos” felírónőről, a „hétköznapi” baleset be sem kerül a szegedi napilapba, nem lesz hír belőle.

*

Thury Zoltán jelenleg ismert öt ajánlását időrendbe állítva megmutat néhány összefüggést. Elsőként azt, hogy ekkor a dedikáció még nem volt tömegcikk. Vélhetően fog még előkerülni pár kézjeggyel ellátott Susanne, de sokra nem lehet számítani: egy fiatal, vidékre vetődött elsőkötetes szerző munkájáról van szó, amelyből ő a számára csak valóban fontos személyeknek adott.

Július 17-én kapott a szerzőtől dedikált példányt Kulinyi Zsigmond és a Tömörkény István, július 10-én a Dankó Pista, augusztus 9-én a Kiss Emma, és október 8-án a Kükemezey Gizella. S mivel az általános gyakorlat szerint egy írótól először a legközelebbi, illetve legfontosabb kapcsolatai kapnak példányt, a mégoly rövid sorozat is jól mutatja, hogy Thury első körben a Szegedi Napló két fontos alakjának, a főszerkesztőnek és a vezető írójának adott belőle. Ez pedig vélhetően kijelöli a kötet megjelenésének dátumát is. Később jöttek a szegedi barátok (akik közül egy lehetett Dankó), a jeles hölgyek, feleségek.

S hogy Thurynak meddig volt alkalma „szegedi illetőségű” dedikációkat adni, azaz pontosan meddig élt Szegeden, nem tudni. Lengyel András azt írja a „váratlan” távozásról: „Thury 1892 októberében elhagyta Szegedet és a Szegedi Naplót, s Pécsre költözött: a Pécsi Napló segédszerkesztője lett”.

Az bizonyos, hogy október 5-én még jelent meg írása a Szegedi Naplóban, és 8-án dedikált Kükemezey Gizellának. A Dugonics Társaság azonban október 23-án nem választotta meg őt tagjai közé az alakuló ülésen,[33] és ennek a támogatásnak a hiánya is megerősíthette elhatározását, hogy elhagyja a várost. A Szegedi Napló egy héttel később, november 1-jén jelentette be, hogy Thury kilépett a szerkesztőségből, azonban a Pécsi Napló csak december 1-jén indult meg (és Thury első névvel jelzett írása a 4. számban található).

A Susanne kötet további fejezetei már nem Szegedhez kötődnek. A darabot 1892. október 25-én „nagy sikerrel” mutatták be Győrben is, „a szereplőket négyszer hívták a lámpák elé előadás után s nyílt színen is kaptak tapsot bőven”,[34] és ez siker hozzájárulhatott ahhoz, hogy Thury a Susanne-t második kiadásban is megjelentesse. Erről először a Fővárosi Lapok adott hír: a „pécsi hírlapíró” kis műve „most második kiadást ért igen csinos, ízléses kiállításban. Megrendelhető a szerzőnél Pécsett”,[35] egy nappal később és valamivel bővebben pedig Thury akkori lapja, a Pécsi Napló is közölte a felhívást: „Susanne. Thury Zoltánnak, lapunk belmunkatársának ilyen című drámai költeményéről van szó. A kis művet a kolozsvári nemzeti színházban, Szegeden, Debrecenben, Aradon, Sopronban és Győrben is előadták s mindenütt zajos sikert aratott. Gördülékeny sorai, magas gondolatai s erős drámai összeütközése kellemes olvasmánnyal szolgálnak. A mű könyvben is megjelent. Első kiadása már majdnem teljesen elfogyott s azért a szerző művét második kiadás alá adja. A könyv kiállítása igen csinos. Kapható a szerzőnél. Ára egy forint.”[36]

És bár mindkét híradás már tényként közölte az újabb kiadást – még a külcsínét leírták: „ízléses” és „csinos” –, az valójában meghiúsult. Thury pedig, pár nappal a könyvelőfizetési felhívás után, „meghívást kapván egyik fővárosi napilaphoz”, megvált a Pécsi Naplótól, és „a székesfővárosi írógárda kötelékébe lépett”.[37] Ezzel valószínűleg Thury maga hiúsította meg az újrakiadás tervét, lemondott róla. Valamit valamiért.

 

FÜGGELÉK

Tömörkény István
Thury Zoltán

Úgy tetszik, hogy még nem olyan régen volt, mikor Thury Zoltán, halvány fiú ennek az újságnak a hasábjain szántotta a betűket. Pedig tizennyolcadik éve immár annak, mikor az a búskedélyű fiatalember a Szegedi Napló akkori szerkesztőségébe került, hogy velünk együtt végezze az újságírásnak az a kötelességeit, amellyel a közönségnek tartozandók vagyunk. Erdély országából utazott ide hozzánk, itt volt éveken át, s talán ő a legegyetlenebb az idejöttek közül, akin csekély nyomot hagyott a szegedi levegő: írásaiban leginkább megmaradt annak az egyéniségnek, amit már magával hozott. Bizonyos, bús, ködös ábrándok. Bizonyos rajongás a bármely hely felől elétáruló igazságok iránt. Időnkint kedvtelés selymes rétek dalterhes mezőin járni. S végül a leszűrődés: ugyan, ugyan, hiszen az élet úgy is teljesen és tökéletesen mindegy. Az élet nem sok jót adott neki, s ő nem kívánt az életnek semmi jót. De sajátos különösséggel, mondhatni bájjal tette ezt. Már azon írásai is, amelyek a lelkéből akkor fakadtak, önálló világnézetről tettek tanúságot, s egyben teljes egykedvűséget az iránt, hogy vajon tetszik-e ez a világnak, vagy sem. Szigorú tekintete a csillogó pápaszemek mögül a mélyébe hatolt a tekintetes életnek: komoran vizsgálta s hidegen állapította meg a tényeit, hogy azután, nem tudván nem lenni poéta, a kedvesség rózsaszín ködébe vonja azokat.
A karmok azonban mindenesetre kinyúltak s láthatók lőnek. Thuryban már akkor meglátszott a kemény látású íróember, a különös formában kialakuló magyar társadalom látója, hibáinak fölfedezője, aki azután mindig lelki hevülettel az ifjú és örökké újonnan támadó igazság kedvéért beszélte el a közönséghez az ő mondanivalóit.
A karmokban már akkor is megmutatkoztak az oroszlánkörmök. S hogy tőlünk elvált, a budapesti levegőben sem változtak meg sem a nézetei, sem a stylusának az a magyarsága, amely minden írását oly jellegzetessé tette, hogy a szerző nevének tudta nélkül is rá lehetett ismerni az írójukra.
Fent azután… fent, amit központnak neveznek, amit egyébiránt életet őrlő gépmasinának is lehetne nevezni, valami különös egyéniséggel bontakozott ki az ő írói ereje. Egy tudós egyetemi előadásokban mondaná meg azt a közönségnek, amiket Thury Zoltán elbeszélések és színdarabok alakjában formált meg.
A társadalomnak a mai helyzetéig való fejlődése nyilvánvalóan mutatja, hogy minden dolgában, írásában, érzésében igaza volt. Úgynevezett küzdő és tanító szellem volt a Thuryé, talán öntudatosan, talán öntudatlanul – de annyi bizonyos, hogy kiválóan érző és tudó lélek szállt vele a sírba, amelyet neki igencsak korán megásott a mindnyájunkkal önként elbánó sors.
Most itt vannak előttünk a könyvei. Rövid élet alatt hat tartalmas, testes és súlyos kötet. Bizonyára nem a nagy átlagnak valók: értékük éppen ennélfogva van. Az író, ha egyébként írni tud, bizonyára választhat tárgyat a kedve szerint: ebben a hat könyvben mégis a maga sok szár változatosságával bár, de mindig a társadalom kérdéseit fejtegető ember találjuk meg a nyomtatott betűk sorai között, amelyek holtak ugyan, de mégis az élő meggyőző, látó és prófétáló szavával beszélnek.
Ez a hat kötet a legszebb síremlék és áldozati mű, amit az írónak az özvegye emelt. Itt megvan Thury és megmarad. A betűk állhatatosak s a betűkből az elhalt társadalom-elmélkedő lélek beszél a maga hangján. Kissé keserű hangja mennyire igaz, költészete az ő igazságaival mennyire tarthat számot arra, hogy az irodalom minden rokonlelke által megbecsültessék! Így emelnek maradandó emléket maguk után azok, akiknek az írói toll hatalmát adta a kezükbe a sors, hogy vele éljenek. Élt is vele a kevés idő alatt, amelyet átélnie adatott. Lelke tépelődő gondolatait, bevonva azokat a költészet ragyogó fényével, szórta szét a mindig szeretett magyar nemzet tagjai között.

Szegedi Napló, 1908. október 2. 1. o.

Jegyzetek

[1] Rejtő István: Thury Zoltán. Tanulmány. Budapest, Szépirodalmi, 1963. 242. o. Vö. még: 404. o., ahol a színdarabbal kapcsolatos későbbi plágiumügyről van szó.

[2] Juhász Antal: Thury Zoltán a Szegedi Naplónál. In: Acta Universitatis Szegediensis. Acta Historiae Litterarum Hungaricarum II. Szerk.: Szauder József. Szeged, 1962. 25–39. o.

[3] Lengyel András: „Voltam Szegeden is újságíró” Thury Zoltán és Szeged. In: Történeti Tanulmányok 13. Szerk. Zombori István. Szeged, 2010. 73–112. o.

[4] Ország-Világ, 1892. jún. 25. 427. o.

[5] Ország-Világ, 1892. júl. 9. 459. o.

[6] Lengyel András: Néhány kötet Tömörkény könyvtárából. Magyar Könyvszemle, 2009. 4. sz. 502. o., 503. o.

[7] Juhász Antal: I. m.

[8] Lengyel András: I. m.

[9] Új munkatársaink. Szegedi Napló, 1891. szept. 5. Idézi: Lengyel.

[10] Tömörkény István: Thury Zoltán. Szegedi Napló, 1908. okt. 2. 1. o.

[11] Lengyel András: I. m.

[12] Közli: Csongor Győző: Hulló levél, sárga levél… Regényes emlékezés egy magyar dalköltőre. Szeged, 1997. 97. o.

[13] Uott, 98. A valószínűsíthető kiegészítés tőlem.

[14] Thury Zoltán: Barna felleg. SzN, 1891. nov. 12.

[15] A Szegedi Napló híreit (Dankó nóták. SzN, 1891. dec. 3. és Új Dankó-nóta a színpadon. SzN, 1892. jan. 21.) idézi: Lengyel: I. m.

[16] Lengyel András: I. m.

[17] Magyar Színművészeti Lexikon. Szerk.: Schöpflin Aladár. Budapest 1929. I: 150. o.

[18] Meghalt Kükemezey Árpád. PH, 1935. ápr. 30. 9. o.

[19] Fővárosi Lapok, 1891. jan. 21. 144. o.

[20] Az orsz. színész-iskola. FL, 1891. jan. 28. 195. o.

[21] Növendék színészek vizsgája. Pesti Hírlap, 1892. jan. 13. 8. o.

[22] Színházi hírek. Szegedi Híradó, 1892. márc. 10. 5. o.

[23] A könyörület munkája. Szegedi Híradó, 1892. márc. 10. 3. o.

[24] Színház. SzH, 1892. márc. 11. 6. o.

[25] Virágfakadás. Parasztbecsület. SzH, 1892. márc. 12. 6. o.

[26] Virágfakadás. Kükemezey Gizellával. SZN, 1892. márc. 12. 6. o.

[27] Nézd meg az anyját. Kükemezey Gizellával. Szegedi Napló, 1892. márc. 13. 6. o.

[28] Makó Lajos: A kis Küke. Szegedi Napló, 1892. márc. 12. 6–7. o.

[29] Előleges színházi jelentés. Miskolczi Napló, 1904. okt. 5. 3. o.

[30] A nagy halottak emléke. Dm, 1910. nov. 1. 8–9. o.

[31] Máról-holnapra. Nemzeti Újság, 1928. nov. 30. 10. o.

[32] Baleset. Dm, 1939. aug. 1. 7. o.

[33] A Dugonics-társaság. Szegedi Híradó, 1892. okt. 25. 2. o.

[34] Fővárosi Lapok, 1892. okt. 26. 2206. o.

[35] Susanne. Fővárosi Lapok, 1893. jan. 11. 91. o.

[36] Susanne. Pécsi Napló, jan. 12. 4. o.

[37] Változás szerkesztőségünkben. Pécsi Napló, 1893. jan. 17. 3. o.