Szabó Anna: Az időutazás kaleidoszkópja Újszegeden

Összefoglaló a Szegedi Szabadtéri Játékok 2024-es évadáról – 2. rész

Megszokhattuk már, hogy a grandiózus Dóm téri produkciók mellett az újszegedi színpad előadásai mintegy mellékágként csordogálnak a nyári szezonban. Ezek a kisebb, személyesebb előadások azonban nem is hivatottak a nagyszínpadi élményt mímelni – sokkal bensőségesebb hangvételt ütnek meg. Idén ráadásul időutazásra invitálták a közönséget, hiszen szinte minden előadás egy másik korba repítette a nézőket.

Míg a Dóm téri színpadot a musicalek uralták, a kisebb színpadra megálmodott prózai darabok és a koncertek az újszegedi színpadra kerültek át, a Péter Bence Live koncert kivételével. A mindössze 33 éves zeneszerző minden tekintetben virtuóz: a zongorán nem csupán elképesztő profizmussal játszik, de mindig újabb és újabb technikákkal, megközelítésekkel kísérletezik, amivel kivívta a szakma és a közönség rajongását. 2012-ben egyenesen világrekordot döntött, amikor egyetlen perc alatt 765 hangot szólaltatott meg a zongorán. Péter Bence egy komplex zenei élménnyel és elbűvölő látvánnyal készült a Szabadtéri nyitányára, melyben a Szegedi Szimfonikus Zenekar működött közre.

Most azonban fordítsuk figyelő szemeinket az újszegedi játéktérre, itt ugyanis nem kevesebb, mint 18 koncert és előadás várta a nyár során a nézőket.

A sort A mi mesénk, a Tiszavirág Néptáncegyüttes gálaműsora kezdte, felcsillantva nem csupán gazdag népi hagyományainkat, hanem a közreműködő 10 néptáncegyüttes történetét is. A maratoni táncforgatag mellett egy kellemes meglepetéssel is készültek a szervezők: a számok között Berecz András Kossuth-díjas mesemondó szórakoztatta a közönséget. Most azt mondom, szórakoztatta, de a fondorlatosan szőtt mesékben nemcsak humor, hanem egy kis szomorúság, és nem kevés bölcsesség is megbújt. 

A szezon koronázatlan királya (vagy királynője) egyértelműen a Kultúrbrigád által Budapestről importált Az őrült nők ketrece, a saint-tropez-i dragrámát feldogolozó musical volt. A történet szerint a szórakozóhely vezetője, Georges (Hevér Gábor) ugyanis kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy a fia konzervatív apósának csak akkor tud megfelelni, ha nemcsak magát, de élettársát, Albint (Stohl András) is letagadja. Georges eme identitásválsága, és a kényszerhelyzet szorítása pedig a helyzetkomikumból fakadó humor mellett fájdalmasan aktuális felhanggal töltötte meg a Ligetet.

Bess Wohl tragikomédiája, a Válaszfalak az estét egy rendkívül erős felütéssel kezdte: Nancy (Hernádi Judit) reggeli közben közli férjével, Billel (Kern András), hogy el szeretne válni. Az, hogy egy idős pár, akik az egész életüket békében és láthatóan egyetértésben élték le, hirtelen ilyen változásra szánja el magát, nemcsak színpadi családjukat, de a nézőket is egyértelműen felkavarja. Ráadásul Kern András és Hernádi Judit nevét minden háztartásban ismerik, talán az ország legközismertebb színészei közé tartoznak, számtalan év és közös szerep után pedig szemmel láthatóan elképesztő harmónia és kémia működik köztük.

A gyerekek természetesen a nyugdíjaskomplexumban található otthonba sereglenek, hogy felfedjék a probléma gyökerét, végül azonban inkább csak saját traumáikon rágódnak, miközben olyan problémaköröket igyekeznek felvetni a közönségnek, mint például a házastársi hűtlenség, a parentifikáció, a testvéri féltékenység, a hagyományos és kevésbé hagyományos férfi-női szerepek, a párkapcsolati kommunikáció, és az, hogy lehet-e, van-e értelme újrakezdeni. Mindezek igen releváns kérdések, a kérdésfelvetés módja azonban mintha kissé elcsúszott volna.

Szabó Máté rendező és a tehetséges, odaadó szereplőgárda egyértelműen mindent megtett, hogy a legtöbbet hozza ki az alapanyagból, az azonban túl lapos ahhoz, hogy valódi párbeszédet indítson. A szövegkönyv csapong, helyenként egyenesen szürreális (mint amikor Nancy és Bill szeretője több percen át a nassolnivalóról csevegnek), a karakterek kidolgozottsága közepes, a ritmus pedig inkább zaklatott, mint pörgős.

A Válaszfalak szöges ellentéte az Aranylakodalom, Szente Vajk író-rendező vígjátéka, mely témájában egyértelműen egy egyszerűbb bohózat, nem is kíván több lenni, nemében azonban kellemes szórakozást nyújt, kiváló ritmusban. A 2020-ban szintén a szegedi szabadtérin szereplő Legénybúcsú folytatása vicces – még ha poénok nem is törekszenek túl nagy lélektani magasságokba –, és ritmusában kifogástalan.

A történet szerint az immáron elvált Simon (Nagy Sándor) és barátja, Alex (Szente Vajk) ismét bajb kerülnek, ráadásul az Alex esküvőjét megelőző pár órában. A megoldáshoz és a (nagyjából) boldog végkifejletig pedig rengeteg felbukáson, félreértésen és abszurd jelmezek felöltésén keresztül vezet az út, amelyek színrevitelében a színészek szemmel láthatóan kiválóan szórakoztak. Külön kiemelendő Szerednyey Béla pár perces non-verbális monológja, amely során egy kínos szituációból kikerülés érdekében elmutogatja, milyen műgonddal szerelne meg egy képzeletbeli gázcsövet.

A magyar történelmi figurák közül II. András király és családja minden bizonnyal a népszerűbbek közé tartozik, mivel történetüket előszeretettel választja témául az irodalom, a színház, és utóbbi időben a popkultúra is. A Kecskeméti Nemzeti Színház Az ég tartja a földet című musicalje azonban a család egy, a többi rokonnál kevésbé ellentmondásos, emiatt talán ritkábban emlegetett szereplőjét helyezi rivaldafénybe: Árpád-házi Szent Erzsébetet, II. András és Gertrúdis lányát, IV. Béla testvérét. A szent hercegnő kislányként kerül a türingiai udvarba, hogy a jövőbeni gróf felesége legyen, ezzel is erősítve a dinasztikus kapcsolatokat. Bár a gróf kedveli Erzsébetet, örökébe lépő fia pedig már gyermekként beleszeret, az udvar és a grófság nehezen fogadja be Erzsébet „szenteskedését”, élükön az özvegy grófnéval, Zsófiával (Märcz Fruzsina), akinek ördögi vörös ruhája és diadémja (no meg a luxusról és gyűlöletről énekelt szólói) szöges ellentétben állnak Erzsébet fehér ruhás, rózsákkal körbehintett ábrázolásával, és hamar árulkodnak romlottságáról.

Mivel a középpontban sokkal inkább Erzsébet és a világ konfliktusa áll, nem pedig a főszereplő belső vívódásai, ezért néha nehéz a mindig jámborul viselkedő Erzsébettel azonosulni – ezt a mulasztást azonban Bori Réka őszinte és szenvedélyes alakítása bőven igyekszik kárpótolni. Légies mozdulatai és dalai alapján könnyen hihetnénk, hogy ő valóban inkább az éghez, mint a földhöz tartozik – csakúgy, mint a párja, a Lajos türingiai őrgrófot alakító Koltai-Nagy Balázs, az igazságos lovagfejedelem.

Kettejük kémiája káprázatosan uralja a színpadot – a romantikus, gyermeki játszadozás és az est lefájóbb szója, a pár egyetlen vitája alatt elhangzó, a kötelességtudat és a szeretet konfliktusát egyetlen szóba sűrítő, szívbemarkoló „Elég!” elhangzása során egyaránt. Túri Lajos Péter izgalmas koreográfiája és Szendrényi Éva szemet gyönyörködtető díszlete mellett ez a kémia az, ami igazán összetartja és előreviszi az egyébként lassabb tempóval operáló darabot.

Mind a koreográfia, mind a díszlet – a jelmezekkel és a gregoriánnal kevert modern dallamokkal kiegészülve – történelmi kontextusában igyekszik értelmezni Erzsébet történetét, azonban Cseke Péter rendező néhol megenged egy-két kortárs kikacsintást is: ilyenek például egy mandolinon rockszólót játszó lovag, Lajos és Erzsébet a Körhinta ikonikus jelenetét idéző pörgése, vagy az unásig közhelyesített csókos esküvői fotókat parodizáló menyegzői ensemble.

A július 10-én bemutatott 120 perc alatt a föld körül címet viselő, Kálmán Imre alkotásaiból összeállított operettgála mellett az egyetlen klasszikus zenés darab az augusztusban bemutatott Szerelmi bájital volt, a Velencében frissen végzett operarendező, Bonecz Veronika és a Szegedi Nemzeti Színház operatagozatának koprodukciója. Gaetano Donizetti története fölöttébb egyszerű, mégis számos humorforrást tartogat – a rendező pedig nem restellt ezekkel élni, méghozzá finom és elegáns módon. Hagyományos koncepcióban álmodta ugyan színre az állhatatlan és büszke Adina (Horák Renáta) valamint a végtelenül szerelmetes, és nem mellesleg az est egyik legszebben kivitelezett áriájáért felelős Nemorino (Tötös Roland) romantikus komédiáját, a darab több mozzanata mégis merész képzelőerőre vall.

A háttér például sosem statikus, a kórus tagjait pedig a legkevésbé sem nézhetjük biodíszletnek: szinte mindegyikük saját karakterrel és történetszállal bír – a katonák búcsúzásakor az egyik daliáról például kiderül, hogy több parasztlánynak is csapta a szelet, a Nemorinót behálózni készülő lányok és anyák dalában többen megcsillogtatják színpadra álmdott személyiségüket, a Dulcamara csodadoktort (Cseh Antal) kísérő trombitás (Pintér Attila) szarkasztikus mimikája pedig néma kommentárként kíséri végig a szélhámos minden cselekedetét.

Bonecz Veronika első rendezése ha néhol kissé tankönyvi is, mindenképpen egy feltörekvő tehetség szenvedélyes fantáziájáról árulkodik.

A Csókkirály – a show az évad talán legkísérletibb koncepciójaként indult. Gálaműsorhoz méltón a magyar rock’n’roll legnagyobb slágereit vonultatták fel, mégis több volt ez, mint pár fülbemászó dallam valamely sorrendben történő egymás után pakolása fényűző díszletben. Szente Vajk rendező és Feke Pál producer, utóbbi egyben szereplő is, határozottan a ’60-as évek házibulijainak hangulatát idézték meg.

A július 24-én bemutatott műsor idejére már egyértelművé vált, hogy egyáltalán nem biztonságos az első sorba jegyet venni, az embert ugyanis könnyen meglepetések érhetik. Például az, hogy Feke Pál megénekelteti vagy Csonka András felkéri táncolni.

Ami azonban Tóth Kázmér látványos díszleténél és Madarász „Madár” János animációjánál is messzebbre mutatott, az valóban a partihangulat volt, amely minden korosztályt egyaránt összehozott a Liget fái alatt. Amikor a sorokban a tíz- és a hetvenévesek is ugyanolyan lelkesedéssel éneklik a Fenyő Miklós dalait, akkor az emberben felmerül a gondolat, hogy hatásukban ezek a dalok talán ugyanannyira a kollektív magyar tudat, a kultúra részei, mint bármelyik nagy költőnk versei. 

Ami pedig a koncerteket illeti, újszegedi színpad felhozatal egyértelművé teszi, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékok csapata igyekezett minden korosztálynak és zenei ízlésnek kedvezni. A Nouvelle Vague francia technosanzonjai például a szegedi közönség számára szokatlan hangot üthettek meg ugyan, de minden kétséget kizáróan egy füstös párizsi kricsmibe varázsolták mindazokat, akik hallgatták őket.

A Dixieland Gála Dr. Molnár Gyula, az est babérjait learató Molnár Dixieland Band vezetőjének szervezésében elképesztő energiákat mozgatott meg. A három fellépő együttes –a Benkó Dixieland Band (a legrégebbi magyar jazzegyüttes), a Hot Jazz Band, és természetesen a Molnár Dixieland Band, valamint Gájer Bálint és Falusi Mariann énekesek – egyszerre szólaltatták meg a jazz és a dixieland bibliája, a Great American Songbook leghangzatosasbb nótáit, sztorizgattak a szakma aranykoráról, no meg egymásról, és idézték fel a ’30-as évek hangulatát.

Az idén tizedik születésnapját ünneplő Margaret Island koncertje igazi nyári örömzene volt, mely során a saját múltjukat is felevenítették. Énekesük, a zabolátlan Lábas Viki színpadi jelenléte olyan őszinte és szeretetteljes, hogy az ember könnyen azt képzelheti, éppen rajtakapta, amint a nappalijában dúdolja kedvenc slágereit. A felvonultatott zenei repertoár azonban nem engedi feledni, hogy a csapat mentora nem más, mint Bródy János, aki egyik leghíresebb daluk, a Nem voltál jó dalszövegét is jegyzi, és hogy az elmúlt tíz évben az egyik legkeresettebb magyar zenekarrá váltak.

Ezenkívül a Budapest Jazz Orchestra közös estje Tóth Verával, a Csönded vagyok címre keresztelt Cseh Tamás-emlékest, a Szép nyári nap Neoton Família-dalokra épülő musicalje, Koncz Zsuzsa koncertje, és a legkisebbeknek kedveskedő Halász Judit koncert – mind egy-egy korszakot, hangulatot idéztek fel. A végeredmény, a kép pedig, amelyet kiadtak, eklektikus ugyan, de csak annyira, mint egy színes és lélegzetelállító kaleidoszkóp.

Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában