Patócs Molnár János: Rendszerváltások és a szegedi református lelkészek

A II. világháború végkimenetele Kelet-közép Európa egészében, történelmileg új helyzetet teremtett. A szovjet megszállás nemcsak az európai katonapolitikai térnyerést célozta meg, hanem az érintett társadalmi rendszerek megváltoztatását is. Hazánkban a magyar kommunisták agresszív, a korabeli jogrendszert kijátszó hatalomra segítése az egyházakat hátrányos helyzetbe hozta. Nem célom a háború utáni rendszerváltást rekonstruálni, pusztán a szegedi református egyház vezetőjének kálváriáján keresztül igyekszem érzékeltetni a folyamat agresszív, antihumánus jellegét.

A korban Bakó László szolgált Szegeden. 1896-ban született Szatmárnémetiben, felmenői kisnemesek. 1914-1918 között a budapesti teológiai akadémián tanult, közben két évig honvédkórházban ápolóként dolgozott, orvosi tanulmányokat is folytatott. 1917-ben megalakította a Budapesti Protestáns Főiskolai Hallgatók Bethlen Gábor körét. Ezután a legválságosabb időkben három évig szénior, azaz teológiai ifjúsági vezető, majd Budapest Kálvin-téren segédlelkész, a Kálvinista Szemle munkatársa. Innen hívták meg Szegedre, de mielőtt elfoglalta új állását néhány hónapos németországi és hollandiai tanulmányutat tett. 1923-ban összeházasodott a Szegeden született, képzőművészeti tanulmányokat folytató Kótay Violával. Két fiuk született. Tagja volt a város közgyűlésének és kisgyűlésének.

A korszak befolyásos egyházi vezetője, az erdélyi református főjegyzőből dunamelléki püspökké, majd a Zsinat elnökévé avanzsált Ravasz László. Felismerte, hogy a református egyházat is reformálni szükséges. Jelszava: az egyházat missziósítani, a missziót egyháziasítani kell. Az elvi változást szervezeti változásnak is követnie kell, az urbanizáció kihívására válaszul. A városi mammut gyülekezetekben nem lehet hatékony pasztorációt folytatni, kisebb egységekben eredményesebb a szolgálat. Új önálló gyülekezeteket szerveztek (Budapest, Debrecen), vagy az egyben maradó gyülekezet több lelkészi státuszt létesített (Kecskemét). Bakó László az előbbi módszer híve volt, három évtizedes szegedi lelkészségének legfontosabb eredménye a három új egyházközség létrehozása (Újszeged, Petőfi-telep, Honvéd-tér), egy imaház és egy templom felépítése. 1948-ban az új közigazgatási felosztás nyomán alakult Csanád-Csongrádi Egyházmegye esperesévé választották.

Közben a viszonylagos demokratikus berendezkedés fölött beborult az ég. A kommunisták egyesültek a szociáldemokratákkal, legfőbb ellenfelüket, a kisgazdákat kiütötték a politikai ringből. Az egyházak elleni frontális támadást az MDP Központi Vezetőségének 1950. június 1-jei határozata indította el, amely a politikai tömegmunka részévé tette a „klerikális reakció” és a „vallásos ideológia” elleni harcot. 1951. május 4-én az MDP Titkársága döntött az Állami Egyházügyi Hivatal felállításáról, és a Pártnak engedelmes országgyűlés 18-án létre is hozta a Hivatalt, amely a megyei tanácsok keretében nagyhatalmú egyházügyi főelőadókkal funkcionált. A Csongrád-Csanád megyei Óvári Lászlóról keveset tudni, korábban Makón közlekedési ügyekkel foglalkozott. Július 17-én az ÁEH elnöke Kossa István, ultimátum szerűen közölte a reformátusok képviselőivel egyházuk „feladatait”: diakonissza szervezetek megszüntetése; egyházi földek felajánlása; a kis gyülekezetek összevonása; 2 teológiai akadémia bezárása; egyházkerületek összevonása. A november 28-ra összehívott zsinati ülésen kellett alkalmazni az egyházat az állami elvárásokhoz. Előtte a kritikusokat eltüntették. A zsinatra utazó karcagi lelkészt, Papp Bélát letartóztatták. Szabó Imre budapesti esperest Bereczky Albert püspök minden egyházi tisztségétől megfosztotta. Ilyen előzmények után mondta ki a Zsinat, „szabadon és senkitől sem kényszerítve”, hogy „egyházi közérdekből” indoklás nélkül bárki bárhova elhelyezhető.

Az állami és egyházi „törvényi” háttér készen állt tehát az egyház testületi betörésére. A kiszolgálás és kiszolgáltatottság hátterére vetítve, talán érthetőbb Bakó László története.

A Szeged-Kálvin téri lelkész és Csanád-csongrádi esperes 1952. augusztus 27-én, a Párt megyei napilapjában, a Délmagyarországban, valamint a Hódmezővásárhelyen megjelenő Viharsarokban  mellbevágó, aláíratlan cikket olvashatott: Bakó László esperes és az őrgrófi ügyész szentszövetsége: „elsáfárkodják” saját papjaik kenyerét. A szerző, miután idézi Horváth Márton szavait a klerikális reakció természetéről, konkrét támadásba lendül: „…Bakó László esperes arra kísérti az alsó papokat, akik nem akarnak a megegyezés, a Magyar Köztársaság törvényei ellen cselekedni, hogy forduljanak a nép ellen…”. A cikkíró védelmébe veszi a fábiánsebestyéni lelkészt, aki több egyházi törvény megsértése miatt fegyelmi alatt áll és lemond.

A cikk azonban a végső pofon, célja lejáratni a közvélemény előtt a köztiszteletnek örvendő, kinyírásra ítélt lelkészt. Óvári utasítást kapott K vonalon, hogy vizsgálja ki az ügyet, és rábírja Kádár Imrét lemondása visszavonására, aki a mit sem sejtő esperesnek támadó levelet ír, jóval a cikk megjelenése előtt.

A megyei egyházügyi főelőadó a levél érkezése napján (a postán a leveleket ellenőrző ávéhás jelenthette, hogy a várva várt levél megérkezett?) hivatalában kereste fel az esperest: „Alig hogy megkaptam és elolvastam Kádár Imre ominózus levelét (aug. 12-én délelőtt), megjelent hivatalomban Óvári László, (…) egy előttem ismeretlen, (…) hivatali társával s azonnal Kádár Imre lemondása felől kérdezett. — Kádár Imre levelét nekik is megmutattam, majd nagy vonásokban (a konkrétumok részletezése nélkül) ismertettem velük az eset előzményeit és körülményeit. — Mindhiába! — Mindenben Kádár Imrének adtak igazat. Ezek után egy Makón, 1950-ben tartott bibliaiskola részletei felől is érdeklődvén, — Óvári László belekezdett ellenem szóló vádjainak felsorolásába, — mondván, hogy »ezeket a papok egész sora állítja«:

1. Néhány évvel ezelőtt, de már 1945 után egy papi gyűlésen nyilvánosan kijelentettem: »Tudjátok meg, hogy én egy antiszociális lény vagyok«;
2. az egyházmegyében átszerveztem és rejtve, továbbviszem a Bethánia — és diakonissza-munkát; ezen a réven kulák-asszonyokat és lányokat építek be az egyházi életbe;
3. egyházmegyénknek van »valami sáfársági alapja«; arra a lelkészek kongruájából 10%-ot levonok. – Ez az eljárásunk – mondotta Óvári László – hasonlít a Grősz-féle kongrua-csaláshoz.”

Bár az ekkor már börtönre ítélt kalocsai érsekkel való összehasonlítás meg kellett volna félemlítse, Bakó László visszautasította a vádakat, bátran megvédte a lelki munkát végző világiakat, s kijelentette, mindig az egyházhatósági rendelkezések szerint munkálkodott.

 Óvári László egyházügyi főelőadó, szövetkezve Péter János debreceni püspökkel ezt a fegyelmi ügyet ürügyül felhasználva sarokbaszorítják Bakó Lászlót. A lelkész azt hívén, az egyházi vezetők az ő oldalán állnak, csak az esperesi tisztségről hajlandó lemondani. De hamar világossá teszik, Szegeden sem maradhat, Óvári deportálással és börtönnel fenyegeti. Így azt is „kegyelemként” kell elfogadnia, hogy Bereczky Albert dunamelléki püspök, „befogadja”, és a kis tabajdi gyülekezetbe helyezi. 

Jellemző az a cinikus álszentség, amivel Péter János debreceni püspök – az MDP titkos tagja, 1990-ig országgyűlési képviselő és Kádár külügyminisztere – kezeli az ügyet. Valahányszor találkozik Bakó Lászlóval, biblia olvasással kezdi a beszélgetést, és közös imával fejezi be, mintegy az isteni akarat glóriájába fonva a politikai leszámolást.

1956-ban rehabilitálása beindul, de a visszarendeződés nyomán abbamarad. (Feltehetően az idézett, keltezetlen emlékirat a rehabilitáció végett készült.) Tabajdon, 1960-ban, egy kiprovokált, a hitoktatáshoz kapcsolódó konfliktus kapcsán újra a hatóságok, illetve a Párt célkeresztjébe kerül, közlik vele, hogy nem maradhat a faluban.

1961-ben nyugdíjazzák, Szegedre nem engedik vissza, Debrecenben jogász fiánál telepszik le, ehhez is a debreceni püspök jóindulata szükséges. 1968-ban távozik az élők sorából.

Magyarország újabb rendszerváltása harminc évvel később, szintén illeszkedik a közép-kelet európai politikai-gazdasági metamorfózisba, amit az ún. „glasznoszty” és a „peresztrojka” gerjeszt. A változtatási szándékban Szeged, ahogy 1956-ban is, élen jár, itt alakul meg a Párton belüli reform-szárny, és a hívő szocialisták platformja is, nem beszélve az egyetemisták autonomista törekvéseiről. A reformátusok, akárcsak ‘56-ban nem tartoznak a megújulás zászlóvivői közé, de igyekeznek élni a politikai fordulat kínálta lehetőségekkel.

A korszak meghatározó református személyisége ifj. Bartha Tibor. Apja, az erdélyi Mezőség szülötte, de már a kunszentmiklósi református gimnáziumban érettségizett (1930). Miután lelkészi diplomát szerzett, külföldi tanulmányokat (Németország, Svájc) követően doktorált. Az I. bécsi döntés nyomán Munkácsra helyezték (1941), megházasodott, ott született fiuk, Keve Tibor. Az apa 1957-től tiszántúli püspök, majd a Zsinat elnöke lett, politikai szerepvállalását fémjelzi, hogy az Elnöki Tanács tagja (1963-1988).

Ifjabb Bartha Tibor a debreceni Református Gimnáziumban érettségizett, majd a Református Teológiai Akadémián tanult. Felsőfokú képzését Erlangenben, a Friedrich-Alexander Egyetem Teológiai Fakultásán folytatta (1965-1967). Itt szerzett teológiai doktorátust a Jézus kutató Ethelbert Stauffer professzor irányításával 1968-ban.

A doktori fokozat megszerzését követően kinevezték a Debreceni Református Teológiai Akadémiára tanársegédnek (1969-1972). Egy év angliai posztgraduális képzés következett, hogy a teológiai tudományosságnak a német mellett a másik fontos nyelvét is alaposan elsajátítsa. A Cambridge-ben eltöltött év (1970-1971) után kinevezték a debreceni teológia bibliai teológiai tanszékére vezetőnek (1972-1974).

Ez a korszak a családalapítás ideje is. Feleségül vette a békéscsabai kötődésű Zsíros Anna Katalin teológiai hallgatót. Két gyermekük született.

Hét Debrecenben eltöltött év után átkérte magát a Dunántúli Egyházkerületbe. A számára akkor nem megváltoztatható körülmények miatt, önként feladva a hallgatók tanítását, gyülekezeti szolgálatot vállalt. A család Esztergomba költözött, ahol évek óta nem volt lelkipásztor. A gyülekezet összegyűjtése mellett meg kellett tanulnia építkezéseket menedzselni, a szükséges renoválásokat elvégeztetni. Ezzel párhuzamosan oktató szolgálatra is lehetősége nyílt, a Budapesten működő Szabadegyházak Tanácsának Lelkészképző Intézetében.

1981-ben a Bakó László helyére léptetett Munkácsy György esperes hirtelen halála és Kádár László lelkész nyugdíjba vonulása nyomán, a Szeged-Kálvin téri gyülekezet két lelkészi állása megürült, s a Tiszántúl lelkész jelölő bizottsága ifj. Bartha Tibort és feleségét ajánlotta a gyülekezet figyelmébe. Így elkezdődhetett egy igen termékeny, alkotó életszakasz nevezettek pályafutásában.

Az egyházközség tulajdonában lévő impozáns belvárosi ingatlan, a Református Palota 1953-as államosítása nyomán a gyülekezet olyan helyzetbe került, hogy a templomán kívül más ingatlana nem maradt, az egyházközségi alkalmazottak bérlők lettek saját korábbi épületükben. Így a Református Palotának 1985-ben, a városvezetés által elkezdett hét évig tartó renoválása, olyan mértékű bosszúsággal, napi idegőrlő harcokkal járt, hogy a lelkész belebetegedett. 1986 nyarára azonban annyira felépült, hogy a svájci Rüschlikonban nem csak gyógyult, hanem tanított is a helyi baptista szemináriumban. 1987 augusztusától 1988 augusztusáig a Zsinat elnökségének megbízásából a lelkészházaspár az Egyesült Államokban szolgált, az Amerikai Presbiteriánus Egyház Békességszerző-programjának keretében. Ez a gyakorlatban, az egész hatalmas országra kiterjedő előadás és igehirdetés-körutat takart. Hazatérte után belefogott a két kötetes Keresztyén Bibliai Lexikon szerkesztési munkájába, amelynek hiánypótló jellegét az eddigi két kiadás is bizonyítja. Az 1989-es politikai változásokat szkepszissel figyelte, a Magyar Nemzet éppúgy asztalán volt, mint az Élet és Irodalom. Ifj. Bartha Tibor igyekszik megragadni a lehetőségeket, amelyek az egyházi megújulást szolgálhatják.

1992-ben két új intézmény kezdte meg működését egyházközségi kezdeményezésre: a Clarisseum Református Óvoda és a Debreceni Református Teológiai Akadémia kihelyezett Vallástanári Tanszéke. Előbbinek lelkész-igazgatója ifj. Bartha Tibor, utóbbinak alapító tanszékvezető tanára. Míg az óvoda mai napig áldásosan működik, a vallástanári tanszéket sok áldatlan és keresztyénekhez méltatlan harc után maga az Anyaintézet számolta fel 2006-ban, ami példanélküli a hazai református egyház történetében.

Lelkipásztori és oktatói szolgálatával párhuzamosan ifj. Bartha Tibor a kezdetektől (1989) bekapcsolódott a református börtönmissziós munkába. Vezető lelkésze volt 13 éven keresztül, majd részt vett a Magyar Ökumenikus Börtönpasztorációs Társaság alapításában, folyóiratának (Mécses) szerkesztésében. Nemzetközi szinten is képviselte a magyar börtönmissziót: 1991-től a Nemzetközi Börtönlelkészek Szövetsége Kormányzótanácsa és Végrehajtóbizottsága Európai szekciójának tagja (IPCA Europe), 1991-1996 között pedig, az egész világ börtönlelkészeit tömörítő társaság (IPCA Worldwide) Kormányzótanácsának tagja. Ebben a minőségében részt vett a romániai egyházi börtönmisszió létrehozásában is.

1999-ben habilitált, 2003-ban megalapította a DRHE Szegedre kihelyezett Vallástanári Tanszékének Ethelbert Stauffer Kutatóintézetét. Külföldön doktorált egyetemi tanárként, tevőlegesen hozzájárult a DRHE Doktori Iskolájának megalapításához. Kezdeményezésére létrejött és működik a szegedi református egyetemi gyülekezet. A Doktorok Kollégiumának, a református egyház legfőbb tudományos fórumának alapításától aktív tagja volt.

Különösen gondját viselte a Nagy Árvíz után emelt templomnak. Ahogy a templomépítés századik évfordulóján mondta: „Sajnos a hitre való nevelésnek, többnyire nem otthona a család — mint 100 évvel ezelőtt — így a templom az a hely, amely szinte kizárólagos ápolója a vallásnak, a hitnek. Minden gyülekezet úgy néz ki, ahogyan a temploma. Ha a gyülekezet nem gondozza féltő szeretettel templomát, akkor lelki otthonát hanyagolja el.” 2004-ben a 120. évfordulót is megünnepelték. A lelki gazdagodást szolgáló emlékbeszéddel, teológiai előadással, zenei betétekkel, templomtörténeti kiállítással szinesített istentisztelet után a testi épülést a Tisza szállóban megtartott emlékezetes fogadás biztosította.

Hogy az épülés-szépülés közepette a kommunizmus sötét emléke se simuljon a semmibe az Önkormányzat gondoskodott. A templomkert tulajdonjogát, egy 1959-es törvény alapján elvitatják, minthogy azt emberemlékezet óta a városi közlekedés céljaira használják. Az egyházközség természetesen nem hajlandó elismerni az Önkormányzat igényét, perre kerül sor a város és az egyházközség között. Az Önkormányzat a vitatott tulajdonjog ellenére, munkálatokat végeztet az említett területen, sőt területhasználati díjat követel a kivitelezőtől, mintha az saját tulajdona lenne. A Csongrád Megyei Bíróság 2005. március 29-én hozott ítéletében elutasítja az Önkormányzat elbirtoklási igényét a templomkertre, és elismeri az egyházközség tulajdonjogát.

Ifj. Bartha Tibor 2006-ban kérte felmentését, mind a lelkipásztori, mind az oktatói szolgálat alól, nyugdíjba vonulva. 2009 őszén, váratlanul gyors lefolyású, halálos kimenetelű betegségben vesztette el feleségét. Nem sokkal a temetés után kórházba került, és Budapesten halt meg 2010. június 4-én. A Szeged-Kálvin téri református templomban 2010. június 19-én tartott gyászistentiszteleten Derencsényi István, a Tiszántúli Református Egyházkerület főjegyzője, többek közt, a következő szavakkal méltatta személyét, életpályáját: „Nem volt érzelgős típus, sőt az ilyen őt egyenesen bosszantotta; de a tiszta, világos, egyértelmű, megbízható emberi érzések mindig jól estek neki. A bibliai bölcsesség éltette és vezérelte; sőt még intellektuális humorát is folyamatosan ez ihlette és határozta meg. Nem szerette az ostobaságot, szinte fizikai fájdalmat érzett, ha ostobaságot tapasztalt, különösen is akkor, ha mindezt diákjai, vagy kollégái részéről kellett elszenvednie. És milyen kifürkészhetetlenek is az Isten útjai, hiszen ő, az ízig-vérig intellektuális ember, a maga sajátos stílusával mégis egészen nagyszerűen: képes volt utat találni a pásztori felelősségére bízott fogvatartottak szívéhez és agyához. Dr. Bartha Tibor, az Úr soktalentumos szolgája volt, aki az Istentől nyert adottságokat bőséggel kamatoztatta. Áldott munkásságának nyomaival, egyházunk számos területén még sokáig fogunk találkozni.”

Két korszak, két élet. Mindkettő Isten és az emberek szolgálatában állt a maga képességeivel, eszközeivel. Az egyiket a történelem megnyomorította, a másikat kiteljesítette. De hogy az előbbi sem volt hiábavaló, épp az utód által szervezett esemény bizonyítja. 1989 december 3-án, Dr. Kocsis Elemér tiszántúli püspök nagyszabású gyülekezeti megemlékezés keretében méltatta a szegedi „kakasos templomban” Bakó László életútját, s ezzel megelőzte az egyház hivatalos rehabilitációs aktusát, amelyben a Zsinat elhatárolta magát azoknak a vezetőknek a törvénysértő tettétől, akiket ezért felelősség terhelt, a „sértettektől pedig bocsánatot kér.” Sajnos, post mortem.

Megjelent a folyóirat 2024. októberi számában  

FORRÁSOK:

Bakó László levelei (A Bakó család birtokában)

Confessio

Délmagyarország

Dr. Bartha Tibor (id.) törzskönyvi lapja. TtREK Levéltára.

Eulogia. Ünnepi kötet Dr. Bartha Tibor 60. születésnapjára. szerk. Hanula Gergely-Vladár Gábor.

Molnár János: Egy emlékirat margójára.

Molnár János: A Szeged-Kálvin téri Református Egyházközség huszonöt éve (Évkönyv) 1981-2006.

A Szeged-Kálvin téri Ref. Egyházközség presbiteri jegyzőkönyvei

Vincze Gábor: A Bakó László-ügy: egy szegedi református esperes üldöztetése az ötvenes években.

Vincze Gábor: Esperes „választások” a Csongrádi Református Egyházmegyében a Rákosi-korszakban.

Vincze Gábor: „Szabad egyház” egy „szabad” államban? Református egyházi személyek elleni hatósági eljárások a Délkelet-Alföldön 1945 és 1948 között.