Uhl Gabriella: Zoltánfy Istvánról négy tételben

Zoltánfy István kultusza 36 éve bekövetkezett hirtelen tragikus halála óta töretlen Szegeden. Legendás alakjának folyamatos életben tartása a család (mint a művész hagyatékának örököse és gondozója), és a közösség, a város közösségének meg-megújuló párbeszéde összetartozásról, formálódásról, identitásról, elkötelezettségről, művészi, értelmiségi szerepről.  E párbeszédnek része, hogy évtizedről évtizedre, évfordulóról évfordulóra kiállításokon mutatja be és értékeli újra Zoltánfy István munkásságát. Ennek a folyamatnak egy újabb állomása érkezett el 2024-ben, amikor a festő 80. születésnapjára posztumusz életmű kiállítás nyílt a Móra Ferenc Múzeum Fekete Ház kiállítóhelyén a művész alkotásaiból. A szakadatlan munka Zoltánfy sokrétű életművével kapcsolatban elengedhetetlen, hiszen az 1996-ban megjelent kiváló és alapos Tandi Lajos szerkesztette összefoglaló kötet (A képíró – Zoltánfy István emlékezete), a 2004-ben a szegedi Olasz Kulturális Intézetben megrendezett Zoltánfy’60, illetve a REÖK Palotában 2009-ben Életvonal címmel szervezett áttekintő tárlatok óta hosszú idő telt el, Zoltánfy képek kerültek elő, cseréltek tulajdonost. Ez a folyamatos képvándorlás is mutatja, hogy az Zoltánfy oeuvre-je él, lélegzik, jelen van a szegedi milliőben.

A 2024-ben a Fekete Házban megrendezett kiállítás épít az elődök kutató, feltáró, dokumentumokat közreadó összefoglalóira, de egyben követve a magyar művészettörténet-írásban bekövetkezett új érdeklődéseket, fókuszpontokat és fókusz-eltolódásokat új szempontú megközelítésekkel fordul Zoltánfy munkássága felé. A lokális identitás formálása szempontjából a Neon Galéria által szervezett A Vásárhelyi iskola című kiállítás és Tóth Károly kötete[1] a legrelevánsabbak. Zoltánfy munkásságának kontextualizálása, a magyarországi és nemzetközi művészettörténeti kánonba való elhelyezése új szempontok és keretrendszerek beemelésével lehetséges. A Fekete Házban látható A kép csendje című tárlat erre tesz kísérletet négy tételben, azaz négy régi-új téma köré építve a kiállítást, a régi-új viszonyokra rákérdezve.

Első tétel: Viszonyrendszerek

A kiállítás markáns részét alkotja Zoltánfy művészettörténeti kötődéseinek feltárása. Nemcsak az alkotók előtti tisztelgés ez, hanem egy bonyolult viszonyrendszer kifejeződése. Bonyolult, mert egyszerre kötődik Zoltánfyhoz mint kiváló művészpedagógushoz, aki történeti perspektívából, de friss szemmel és módszerekkel vezette be diákjait a vizuális kultúra sokszínű és varázslatos világába. Az itt kiállított képek egyszerre illusztrációi, és milyen minőségű illusztrációi (!) annak, hogy Zoltánfy átfogó és nagyszerű mesterségbeli tudással felvértezve tudta láttatni azokat az általános művészi problémákat (pl. tér, kompozíció, színelmélet) diákjainak, amelyek a nagy elődöket (is) foglalkoztatták, s amely számára is releváns kérdésként merült fel.

Zoltánfy István művészettörténeti érdeklődése karakterisztikusan megjelenik piktúrájában is. Erőteljesen kijelöli azokat a viszonyítási pontokat, mestereket, akik a számára fontos művészetelméleti, technikai és morális kérdéseken gondolkodtak.

Időben, térben szerteágazó a válogatás és idézet. A szárnyasoltárok németalföldi mestere Jan van Eyck egyszerre transzcendens, a hétköznapi tárgyakat soroló, felmérő, és vizuális kompozícióba rendszerező módszere meghatározó Zoltánfy munkásságában (Ars poetica II.) Nem véletlen, hogy művészi reflexiója éppen a németalföldi mester Arnolfini házaspár (1434. National Gallery, London) című képére esett, amelynek bravúros „szignálása” a mű és a művész sajátos, megváltozott viszonyára vilgít rá, valamint az alkotó megfigyelői és pozícióját helyi át, erősíti meg. Hasonló folyamatok lejátszódását érzékelhetjük Zoltánfy Jan van Eyck parafrázisaiban is.

A tér sokrétű problémája erősen foglalkoztatta a festőt. Tragikusan félbemaradt munkásságában a Chirico metafizikus képtereiből inspirálódó Magritte festmények elbizonytalanító, irreális megoldásaival kísérletezik Zoltánfy, amikor a különböző idő síkokat és tér kivágatokat egymásra olvassa. Kép a képben, ablak az ablakban, táj a tájban vibrálnak a térkivágatok a festményeken, a határ tökéletesen nem is elmosódik, hanem megszűnik kép és valóság között. Úgy ugrál a Zoltánfy a képsíkok között, mint ahogy most a virtuális világokba kirándulunk „okos” eszközeinkkel. Lenyűgüző az a technikai és intellektuális tudás, amellyel e 21. századi életérzésünket megsejtette és láttatja jó 40 évvel ezelőttről.

A művészi identitáskeresés fázisainak megörökítéseként értelmezhetőek önarcképei és a festő műtermébe bepillantást engedő alkotásai.  A fókusz változik: a nagyobb kivágatból a festő mikrokörnyezetét – ecsetek, rajzeszközök, vonalzók – a csendélet műfajának szimbólumalkotó erejével emeli meg. A mesterség eszközei mellett elmaradhatatlanok a képekről a családi fotógyűjtemény megfakult darabjai, amely relikviák visszatérő motívumai (leitmotiv) egész munkásságának.

Második tétel: Családfák

A kiállítás térbeli dinamikájának sűrűsödése a családábrázolásokban teljesedik ki. A család fogalmának számtalan jelentésrétegét, rezdülését és árnyalatát tárja fel festményein. A legszemélyesebb aspektustól a világértelmezésig vonulnak fel a lehetséges olvasatok. A Tandi kötetbe gyűjtött írások egyikében Zoltánfy maga tárta fel a családhoz való viszonyát[2], s ennek ezer árnyalatú vizuális olvasatát láthatjuk a kiállításban. Zoltánfy a történelem folyamatát a generációváltásokon keresztül érzékelte és érzékeltette. A családban mint modellben megtalálta annak lehetőségét, hogy egy mikroközösség emberi kapcsolatairól, a szövevényes belső viszonyairól, örömeiről és fájdalmairól beszéljen.  A kvázi családi fotókat imitáló képeken esetlenül a festő „kamerájába” néző, kissé giccses falak előtt mereven pózoló figurák nagyon emberik. Ezeken a képeken egybejátszatja a Szeged és környéke mint a tágabb falusi, mezővárosi közeg familiáris viszonyait a saját intim, legbensőbb családi viszonyaival. A családi fotóalbumok mintájára komponált képeken nem a történetmesélésen van a hangsúly, hanem a felgyülemlett érzelmek finom gesztusokba rendezett megmutatásán. Egy gyengéd érintés, egy megfáradt szempár pontosan ábrázolja szűkebb vagy tágabb családtagjaival kötött szövetségét, a sorsközösséget.

A család tisztelete abban a szakralizációs folyamatban teljesedik, amelyben a családi fotóalbumokból az ősgalériákat idéző tablók majd szárnyasoltárok lesznek. A szakadozott, megsárgult fényképek után és modorában megfestett profán, hétköznapi viszonyok az egyszerű falusi triptichonok szent terébe lépve ünneppé magasztosulnak, az örökkévalóság részévé válnak.

Harmadik tétel: A falu a vándorfotográfus szemével

A társadalmi problémákra érzékeny Zoltánfy izgalmas és érdekes aspektust választ a Szeged környéki tanyákon élő emberek bemutatására, a falusi vásárokon feltűnő vándorfotográfusét. Ez a nézőpont lehetővé teszi számára, hogy közelről, emberközelből látassa őket, mégis a kamera közbeiktatásával, objektíven.

A fényképezéshez kiöltözött, mereven pózoló emberek mögött a közvetlen mikrokörnyezetük látható: az udvar, a ház, a faragott kapu vagy festett ablak. A pillanatnyi rendezettség azonban nem fedi el, a kemény munkában eleső és felemelkedő generációk küszködését, a földhöz való sajátosan bensőséges viszonyát.  Tisztelettel és szeretettel láttatja a nehéz munkától meggyötört magányos embereket, a kamerába félénken néző, megilletődött gyerekeket. Megörökíti a még élő szokásokat, az omladozó malmot, elmereng a táj végtelen szépségén. A gyakorta monumentális családi tablókba rendezett „kvázi” fotográfiák sajátos tipológiáját adják a falusi társadalomnak.

Negyedik tétel: Szeged – a város

Zoltánfy nagy átfogó pannótervekben összegezte életének szeretett szinterét: Szegedet. Az Aba-Novák Vilmos és a római iskola ihlette grandiózus, szimbólumokkal teli, részletgazdag kissé propagandisztikus tablók elsősorban a monumentális freskófestészet iránti alkotói érdeklődését és művészelődjei munkásságának tiszteletét mutatják. A szegedi városháza termeibe szánt murális művek tervei a történelmi idő távlatából néznek a városra a folyamatos fejlődést, megújulást, s a mögötte rejlő heroikus emberi erőfeszítést hangsúlyozva. Hasonló összefoglaló pannó készült a Szeged történelmét folyamatosan befolyásoló árvizekről is a Pick gyár klubjába, (amely sajnos jelenlegi rossz állapota miatt nem látható a kiállításban).

Zoltánfy erőteljes szociográfiai érdeklődése és érzékenysége az egyszerű városi ember hétköznapjait mutatja be. Megfigyeli a városi élet rétegzettségét, a változások lassú, de elkerülhetetlen folyamatát, és rögzíti az átmeneti állapotokat.

Kitüntetett szerepet kap a városi kocsma mint találkozási pont, mint közösségi tér, ahol a városba szorult különböző társadalmi rétegek beszélgetnek, keverednek egymással. Éles és pontos megfigyelő a festő, tapasztalatait megejtő finomsággal, elnézően és ítélkezés nélkül fogalmazza meg mindannyiunk gyarlóságairól.

A kiállítás nem tekinti lezártnak Zoltánfy életművét, hanem olyan korpuszként kezeli, amely folyamatosan újra olvastatja, nézeti, értelmezteti önmagát. Erre egy gesztussal is szeretné felhívni a figyelmet: külön kiállítási térrészt szentelve az esetlegesen a tárlat kapcsán előkerülő új Zoltánfy festmények, dokumentumok performatív kiállításának. Felhívás ez Zoltánfy István lokális kultuszának és kanonizálásának továbbépítésére.

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Tóth Károly: A Vásárhelyi iskola. A magyar újrealizmus. Budapest, Neon Galéria, 2023.

[2] Tandi Lajos (szerk.): A képíró. Zoltánfy István emlékezete. Szeged, 1996. 54-55. o.