Boros Tamás: Egy jó tanár nem féltékeny, ha a tanítványai túlszárnyalják még őt is

Interjú Kovács Zoltán operatőrrel

Hadd kezdjem egy személyes történettel: Kovács Zoltán operatőrt 2009-ben ismertem meg. Akkoriban egy dokumentumfilmet készítettem, és az operatőröm valamilyen vis maior ok miatt nem tudott egy nagyon fontos forgatási napon a rendelkezésemre állni. Zoli készséges volt, és a kollegiális mellett egyből kialakult egy baráti kapcsolat is közöttünk. Később pedig, az ő közbenjárásával, ,,kollégák” is lettünk az SZTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszékén. Teltek az évek, és nem csak újabb közös munkáink voltak, de azt is láttam, hogy számos remek ember tanult az ő kezei alatt, azaz kamerája mögött. Számára talán a legnagyobb ajándék ezen emberek szeretete, amit bizonyít, hogy számos korábbi, azóta a legnagyobb tévéknél (szigorúan a teljesség igénye nélkül: RTL Klub, TV2, M4 Sport) nagyívű karriert befutott tanítványa köszöntötte őt fel nyugdíjba vonulása alkalmából, mert még évek múltán is úgy érezték, rengeteget köszönhetnek neki pályafutásuk tekintetében. Olvashatják majd önök is, Zoli szótárában nincs benne a szakmai féltékenység kifejezés, sőt. Vajon milyen nyugdíjas évekre számít és ami fontosabb, mire emlékszik vissza legszívesebben a szakmai útjából, valamint az egyetemi oktatói évekből Zoli, vagy ahogy sokan nagy szeretettel hívják őt mély hangja és magas termete miatt: Maci. Az interjú még 2024. július 24-én készült.

‒ Milyen nyugdíjas éveket szeretnél élni, most, hogy augusztus 6-án betöltöd a 65. életévedet?

‒ Ezen azért is gondolkodtam el mostanában, mert emlékszem, amikor az egyetemre jöttem dolgozni, az akkori dékán ment nem sokkal később nyugdíjba. Mindennek ellenére a mai napig látom őt az egyetemre látogatni, ahová felesége kíséri. Akkor, 2003-ban azt gondoltam: na én biztos nem ilyen leszek, hanem ha egyszer elérem a nyugdíjkorhatárt, akkor otthon fogok pihenni. Ám most így utólag megértem őt, és én is aktív maradok, még ha egy picit kevesebbet is fogok dolgozni, de nem esek ki a munkából.

‒ A hely is vagy ,,pusztán” a munka, ami megfogott ebben az utóbbi 21 évben?

‒ Mindenképp a hely is. Megértettem, hogy az egyetem egy nagy család, ahonnan nehéz elszakadni. 

‒ Milyennek érzed az energiaszintedet?

‒ Érdekes, ez addig nem is foglalkoztatott, amíg be nem jelentették nekem, hogy közeledik a nyugdíj. Most sem érzem magam egyébként fáradtnak, bár nyilván 20‒30‒40 éve frissebb voltam, de csak egy kicsit. Inkább elgondolkodtam, hogy most mit is kell csinálnom, hiszen még sosem voltam nyugdíjas.

‒ Az egyetemen mi változik a te szempontodból?

‒ Óráim továbbra is lesznek, örömmel látom tehát, hogy a kezemet nem engedik el. Annyi módosul, hogy az órán kívüli tevékenységem jóval kevesebb lesz.

Családias közösségek és munkahelyek

‒ Az egyetemhez még visszatérünk. De te magad hogy lettél operatőr? Mikor fordult az érdeklődésed a televíziózás felé?

‒ Már a középiskolában. Pedig a szegedi Déri Miksa szakközépiskola nem az a hely volt, ahol a művészet volt a fókuszban. Azonban tanított minket egy irodalomtanár, Németh Zoltán, Zoli bácsi, a velem egyidős emberek ismerték legendás személyiségét. A magyar mellett történelmet is oktatott, de úgy, hogy mint a Holt költők társaságában, a nem fontos részeket kitépette velünk a könyvből. Rengeteg ismeretet adott nekünk, és mivel mozigépész is volt, ezért igen sok filmet láthattunk általa. Innen, illetve az ekkor induló fotóklubtól datálódik az érdeklődésem. 

Azonban sokáig úgy gondoltam, hogy ez csak egy hobbi lesz számomra, én ugyanis a szegedi élelmiszeripari főiskolára (SZÉF) jártam, ott egy helyi újságnál, aminek SZÉF-híradó volt a neve, összegyűltünk egy páran, akiket érdekelt az irodalom, a művészet, a mozgófilm. Én lettem a fotós, valamint kaptunk egy 8mm-es felvevőt és leforgattuk első filmünket, melynek az volt a címe, hogy A szerencse fia. Ez a film arról szólt, hogy hősünk kapál a kertjében, miközben szól a rádió, ahol bemondják a lottószámokat amelyek az ő számai: 1, 2, 3, 4, 5. Felveszi a pénzt, majd amikor kilép a bankból, elüti egy autó, amelynek az a rendszáma, hogy: 12345. 

‒ A tévé egyből az egyetemi tanulmányaid alatt vagy az után jött?

‒ Még nem egyből, ugyanis 5 évet a végzett szakmámban dolgoztam, mint élelmiszeripari szakmérnök a Szegedi Szalámigyár és Húskombinát egyik osztályán rajzolgattam szakrajzokat. Eközben volt egy barátom, aki felvételt nyert az akkor az újszegedi sportcsarnok alagsori részében működő Szegedi Körzeti Stúdióba, mint segédoperatőr. A felvételi beszélgetéshez tőlem kért pár képet, ő ugyanis nem tudott hazautazni. Megmutatta ezeket a képeimet, és felvették őt, ami engem nagy büszkeséggel töltött el.

‒ Hogyhogy büszkeséggel töltött el? Kérdezem ezt azért, hiszen mégiscsak a te képeiddel jutott ő el egy magasabb szintre.

‒ Pedig abszolút büszke voltam, hiszen arra gondoltam, ha őt felvették oda, akkor engem is felvettek volna, ebből nem csináltam büszkeségi vagy szerzői jogi kérdést. Egy kis idő után ezt a barátomat másfelé vitte az élet, beajánlott engem, és már másik, de szintén a saját képeim alapján, én is felvételt nyertem, mint segédoperatőr.

‒ Amikor megismertük egymást, akkor ami először megragadta a figyelmem, hogy hosszabb beszélgetéseink alkalmával gyakran meséltél a Körzeti Stúdióról. 

‒ Ugyanis csoda egy hely volt, a második otthonom, a nyolcvanas évek végétől kezdve. Akit az a hely beszippantott, annak egy 0‒24-es családja lett a csapat, bár ennek a feleségem nem mindig örült. Csak szép emlékeim vannak onnan, az akkori idők legjobb újságíróival, szerkesztőivel, operatőreivel lehettem egy légtérben, igazi rangot jelentett ott dolgozni. Mondom ezt még annak ellenére is, hogy már a XXI. század elején ‒ bevallom a pontos évszámokra nem emlékszem ‒ több munkatársat, például Klucsik Editet is elküldték a tévétől, illetve volt olyan, hogy valakinek a fizetése csúszott akár fél évet is. Egyébként én sosem voltam belsős, egy idő után vállalkozóként dolgoztam. Ez a negatív hangulat inkább az ottani munkám vége fele volt jellemző, előtte egyébként még jól lehetett keresni. Ezek után, amikor eljöttünk a Körzetitől, akkor Klucsik Edit, például Csala Gabriellával, Kozó Attilával elment a Szeged Televízióhoz, mi pedig néhányan külsősként gyártottunk műsorokat az akkori Duna Tv-nek. Akkor sokat dolgoztam Budapestre. Vettem egy kamerát, és az uniós csatlakozás (2004) táján egy mezőgazdasági műsorhoz, az Eurogazdához készítettünk anyagokat. A Telin TV-hez kéredzkedtünk be. Ekkor még nem tudtam vágni, Rajhona Péternek vagyok rendkívül hálás, aki megtanított erre, innen üdvözlöm és vagyok neki nagyon hálás ezért. Ezután még több műsorban dolgoztam a Dunának, majd a híradós adásokban az RTL-nek és a TV2-nek egyaránt, és ez még több fővárosi elfoglaltságot eredményezett, és kollégáknak is tudtam segíteni elhelyezkedni a fővárosban.

Először az esti forgatások okán az egyetemre

‒ Ezek után jött az egyetemi felkérés?

‒ Igen, bár a teljes történethez hozzátartozik, hogy Szegedre került egy általam nagyra becsült ember, Rónyai Balázs, aki korábban például Vitray Tamással is, az MTV-nél dolgozott. Ekkor indult az egyetemen a Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, Szajbély Mihály vezetésével és a már említett Klucsik Edit közreműködésével, illetve először még Budapesten Havas Henrikkel. Elindult a szegedi képzés is, és Balázs kiváló munkát végzett, ámde az esti forgatásokat nem annyira kedvelte már, idősebb munkatársként ez teljesen érthető volt. Én viszont bírtam ezt a helyzetet, örömmel mentem forgatni az egyetemi klubokba, akár este is, és nagyon élveztem. Balázs betegsége, majd sajnálatos halála után pedig Edit felkérésére átvettem a helyét. 

‒ Éppen a felvételi ponthatárok kihirdetésének napján beszélgetünk. Szoktad nézni a statisztikákat ilyenkor, hogy hány embert vettek fel, vagy úgy voltál vele, hogy ez téged közvetlenül nem érint.

‒ Épp ellenkezőleg, az engem is befolyásolt, hogy hány hallgató kezdi meg a tanszékünkön a tanulmányait, már csak a fennmaradás ténye miatt. Mivel a tanszéket mindig is egy összetartó közösségnek, egy családnak éreztem, ezért ami nekik fontos, az nekem is. Ilyenkor én is izgatott vagyok. Az utóbbi években megint szerencsére azt látom, hogy sokan választanak minket.

‒ Pedig valahogy a közbeszédben és a közéleti beszélgetésekben a kevésbé fontos szakok között könyvelik el.

‒ Mondjuk ki, büfészaknak csúfolták. De igazság szerint, akik az évek során nálunk végeztek, azok lényegileg kivétel nélkül mind el tudtak valahol helyezkedni a diplomájuk segítségével. És közülük sokan nem is akárhol. Mindenki, aki hozzánk jön, a médiába szeretne kerülni, és nem feltétlenül csupán újságíró, televíziós szerkesztő-riporter, képernyőn szereplő emberek lennének, hanem akár a háttérben is szívesen dolgozó, kommunikációs szakemberek. Ezt pedig tényleg sokan elérték szorgalmuknak köszönhetően. De abba a ,,szeretetcsomagba”, amit mi adunk, az is beletartozik, hogy a televíziós vagy videós munka bármely szeletében önállóan tudjanak dolgozni. Tehát kicsit riporterek, operatőrök, vágók is lesznek. 

‒ Megragadott engem ez a szó, hogy ,,szeretetcsomag”.

‒ Mert tényleg úgy érzem, hogy azt adunk a hallgatóknak, akik többségében csillogó szemmel jönnek hozzánk az egyetemre. 

Az első letörölt anyagot nem követték újabbak

‒ Voltak állandó együttesek, akiket mikrofonvégre kaptatok?

‒ Ezzel kapcsolatban inkább az volt a jellemző és úgy, hogy ha volt egy kedvenc együttes, akkor lementünk forgatni, de nem ketten, hanem akár öten. Külön ember hozta a kamerát, mikrofont, de akkor megkértük őket arra, hogy legalább ott tényleg segítsenek. Egy találkozás a nagy kedvencekkel, ezt persze senki nem is akarta kihagyni. Maradjunk annyiban, hogy ekkoriban elég sok Roy & Ádám interjút csináltunk. Minden kezdet nehéz volt, plusz technikailag akkor még szegényebb volt a tanszék. Egyetlen VHS kameránk és egy rossz mikrofonunk volt, de azt éreztem, hogy én sem vagyok pedagógus, tehát hogy meg tudok nekik mutatni gyakorlati dolgokat, de oktatni nem tudok. Ráadásul ott fedeztem fel, hogy amit mondok, annak súlya van, azt komolyan kell venni. Mert amikor a mikrofonok kapcsán elkezdtem nekik hülyéskedni a nálunk lévő, bizonyos márka alá tartozó eszközzel, hogy ez mennyire jó, a hallgatók ezt teljesen komolyan vették, hiába volt ez szakmai körökben ismert, hogy nem, és csak vicceltem. 

‒ Mi volt az, amiben a leginkább kellett fejlődnöd az évek során?

‒ A technikai tudásban. Tudom, hogy nem erre kérdeztél, hanem a személyiségjegyekre, de ezt ebben a szakmában mégis meg kell említenem, mert mindenhol volt/van fejlődés, de az elektronikus médiában folyamatosan. Azt hiszem, senkinek nem kell külön ecsetelnem, mennyire megváltoztak, nem csak a technika, hanem a médiafogyasztási szokásaink is 2003-hoz képest. A stúdiónk a Hősök kapuja mellett az Irinyi épületben volt, és VHS alapon, szalagos vágás volt még, ekkor jött be a számítógépes alapú vágás. Nekem is meg kellett ezeket tanulni. Volt olyan, hogy azt hittem, hogyha megvágtam az anyagot, akkor törölhetem a nyersanyagot, csakhogy ez azt eredményezte, hogy az egész munka elveszett. Bosszantó tanulópénz volt, annyit mondhatok. De ha már stúdióvezetésről beszélünk, én mindig fontosnak tartottam a legkorszerűbb technikák vásárlását.

‒ Ha már a fejlesztéseket említetted: manapság azt lehet látni, hogy minden ,,garas” kiadást meg kell gondolni, háromszor. Ezek a beszerzések akkoriban könnyebben mentek?

‒ Szükség volt rá a fejlődés miatt, a színvonal megtartása érdekében, és e szemléletet alkalmazta Szajbély Mihály tanszékvezető is. Jól esett akkor mindenki bizalma, mert én úgy éreztem magam, mint aki az utcáról esett be, de ezt hamar feledtették velem. Azt vehettem, persze józan keretek között, az egyetemi büdzséből, ami csak kellett. Vagy volt, hogy megkérdezték tőlem, hogy mit fejlesztenék 10 millió forintból a stúdióban. Nem voltam hozzászokva az ilyen kérdésekhez addig. Vagy, még egy példa, amikor átköltöztünk a jelenlegi helyre, az Egyetem utca 2. szám alá, akkor a stúdió kialakításában is annyira szabad kezet kaptam, hogy a legmegfelelőbb szakembereket hívhattam, akikkel ezt ki tudtam alakítani. Itt most Vajna Zoltánt, a körzeti stúdió műszaki vezetőjét kell említenem, akinek elmondhattam, mik az igényeim, a terveink, és megtervezhettük közösen a stúdiót. A felterjesztéseimet pedig pénzügyileg elfogadták.

‒ Ezek a gesztusok az egyetem vagy a tanszék nyitottságát prezentálták?

‒ Én úgy gondolom, hogy elsősorban a tanszékét, másodsorban az egyetemét. Tehát a tanszéknek volt szabadsága a pénzügyek tekintetében. Az elején többen azt hitték, hogy az ott elindult tévé az egyfajta egyetem tévé, de erről szó sem volt, az a tanszéknek a gyakorló televíziója. Később aztán létrejött egy Egyetem TV, de az egy másik történet.

 

Partnerként kezelt hallgatóknak gyakorlati tudást adni

‒ Lehet akár név nélkül is, de volt olyan hallgató, aki ha nem is készen, de nagyobb tudással felvértezve érkezett hozzátok, mint mondjuk az átlag?

‒ Jogos a kérdés, mert azt gondolnánk, hogy ezek a generációk, akik például az utóbbi 5‒10 évben megfordultak nálunk, a YouTube, Instagram, Facebook vagy a Tik-tok miatt már sokkal vizuálisabban nőnek fel. De azt vettük észre, hogy 18 évesen, lehet, hogy csinálnak jó képeket, de még nem tudnak rendszerben gondolkodni ahhoz, hogy például újságírók, tévések, híradósok legyenek. Ennek ellenére mindig azt vettem észre, hogy jöttek nagyon jó társaságok, akik kreatívan, ügyesen gondolkodtak, hamar össze tudtak anyagokat rakni, értették az összefüggéseket, majd olyan évfolyamok is megjelentek, akik teljesen passzívak voltak. 

‒ Kell azzal foglalkozni, hogy egy szintre hozd a saját óráidon a hallgatókat?

‒ Valóban arról van szó, hogy egyes középiskolákban erősebb a digitális kultúrával kapcsolatos tantárgy, míg máshol nem annyira. Oda kell arra figyelni, hogy mindenkit egy szintre hozzunk, és érdekes feladatokat kell nekik mutatni. Nem az elméletet hoztam nekik soha, hanem a gyakorlatot. Az jobban megmarad bennük. Amikor a nyugdíjba vonulásom alkalmával elbúcsúztattak, néhányan videóüzenetben, akkor is volt olyan lány, aki azt mondta, hogy neki mennyire emlékezetes volt, amikor az első órán a kezébe nyomtam a kamerát. Ez azóta sincs az óráimon másként. Volt, aki az elején meg sem merte fogni, aztán nagyon ügyes lett. 

‒ Tudsz, lehet szellemiséget is átadni a hallgatóknak, túl a ,,szigorú materiális” tudáson?

‒ Szerintem az egyetem szellemisége, a genius loci ott kell, hogy legyen akkor is, amikor tanítok, ilyen értelemben egészen bizonyosan igen. Ezen felül méltónak kell, hogy legyél a nagy elődökhöz, ez is megkíván egyfajta szellemiséget. 

Egykori hallgatókból nagyszerű (szak)emberek

‒ Mindig, amikor beszélgettünk, korábban is, az volt az érzésem, hogy te abszolút nem bánod, ha egy tanítványod sikerben túlszárnyal téged.

‒ Igen, ezt jól látod, ezt mindig mondom is, és szerencsésnek is érzem magam, hogy ismerhetek jó pár olyan fiatalt, akik jelentős médiumoknál vagy más helyeken dolgoznak. Egyre többen vissza is járnak, akár tanítani is a tanszékre. Én nem azt szoktam mondani, hogy a tanítványaim, hanem a tanszék tanítványai. Szóval nagyon sok, azóta sikeres ember lépte már át a tanszék küszöbét, nem is emelek ki senkit, mert a többiek megsértődnének. Erre én roppant büszke vagyok, azért is, mert többektől hallottam vissza azt, hogy többek között az én indíttatásomra lettek videósok vagy fotósok. A kapcsolatunk a hallgatókkal pedig a kezdettől fogva tegeződés, kötetlen légkör, ahogy ez ennél a hivatásnál szokás. A végén akár nekem, akár Editnél életre szóló barátságok alakulnak ki.

‒ Arról is meséltél már, hogy számos szakdolgozati film elkészítésében vettél részt, ezek is gondolom, térben és időben is, sokszor elég hosszú utak voltak.

‒ Igen, ez ennek a munkának egy külön része. Valóban, akadt több olyan vizsgafilm, amihez hosszan kellett utaznunk, és több napot egy Szegedtől különböző helyen tölteni. Ráadásul a legtöbbször ezek hétvégi alkalmak voltak, mert akkor érnek rá a hallgatók és az interjúalanyok is.

‒ Mind a körzeti stúdió, mind az egyetem egyfajta munkaviszony jellegű munkahely, bár említetted, hogy például a körzetiben vállalkozóként dolgoztál. Melyik helyen dolgozhattál szabadabban, úgy értem, a magad elvárásai szerint, magad felé lévő felelősséggel?

‒ Az egyetem ilyen szempontból sokkal szabadabb, itt tényleg magamnak állítottam be a követelményeket, persze a fejlődést és a legmagasabb szintet kell mindig szem előtt tartani. Ez pedig azt is jelenti, hogy hallgatókból is lehet erőt gyűjteni, tőlük információt szerezni, tőlük tanulni. Nem is érzem azt, hogy hány éves vagyok, hiszen 20‒21 éves emberekkel vagyok körülvéve, akik mindig új információkat, frissességet hoznak. 

‒ Számontartottad, hogy mi volt a leghosszabb ilyen út?

‒ Kettő jut most eszembe, és ezek olyan hallgatókhoz köthetőek, akik közéletileg is ismertebbek lettek. Az egyikük Tihany Viktor (az egyetemet követően az M4 Sport riportere volt ‒ B. T) akivel Németországig utaztunk egy, a II. világháború után kitelepített vajdasági sváb falu kapcsán. Egyébként is sokan a Vajdaságban forgatnak. A másik ilyen ember Fái Bernadett (a Rádió88 hírszerkesztő-hírolvasója ‒ B. T), akivel Ürményházán forgattunk, és egy hétig a nagymamájánál laktunk ez idő alatt. 

‒ Említetted, hogy az óráidat megtartod, ezen kívül hogy látod magad, mit és mennyit bírsz a jövőben?

‒ Azt nem állíthatom, hogy mindent és ugyanannyit mint régen, de azért azt kijelenthetem, hogy ilyen szakdolgozati vizsgafilm forgatásaim a továbbiakban is lesznek. Szerencsére sokan jelentkeznek hozzánk, és a nagy százalékuk kifejezetten médiás szeretne lenni. Ezért sem tudnak tőlem ,,megszabadulni”, és én sem kívánok eltávolodni az egyetemtől.

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában