Ugry Bálint: Kaftánból reverendába

A szegedi Nemzeti Emlékcsarnok Verancsics Antal-szobráról

„Budapest, [1931.] július 1. A kormányzó a kultuszminiszter előterjesztésére jóváhagyta a Nemzeti Emlékcsarnok bizottság javaslatát, mely szerint Verancsics Antal, Mária Terézia, Kovachichy [sic!] Márton György, Deák Ferenc, Feszl Frigyes, Kossuth Lajos és I. Ferenc József emlékműve a Nemzeti Emlékcsarnokban felállíttassék, és hogy Nagy Lajos egyetemalapítónak a szegedi fogadalmi templom téren elhelyezett domborművű emléke ugyancsak az emlékcsarnokban megörökítettek közé számíttassék.”[1]

A fentebb idézett – és több más hírlap által is közölt – kormányzói jóváhagyást követően 1932-ben helyezték el Verancsics Antal (Antun Vrančić, 1504–1573) humanista tudós és pályája végén az esztergomi érseki és királyi helytartói címet viselő férfi mellszobrát a szegedi Nemzeti Emlékcsarnok déli árkádsorának falán. A büszt ma is ott található, és a felállításkor készült talapzatának felirata is Verancsicsként azonosítja.[2]

A Nemzeti Emlékcsarnokot 1930-ban alapították; a nemzet nagyjainak – uralkodóknak, politikusoknak, művészeknek és tudósoknak – szobrait helyezték el a Rerrich Béla által tervezett, a dóm előtti teret három oldalról körülzáró épületek falain – csak az 1930-as években több mint hetvenet.[3] Minthogy az emlékcsarnok a korabeli politikai reprezentáció részét képezte, a keresztény egyházak egykor élt tagjai, illetve főpapjai – például Vitéz János és Pázmány Péter esztergomi érsekek – szép számmal szerepeltek az ábrázoltak között. Verancsics márványszobrát több társához hasonlóan a Magyar Nemzeti Múzeum Történelmi Képcsarnoka bocsátotta a „Nemzeti Pantheon” rendelkezésére. A fővárosi intézményben azonban a két háború közti időszakban már feledésbe merült az alig több mint ötven évvel korábban készült mű ábrázoltjának személye. A büszt, amint öltözéke is mutatja, valóban egy egyházi személy arcképe, de nem Verancsicsé.

A Szegedre továbbított szobrot jelzése szerint Aradi Zsigmond (1839–1899) faragta, viszont sem évszám, sem az ábrázolt neve nem szerepel rajta. (Utóbbi egyébként nem része az általános szobrászi gyakorlatnak.) A kutató szerencséje, hogy a büsztnek 1874-ben a Nemzeti Múzeumba való bekerülése viszonylag nagy sajtóvisszhangot kapott. A szobor fényképét néhány évtizeddel később, 1917-ben a Mult és Jövő című folyóirat közölte – a képaláírás szerzője pedig nem tévedett az ábrázolt személyével kapcsolatban: „Chorin Áron szobra Aradi Zsigmondtól. A Nemzeti Múzeum tulajdona.”[4] 

1872-ben több újság, köztük az Ellenőr is arról számolt be, hogy „az aradi izr. hitközség elhatározta, hogy elhunyt nagyhírű rabbijának, Chorin Áronnak [1766–1844] mellszobrát haladéktalanul megrendeli Aradi Zsigmond szobrásznál a pesti múzeum számára.”[5] Az 1874-re elkészült büsztöt az év februárjában a rabbi unokája, idősebb Chorin Ferenc aradi országgyűlési képviselő vezette küldöttség adta át a múzeum igazgatójának, Pulszky Ferencnek.[6] A márványszobor készítője maga is Chorin leszármazottja volt, akkoriban Rómában élt, onnan küldte dédapja szobrát Magyarországra.[7] A rabbit halála után valóságos kultusz övezte Aradon, ahol 1789-től 1844-ben bekövetkezett haláláig, azaz több mint ötven éven át vezette a város hitközségét. A morva származású Chorin a német Moses Mendelssohn által meghirdetett – és a jozefinizmusra is nagy hatást gyakorló – zsidó felvilágosodás első képviselője volt Magyarországon. Az aradi zsidó közösséget vezető rabbi kérdései és válaszai a vallásnak elsősorban a mindennapi életet is befolyásoló, a zsidóságnak az akkori társadalmi valóság miatt a megélhetését is veszélyeztető előírásaira vonatkoztak. Azokra az ősi szabályozásokra, amelyek véleménye szerint végzetesen elszigetelték a zsidó közösségeket az őket körülvevő társadalomtól. Elképzelései azonban nagy ellenállást váltottak ki az újításokat elutasító zsidó vallási vezetőkből, ezért reformjavaslatait – többek között a kecsege fogyasztását megengedőt, amely a legnagyobb vitát váltotta ki, és hevessége miatt az utókor szemében szimbolikussá vált – vissza kellett vonnia az 1805-ben Óbudán összegyűlt rabbinikus bíróság előtt.[8] Aradon azonban – igaz már később – számos olyan intézkedés fűződött a nevéhez, amely lehetővé tette a helyi közösség tagjainak az őket körülvevő szélesebb társadalom úgy gazdasági, mint kulturális vérkeringésébe való bekapcsolódását. A rabbi hitközsége tagjai számára megengedte a szombati írást, lovaglást, később pedig a vasúton való utazást is, és ösztönözte őket a kézműves mesterségek kitanulására.[9] 1844-ben bekövetkezett halálát pótolhatatlan veszteségként élte meg az aradi zsidó közösség, amelynek tagjai mintegy kötelességüknek érezték, hogy a férfi portréját a nemzet nagyjai sorában elhelyezzék, azaz mellszobrát megrendeljék, és a Nemzeti Múzeumnak adományozzák.

Azt gondolom, hogy a Nemzeti Múzeum dolgozóinak hanyagsága miatt „változott át” a rabbi érsekké – sőt bíborossá, bár Verancsicsot csak élete utolsó napjaiban választották a kollégium tagjai közé –, akik nem vizsgálták meg, hogy kit is ábrázol valójában a szobor.[10] Kellő utánajárás nélkül egyszerűen összetévesztették a rabbi öltözékét a főpapi viselettel, a kippát a pileólussal, a kaftánt a reverendával. Ennek következtében az történt, ami elképzelhetetlen lett volna az 1930-as évek Magyarországán: egy zsidó egyházi személynek, a judaizmus egy vallási vezetőjének arcképe kapott helyet a szegedi Nemzeti Emlékcsarnokban. Azon a helyszínen, amely Trianont követően, területi integritás hiányában a majd’ ezeréves Magyarország politikai és szellemi folytonosságát volt hivatott demonstrálni az ott szereplő uralkodók, illetve a keresztény egyházak vezetőinek és tudós tagjainak arcképein keresztül.    

Megjelent a folyóirat 2024. novemberi számában

Jegyzetek

[1] Délmagyarország, 7. évfolyam, 147. szám (1931. július 2.), 7.

[2] Így ír róla Tóth Attila a Nemzeti Emlékcsarnok történetét és szobrait bemutató munkájában. Tóth Attila: A Nemzeti Emlékcsarnok. Szeged, Szeged Megyei Jogú Város Önkormányzata, 2009. 140–141.

[3] A Nemzeti Emlékcsarnok avatásáról és történetéről ld. uo. 17–29.

[4] A fénykép abban a rövid cikkben szerepel, amelyet idősebb Chorin Ferenc (1842–1925) írt nagyapjának, Chorin Áron rabbinak az aradi zsidó hitközség szolgálatában tett cselekedeteiről. Chorin Ferenc: Nagyapám városáról. Mult és Jövő, 7. évfolyam, 8. szám (1917. augusztus), 310–311. A szoborról jóval korábban egy fametszetű kép is megjelent a Magyarország és a Nagyvilág Chorin Áronról szóló cikkét illusztrálva. Ezt Pollák Zsigmond készítette Elischer Lajos rajza alapján. Sz. n.: Chorin Áron. Magyarország és a Nagyvilág, 11. évfolyam, 41. szám (1875. november 10.), 503–504.

[5] Ellenőr, 4. évfolyam, 261. szám (1872. november 10.), o. n.

[6] Az újsághírek: A Hon, 12. évfolyam, 40. szám (1874. február 18.), o. n.; Pesti Napló, 25. évfolyam, 40. szám (1874. február 18.), o. n.; Budapesti Közlöny, 8. évfolyam, 40. szám (1874. február 19.), 322.; Ellenőr, 6. évfolyam, 49. szám (1874. február 19.), o. n.; Fővárosi Lapok, 11. évfolyam, 40. szám (1874. február 19.), 175.; Magyar Ujság, 8. évfolyam, 40. szám (1874. február 19.), o. n.; Vasárnapi Ujság, 21. évfolyam, 8. szám (1874. február 22.), 125.; Athenaeum, 5. kötet, 9. szám (1874. február 26.), 574. 

[7] Szendrei János–Szentiványi Gyula: Magyar képzőművészek lexikona. Első kötet: Abádi–Günther. Budapest, k. n., 1915. 44. Chorin egy másik büsztje szintén Rómában készült, és azt is egy aradi származású szobrász faragta. Guttmann Jakabot a rabbi halála után bízta meg az aradi hitközség szeretett és tisztelt lelki vezetőjük arcképének elkészítésével. A Guttmannról eddig megjelent két legfontosabb életrajz természetesen említi a büsztöt: Reich, Ignaz: Beth-El. Ehrentempel verdienter ungarischer Israeliten. Erstes Heft. Pesth, Alois Bucsánszky, 1856. 27.; Naményi Lajos: Egy elfelejtett magyar szobrász. Művészet, 3. évfolyam, 1. szám, (1904), 19.

[8] Chorinról újabban ld. Komoróczy Géza: A zsidók története Magyarországon I. A középkortól 1849-ig. Pozsony, Kalligram, 2012. 916–928.

[9] Uo. 927, 1041.

[10] A szobornak a múzeum általi kiadásáról nem maradt fenn dokumentum. Az intézmény főigazgatósági irattárának 1807/8−1934 évkörű teljes anyaga elpusztult 1945-ben a Magyar Országos Levéltárban. Köszönöm Serfőző Szabolcsnak és Köpfler Balázsnak, a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársainak a kutatásban nyújtott segítségüket.