Juhász Kristóf: Kocsmamonológ versfüsttel

Veszelka Attila köztetéről

Sajátos verseskötet ingázik a napokban íróasztalom és kabátzsebem között – teheti, mert puhafedeles és alig nagyobb egy képeslapnál, szóval szinte akármilyen zsebben elfér, s még a költői attitűd is alkalmas rá, hogy amolyan utazgatós, flangálós, csavargós könyvecskévé avassuk, amit néha előveszünk egy hangulatban, és találunk benne egy verset, aminek megint van egy hangulata, ami csinál valamit a mi hangulatunkkal, és így tovább…

Veszelka Attila Történetek a Gólyavár betérőből című kötete két, stilárisan annyira eltérő fejezetet (az első a címadó, a második a Kéményfüst) tartalmaz, hogy akár két kötetben, két különböző költői név alatt is ki lehetne őket adni.

Ráadásul a címadó fejezet oly markánsan hoz egy manapság talán egyre egzotikusabbnak ható szereplírát, hogy az egyszeri recenzensnek bizony – örömteli kénytelenségből – muszáj egy bekezdés erejéig körbejárnia az úgynevezett kocsmaköltő karakterét. Ami pedig bonyolult, mert a kocsmaköltő az mindjárt nem egy karakter (vagy néha egyenesen egzisztencia), hanem minimum kettő, de inkább több.

Van egyszer a közszájon forgó, általában lenézés övezte kocsmaköltő, aki a kocsmában ír, alkot, és szaval, erre pedig kizárólag ott és akkor, a megfelelő alkoholos befolyásoltság mellett képes. Ennek a karakternek van aztán számtalan altípusa a kellemetlenül ordítozó hülyétől az intelligens féltehetségig, aki alkalmasint papírfecnikre írt, eredeti és dedikált négysorosát kínálja licitre (kisfröccstől vodkáig) a nagyérdeműnek.

És van az a kocsmaköltő, aki amúgy teljesen professzionális költő, csak épp tárgya, témája, lírai énje, helyszíne, versbeszélője a kocsma, a kocsmai közeg, a kocsmázó ember. Veszelka Attila jelen kötete alapján e csoportba tartozik.

A kötet fülszövege szerint a Gólyavár betérő, avagy italmérés valóságos helyszín, ahol „éppen úgy megfordul a rakodómunkás és a kukás, mint a sebészprofesszor, avagy a repülőpilóta”. Az első fejezet szabadversei pedig lényegében egy-egy történet ebből a kocsmából. Valahogy ilyenformán:

Még hogy a nyúlszájú Béla a mosdóba okádott,
hagyján, megtörténik ilyen jobb házaknál is,
hát még itt, a piros Coca Cóla logós ernyővel
díszes teraszú süllyesztőben, ahol mindenféle
lepukkant népek kortyolgatják langyos sörüket, (…)

Minden sztori hasonló felvetéssel kezdődik: „Ezt figyeljétek…”, „Ne tudjátok meg…”, „Még ilyet biztos nem hallottatok…”, „Na, ez se semmi.” Könnyen válhatna modorossá a játék, meg a sok vagánykodás, nagyotmondás, kocsmafilozófia. Ám a dolog nem akar erőltetetten túlnőni önmagán, nem akarja szétfeszíteni saját kereteit, nem elemez, csak láttat, így hitelesen tartja a neki szánt teret. Amiben az is elengedhetetlen segítség, hogy a versbeszélő nem megy át afféle garabonciás vagabundba, hanem megmarad a kiskocsmai kisreálnál, „józan” mértéktartással, akár egyik tagadhatatlan szellemi elődje, Charles Bukowski.

A kocsma itt nem afféle sufnibeavatási tér, ahol Adrian Mole két viceházmester meg három búvár után Julien Sorellé változik, hanem agora, ahol már (elvileg) felnőtt emberek sztorizgatnak. Az alkoholos befolyásoltság már-már lényegtelen – bár akad természetesen számos piás anekdota is, a szesz nem kap főbb szerepet a könyvben, mint az élet egyéb dolgai, amikről beszélgetni szoktunk a kocsmában (vagy bárhol). A légkör hiteles, a szókimondás, a nyíltság kellőképpen elmegy a falig, és valami mélységes, melankolikus humanizmus lengi át a sorokat:

A múltkor, hogy beóvakodok a Gólyavárba,
látom ám, gyertya ég a pultos csaj előtt, épp
ott, ahová a piákat szokta kipakolni, meg nézem,
van a gyertya mellett egy ilyen kis dobozka, olyasmi,
tudjátok, amilyenekben a székletmintát kellett
beküldeni régen a KÖJÁL-nak, de tök síri hangulat is
volt, semmi élet, na, gondoltam, feldobom egy kicsit,
és már nyomtam is a pultos csajszinak, hogy milyen
baresz kis székletgyűjtő dobozkád van, hát erre mondja,
hogy abba gyűjtik a pénzt koszorúra, merthogy meghalt
a Guszti, mindig nagy érzékem volt, hogy a legrosszabb
pillanatban valami faszságot mondjak, de ez mindent vitt,
és magamba szálltam, pedig nem sokat tudtam Gusztiról,
csak annyit, hogy olyan volt, mint egy régi bútordarab, (…)

És persze van itt mindenféle sztori életről, halálról, asszonyról, gyerekről, válásról, az élet apró és nagyobb dolgairól, hol abszurd, hol groteszk, fordulatos, röhögtető, vagy épp elgondolkodtató. Amolyan egyperces (ritkán lógnak át a szemközti oldalpárra) történetek szabad versben. Ritkán érzem ennyire tisztának és kereknek a szerző szándékát s a végeredményt: a költő meg akart írni egy csomó kocsmasztorit, és hibátlanul, minden fölösleges sallang nélkül meg is írta. Ezt máshogy nem lehetett volna megírni. Vagy mégis? A szövegek ugyanis annyira monológszerűek (elenyésző kivétellel mindegyik egy mondat), hogy fölmerül: lehetnének akár tényleg monológként, vagy prózaként is tördelve. Aztán fölmerül ugyanez visszafelé: ezeknek a szövegeknek tökéletesen mindegy, hogyan vannak tördelve, tehát lehetnek éppen szabadversek is. Ha volna ott a Gólyavár kocsma környékén egy hangstúdió, egy ügyes hangmérnök, meg egy szeszmarta hangú, öreg színész, igazán összekalapálhatnának belőle egy hangoskönyvet.

A kötet második fejezete, a Kéményfüst stílusbravúrok gyűjteménye, már első látásra (no meg a fülszöveg szerint is) egy válogatás, amiben minden van ütemhangsúlytól időmértékig. A Kéményfüst és a gólyavári sztorik között a kontraszt óriási, habár a kocsmaköltő lírai énje itt-ott a második részben fölbukkan. Ám itt összehasonlíthatatlanul szélesebb a formai kultúrtörténeti merítés, a különböző korszakokból kavarogva előbukkanó utalások és figurák Catullustól Apollinaire-ig, vagy Szent Lőrinctől a szatírig:

Borostömlőkkel kezedben róttad Attikát,
bennük a Laurion lankák óbora,
játszva ittad asztalfő alá Zeusz fiát,
szomjúhozó torkod ki nem száradt soha.

S most itt hasalsz, akár egy giccses Böcklin képen
szirupos díszletek közé szorult szatír.
Rajtad röhög hasát fogván a fél Olymposz,
míg másik része gurulva, fetrengve sír.

Minden versszerető olvasó fog itt magának találni kedvére valót, és jó pár költemény alkalmas arra is, hogy zenekarok fedezzék föl maguknak. Talán szokatlan, de hatékony szerkesztési elvnek bizonyul ez a két, markánsan elkülönülő fejezet a kötetben – akár fölváltva is lehet olvasgatni a kettőt, ha valaki megcsömörlik a kocsmasztoriktól, előrelapoz valami klasszikusabbért, és viszont…

A borítón egy híres, régi fotót látunk döglött kardhallal meg híres, régi íróval, akiről (ha eleve nem vagyunk olyan műveltek, hogy tudjuk) az egyik versből lehet megtudni, hogy kicsoda (illetve, ha jó a szemünk, magát a borítót böngészve is rájöhetünk, de akkor oda a játék). Ha lehet olyan csúfat mondani egy verseskötetre, hogy szórakoztató, hát ez bizony az.

Veszelka Attila: Történetek a Gólyavár betérőből. Szeged, Areión Könyvek, 2024.

Megjelent a folyóirat 2024. decemberi számában