Simoncsics János: Szegedi ikertörténetek

Sokan és sokszor idézték már ezt a Mikszáth-novellát, ám most új összefüggésben került elő. Mikszáth Kálmán a Milyen a magyar iparos című elbeszélésében így ír:

Nem hiszem, hogy akadna ember a Szent István birodalmának területén, aki ne érdeklődnék az iránt, hogy hol és miképp terem a szegedi bicska.
Hát azt bizony Sziráky uram csinálná – ha csinálná. Őneki adatott meg az égiektől az a különös talentum, hogy akár nyél, akár penge dolgában túltegyen a földkerekség minden bicskacsinálóján. Van is becsülete az ő készítményének; aki csak megfordul Szegeden, mind ellátogat az ő boltjába, s úgy veszi onnan a halalakú bicskát, mintha ingyen adnák; semmi árt nem tart túlságosnak. Ajándékba valósággal nem lehetne becsesebb tárgyat venni ennél. Boldog, akinek ilyen jut…
…Történt nemrég, hogy egy londoni cég egyszerre tízezer darab bicsakot akart nála megrendelni, de Sziráky uram szeme közé nevetett a megrendelőnek.
– Tízezer bicska!? Tegye az úr bolonddá az öregapját!… Nem okos beszéd az ilyen…Hanem tudja mit, egy-két bicskát a maga kedvéért szívesen csinálok az anglinusoknak prezentbe!…
Nos, azért magyar ember Sziráky uram, hogy ilyen legyen, ne értsen az üzlethez, s ne csiklandozza a nyereségvágy.

Azon a tanulságon túl (írja Bálint Sándor néprajztudós néhány évtizeddel később A szögedi nemzet című tanulmányában), amelyet Mikszáth kerekít Sziráky mester magatartásából, nyilván az volt a visszautasítás legfőbb oka, hogy ennyi bicska készítését csak gépi erővel lehetett volna győzni, viszont a remekbe készült, iparművészeti alkotássá szépült halbicskát Sziráky szerint csak kézzel lehetett igazából kimunkálni.

***

 Nemrég kezembe került Für József értekezése az Ethnográfia 1974. évi 2-3 számából. Ezt olvasom benne:

Elek Gyula (1891- 1974) szegedi bocskorkészítő a mesterséget apjától Elek Illéstől tanulta… Az első világháború után, a hadifogságból hazajövet újból ki kellett építenie vevőkörét. A húszas években többször ellátogatott a Budapesti Nemzetközi Vásárra is. Budapesten bocskorainak minőségével és mutatós formájával állandó feltűnést keltett, és azok nagy keresletnek örvendtek… Nagy nemzetközi vevőköre alakult ki, különösen az angolok és hinduk köréből. Akadtak olyanok is, akik több ezer bocskor állandó szállítására akartak vele szerződést kötni. Különösen angol ügynökök akarták ilyen nagyarányú szállításra rávenni. Ebbe azonban nem ment bele, mert így a bocskorkészítést teljesen gépesíteni kellene, s így elveszítené nagy értékét… igazi bocskort csak kézzel lehet készíteni.

Éppen úgy vélekedett – jegyzem meg most –, mint Sziráky uram ötven évvel korábban a halbicskáról.

A két történet a bicskáról és a bocskorról igen hasonló. A tanulsága pedig ugyanaz: az ánglius ügynökök évtizedeken átívelően sem nagyon értették a kézművesség lényegét.

Az alábbi képen egy mai, de hagyományos mintára készült bocskor látható (Farkas György mohácsi bocskorkészítő készítménye). Ilyenekkel hódította meg Elek Gyula is az angolokat és hindukat korábban… (S mint alább kiderül, engem is megnyert diákkoromban, a hatvanas években.)

***

 Egy korábbi írásomban én is megemlítettem Elek Gyula bocskorost, aki a Népművészet Mestere volt, s aki egész műhelyét a szegedi Móra Ferenc Múzeumra hagyományozta. A róla (is) szóló részt idézem most:

…Gimnáziumba járok, sőt művészeti gimnáziumba! Itt mindnyájan kis művészek vagyunk, és ha az alkotásban még nem is, de külsőségekben már menők. Öltözködésemben kirívó vagyok: virágmintás inget viselek, s valamely farmert utánzó nadrágban járok. (A Marx téri úgynevezett Jugó Piac ugyanis még nincs föltalálva, ahol később eredeti, igazi farmert lehet majd venni jó drágán a vajdasági magyaroktól.) A cipőt is fölváltom az olcsóbb Elek-féle bocskorra. Még jóval a bocskoros műhely bezárása után is ilyen lábbelit veszek a Párizsi körúti mester lányától, aki csodálkozik, hogy valaki még emlékszik édesapjára, s a maradék kollekcióból elad még nekem egy-egy párat.
Nos, ezekben a »parasztizáló« öltözékekben járok suliba, sőt iskolatáska gyanánt tápai szatyorban hordom könyveimet, füzeteimet. A tanárok is kiszúrják népi avantgarde, azaz hippi öltözékemet, de nem szólnak. Nincs érvük a szóláshoz! Elég az nekik, ha reggel ¾ 8 és 8 között az iskolai egyensapkát a fejemen látják…
Visszatérve a bocskorra: Ez a lábbeli nagyon vastag és kemény bőrből készül, ha nem vigyázok, öt perc alatt véresre töri a lábamat. Én azonban óvatos vagyok, beállok a melegvizes lavórba, abban toporogva megvárom míg a bőr megpuhul. Utána föl-alá járkálva, a lábamon megszárítom. Ha szerencsém van és meleg az idő meg sem fázom!…

Ám minden bocskor elhasználódik egyszer:

Megjelent a folyóirat 2024. decemberi számában