Bátyi Zoltán: „Azt vallom, hogy fotózáskor legfontosabb a természetesség, az olyan kép megalkotása, amit nem torzítanak zavaró számítógépes beavatkozások”

Beszélgetés Schmidt Andrea fotóriporter fotográfussal

Már gyerekkorában beleszeretett a fényképezésbe, és ez a rajongása azóta is meghatározza Schmidt Andrea életét. Több mint harminc éven át fotóriporterként dolgozott a Délmagyarországnál, és a napi kötelezettségek mellett olyan művészi fotókat is alkotott az embert és környezetét mindig képei középpontjába helyező fotográfus, amivel kiállításokon aratott sikereket.

– Évtizedekig a szegedi Délmagyarország fotóriportereként dolgozott, szinte az egész város ismerte a nevét. A fotóriporteri napi hajszából igyekezett kiszakadni, amikor a művészi fotózás útján is elindult?

– Mielőtt erre válaszolnék, felvázolom azt az utat, amíg egyáltalán eljutottam a Délmagyarország szerkesztőségébe. Szegeden születettem 1959 nyarán. Rókusinak mondhatom magam, hiszen a Kossuth Lajos sugárúton áll ma is az a ház, ahol gyerekkoromban éltem, mégis az alsóvárosi Hámán Kató Általános Iskolában tanultam. Ennek két oka volt. Édesanyám ott tanított, másrészt rendkívül nagy mozgásigénnyel rendelkező gyerek voltam, és ott ezt kiélhettem a testnevelési órákon. A sport mellett hamar az érdeklődésem középpontjába került a fotózás, ezért jelentkeztem az iskola fotószakkörébe, ez nagyon lekötött, és akkor vásárolták meg számomra szüleim az első fényképezőgépemet is. A szakkörbe leginkább csak repróztunk és laboráltunk, de természetesen jártam a várost is kezemben a géppel. Amire nagyon emlékszem: egy idős asszony, akit egy krizantémcsokor mögött fedeztem fel a Mars téren, le is fotóztam és örökre emlékezetes maradt, mennyire megfogott a fények és árnyékok játéka az alsóvárosi templomban, ahova gyakran betértem. Ekkoriban már 13-14 éves lehettem és megszületett a döntésem is. Olyan iskolába megyek továbbtanulni, ahol bővíthetem a fotózási ismereteimet. Akkoriban csak 3-4 évente indult ilyen csoport a 624-es számú szakmunkásképzőben, vagyis csak akkor, ha akadt megfelelő számú jelentkező. Éppen végeztem az általánosban, amikor szóltak édesapámnak, aki a megyei tanács kereskedelmi osztályán dolgozott, hogy most éppen lesz fotós osztály, így nem késlekedtem, azonnal kértem felvételemet. Elvégeztem a három évet, úgy, hogy a szakmai képzést Budapesten kaptuk meg. Ez nekem rendkívül jól jött, mivel felfigyeltek az atlétikai teljesítményemre is, és középtávfutóként tagja lettem előbb a serdülő, majd az ifjúsági és az utánpótlás válogatottnak is. A pesti tanulást pedig össze tudtam kötni az edzőtáborozásokkal is. A szakmunkásképző után a Radnóti gimnáziumban érettségiztem, Ezt követően évekig sportállásban voltam, mint az SZVSE és a Tatabánya futója, majd 22 évesen kerültem a Déléphez, ahol a tájékoztatási és reklámosztályon számítottak a munkámra. A mi csapatunk készítette a vállalat összes hirdetési, oktatási és protokoll anyagát, rengeteg építkezésen fotóztam, amikor a ’80-as évek közepén lehetőség nyílt arra, hogy a Délmagyarország munkatársa legyek.

– Kiknek a nevét említené, ha arról kérdezem, hogy alapvetően befolyásolták fotós életútját, látásmódját, alkotásai kidolgozásának módszerét?

– Elsőként Gyenes Kálmánt szeretném kiemelni, aki mellett az ország egyik legnagyobb építőipari vállalatánál, Délépnél dolgoztam, őt tartom a legfontosabb tanáromnak, mivel beavatott a szakma titkaiba és a későbbiek során is szemmel tartotta, segítette fejlődésemet. Fejér Dénes volt a Délép újságjának főszerkesztője, ő pedig érdekes feladatokkal bízott meg, rendkívül keményen, de építő szándékkal bírálta el a munkáimat. Nekik köszönhetem, hogy a Délmagyarnál megálltam a helyemet, nem jöttem zavarba, bármilyen feladattal is bíztak meg. Sz. Simon Istvántól, az újság akkori főszerkesztőjétől kaptam egyébként a lehetőséget a fotóriporteri állás betöltésére. Találkozásunkkor nem titkolta, hogy ő „nadrágos embert” keresett erre a posztra, mire én azt válaszoltam: velem nem lesz gond, mert mindig nadrágban járok. A későbbiekben egyáltalán nem számított, hogy nő vagyok, Simon Pista támogatta és elismerte a munkámat. A segítőimet tovább sorolva meg kell említeni a sajtóházi kollégákat. Nagy Lászlót, aki a rovatvezetőm volt, de elődömet, Somogyiné Magdikát és a Csongrád Megyei Hírlapnál dolgozó Enyedi Zoltánt és Pintér Józsefet is. Akkoriban ugyanis még igazi csapatmunka zajlott a szerkesztőségben, a Sajtóház klubjában a fotózási tapasztalatainkról folytatott beszélgetések a mindennapi munka részét képezték. Később csatlakozott hozzánk a Délépet Délmagyarra váltó Gyenes Kálmán is. Közben elvégeztem a Magyar Újságíró Szövetség újságíró iskolájának fotós szakát, és akkortól tekinthettem magam igazán fotóriporternek.

– Visszatérve az alapkérdésemhez: a napi fotóriporteri robot feloldását segítette Önnek a művészi fotózás?

– Inkább úgy mondanám, hogy a munkám kiteljesedését jelentette az, amikor egy-egy témára több időt tudtam szánni, mint a riporteri rohanás közben. Azt próbáltam meg fotóban rögzíteni, amit láttam a világról az újságban is és az úgynevezett művészi fotózás közben is. Elkezdtem pályázatokra beküldeni a képeimet, hogy így is megmérettessem magamat. Kevésnek találtam a napilapos kihívást, és mivel mindig versenyző típus voltam, kellett egy újfajta kihívás. Úgy éreztem, mindig feljebb kell emelni a lécet, ezt vallottam később, és ezt vallom ma is. A lányaimat – Zsófit, aki jogász és Annát, aki orvos – szintén ebben a szellemben neveltem.

– Nem gondolt arra, hogy mondjuk a fővárosba felkerülve még nagyobb, sikeresebb pályát fusson be?

– Bár kaptam több kedvező lehetőséggel kecsegtető megkeresést is már az újságíró iskolán, meg is fontoltam őket, de mégis a visszatérés mellett döntöttem. Több oka is volt ennek. Például ide kötött a szerelem, ami későbbi férjemhez, Kocsis Lászlóhoz kapcsolt, itt élt a családom is. És ne feledjük el, Szeged a szülővárosom, és ahol az ember gyerekkorát tölti, minden utcasarok visszaköszön, az emlékek is a város szeretetét erősítik. Én egyébként is ragaszkodó típus vagyok, igaz ez emberekre és városokra is. Bár most már Újszentivánon élek, a magyar föld egyenlő nekem Szegeddel, ahol az emberek kedvesek, befogadóak, jókedvűek, nyitott a város és az itt lakók is. Szegedhez kötődő rajongásom nyilvánul meg abban a könyvben is, amit Novák István akkori főépítésszel közösen létrehozott kötetem bizonyít, ami még a belváros felújítása előtt készült el a 90-es évek végén, s amelyben a város legértékesebb épületeit fotóztam le.

– Az évtizedek során mi alakította ki érdeklődési körét, milyen fő témák felé fordult, ha falra szánt képeket alkotott?

– Munkáim fókuszában mindig is az emberábrázolás állt, készülhetett a fotó bármilyen céllal és a világ bármelyik országában. Utazásaim során is mindenhol az ember és környezete ragadott meg, a mindennapi életüket akartam bemutatni, legyen szó az erdélyi Torockóról, Jordániáról, Koszovóról, Boszniáról vagy Izlandról. Erdélyben többször is jártam, annyira vonzott, hogy az ott élő magyarok mintha egy más világban élnének, mint az itthoniak. Szinte mintha egy, a múltba visszavezető időutazáson vettem volna részt. Még a romániai diktatúra idején voltam kint először, majd tíz évvel később már azt tapasztaltam, hogy megváltozott ott is a világ. Így azt is láttam később, hogy a múltat idéző Erdély megváltozott, így az első erdélyi fotóimmal akaratlanul is egy letűnt világ egyik krónikásává válhattam. A mai Erdélyben a civilizáció kiszorította az állattartást, az emberek szoros kötődését a természethez. Például Torockón, azon az úton, ahol egykor a teheneket hajtották a legelőre, most autók állnak, a turizmus határozza meg az ott lakók életét. Nem is nagyon tudtam mit fotózni, amikor legutóbb ott jártam.  

– A fotóriporter és a művészi fotós véleményére is kíváncsi lennék, amikor azt kérdezem, mit tart a legfontosabbnak egy-egy kép elkészítése során. Másképpen fogalmazva: véleménye szerint mitől lesz annyira jó egy fotó, hogy lekösse a néző figyelmét?

– A jó fotó megalkotásának alapfeltétele nálam, hogy közel kerüljek az emberhez, aki a képemen szerepelne. Ezért a munkát mindig egy beszélgetéssel kezdem, és közben figyelem, hogy a fotó alanya befogadott-e. És csak akkor kezdek el fotózni, ha úgy érzem, hogy igen, mert így készülhet olyan kép, ami szívbemarkoló, elgondolkodtató lehet a néző számára is. Bár én is alkalmazom a modern technika vívmányait, a digitális gépet, a számítógépet, de csak olyan szinten, ami nem változtatja meg a kép alapkarakterét. Azt vallom, hogy fotózáskor legfontosabb a természetesség, az olyan kép megalkotása, amit nem torzítanak zavaró számítógépes beavatkozások. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a fotón mindig legyen ott az ember, én csak így tudok fényképezni, e nélkül számomra nem kép a kép. Van persze számos olyan fotóm is, amikor házakat, tájakat kapok lencsevégre, de mindegyiken felsejlik egy-egy figura, és olyan részlet, ami utal a fotó készítésének idejére, az akkori kort vetíti elénk. Egyik legkedvesebb képem, amely egy hagyományőrző zsidó kisfiút ábrázol, ahogy a makói zsidótemetőben egy sír fölé hajol, hogy megcsókolja azt, kezében egy műanyag kólás palackot szorongat. Igen, ez már a mai világ, a most élők világa a múlt előtti tisztelgés közepette.  

– Most foglaljuk össze, milyen sikereket ért el az elmúlt évtizedek során, hány kiadvány, kiállítás fémjelzi munkásságát? Mit gondol, körülbelül mennyi képe jelenhetett meg eddig?

– Most kicsit zavarban vagyok, mert még megközelítőleg pontos számot sem tudok mondani. Bár némileg utána lehet számolni, hiszen 33 éves fotóriporteri munkám során napi három képem átlagosan biztos megjelent a Délmagyarországban, beleértve a hétvégéket és az ünnepnapokat is, Egy kis szorzás után kiderül, hogy több mint 36 ezer fotóról van szó, és akkor még nem szóltam a más újságokban megjelent képekről, vagy a művészethez köthető fotókról. Ami pedig az elismeréseket illeti: számos városban nyílt kiállításom, csak hogy néhányat említsek, Szeged mellett Hódmezővásárhelyen, Budapesten, Sopronban, Darmstadtban is kerültek alkotásaim a falra, számos kiadványban, újságban, albumban lehet találkozni a képeimmel, ahogy a világhálón is rengeteg Schmidt Andrea fotó van fenn. Számomra fontos, hogy az országos sajtófotó pályázatom nyertem egy 2., egy 3.. és egy közönségdíjat is. Ez persze büszkeséggel tölt le, de hadd meséljek el egy kis történetet. Nemrégiben a házunkhoz közel zajló építkezéshez szállított sódert egy ötven év körüli férfi, és amikor a kölcsönös bemutatkozáskor közöltem a nevem, ő mosolygott, és azt mondta: Tudom, maga készítette rólam ez első fotót, ami úgy 15 éves koromban készült. Nagyon jól esett, hogy ennyi idő távlatában is emlékezett rám, és ez számomra többet jelent minden díjnál. Ettől függetlenül azért megjegyezném, hogy Szeged nagyobb teret adhatna az itt élő alkotóknak, hogy fotóikkal a nagy nyilvánosság elé lépjenek, hiszen rengeteg kiváló fotós lakik ebben a városban és vonzáskörzetében. Nagyon hasznosnak tartom Dömötör Mihály fotóművész kezdeményezését, aki az Agórában rendezett sorozatában Szegeden élő fotósok életpályáját mutatja be vetítéssel egybekötve, de az mégiscsak egyszeri, nem megismételhető és nem hosszabb ideig megtekinthető.

– A szegedi fotográfusokról szóló sorozatban eddig számos riportalanyomat megkérdeztem arról, mennyire tartja hasznosnak, hogy világdivattá vált a fotózás, szinte mindenki kezében ott a fotózós okostelefon. Hogy véli, ez jobbá teszi a fotózást, netán inkább silány képekkel árasztja el a világhálót.

– Szerintem az emberek nagyon kis részének volt képlátása, mára ez a kör, éppen a telefonos fotózásnak köszönhetően kiszélesedett. Egy átlag polgár sokkal jobban tud fotózni ma már, az emberek képekben gondolkodnak. Ezekkel az alkotásokkal számos esetben egyébként élnek a profi szerkesztőségek is, gondoljunk csak a televíziókban feltűnő képekre, amiket például az időjárás jelentéseknél használnak fel. Vagyis én hasznosnak tartom a mobilfotózást akkor is, ha rengeteg silány kép készül el, mert azok úgyis kihullanak a rostán, nem is érdemes róluk beszélni.

– Figyelve a technika rohamos fejlődését, a mesterséges intelligencia szerepéről is érdemes beszélni, ha szóba kerül a képkészítés.

– Bennem egy általános kép alakult ki a mesterséges intelligenciáról. Úgy vélem, hogy meg fogja változtatni a mindennapjainkat, attól tartok, hogy ezzel irányítani lehet a gondolkodásunkat, és nem biztos, hogy előre viszi a társadalmat. Ugyanis lehet vele élni, de visszaélni is, és ez engem némi félelemmel tölt el.  Lehet, hogy az ember kiszolgáltatottabbá válik, mert még jobban manipulálhatóbb lesz. A mesterséges intelligenciával készült fotót pedig egyszerűen nem tartom fotónak, azzal nem is foglalkozom.

– Beszélgetésünk során többször is szóba kerültek a családtagjai. Pályája során hogyan viselték az Önhöz közel állók a rengeteg távollétet, hiszen a fotóriporteri munka napi 24 órás szolgálatot követelt meg?

– Nagy és szép életutat jártam be fotográfusként, de arra vagyok a legbüszkébb, hogy világra hoztam két leánygyermeket, harmonikus családi életet élek. Férjem, egész családom eltűrte a munkámmal járó kötelezettségeket az ünnepeken is, segített abban, hogy helyt tudjak állni fotósként. De a programokat igyekeztünk mindig úgy alakítani, hogy a lehető legtöbb időt együtt tudjuk tölteni, a családi ebédhez, a körbeült asztalhoz mindig ragaszkodtam. Lehet, hogy ez délelőtt 11 órakor volt, netán délután 2 órára esett, de ezt megértően fogadták. Ezért hálás köszönetem nekik.

Megjelent a folyóirat 2024. decemberi számában