Tóth Marcell: Hószfinx a Tiszán innen

Régen minden jobb volt, kivéve a kevertet… – tartja a modern népi bölcsesség, amit e sorok legépelője is gyakran idéz.[1] Különösen gyakran emlegetjük a nagy havakat: például az 1987-est, az ifjabbak meg azt a bizonyos 2013. március 15-öt. Az én korosztályomnak csak egy olyan havazás jutott, amikor (részleges?) iskolaszünetet rendeltek el: a város különböző, sokszor távoli zugaiból mégis beküzdötte magát minden osztálytárs egy bizonyos belvárosi általános iskola épületébe – leszámítva az egyik közeli utcában lakó srácot.

Az újságokban nem találtam arra utalást 1969 februárjában, hogy hószünetet rendeltek volna el az iskolákban (a gumigyárban,[2] ott, igen!), de az biztos, hogy Szeged felett, a Föld légkörében elegendő mennyiségű jégkristály állt össze, hogy utóbb fagyott csapadékként leessen.[3] Február 5-én hajnalra mindez – azaz a mintegy 15–20 centi hó – meg is bénította a megyei és a szegedi közlekedést. Az illetékes elvtárs (a takarítási feladatot ellátó tanácsi vállalat igazgatója) nyilatkozott: nem velük volt a gond, ha nappal esett volna, megoldották volna… de hát így… így nem lehetett, ezért csúsztak órákat a munkakezdéssel, a villamosok meg csak vesztegeltek. Ezt a magyarázatot még a korabeli újságíró is „sánta” jelzővel (így, idézőjelben) illette, mert szerinte már kedden (azaz 4-én) délután látni lehetett, hogy mi fog történni.[4] A kései utóda meg megjegyezheti: mintha nem csak a kevert nem változott volna az elmúlt bő fél évszázadban.

Mindenesetre e nyilatkozattól sem a világ nem omlott össze, sem a hó nem olvadt el, így a Tömörkény István Gimnázium és Szakközépiskola másodéves tanulói szobrásztanáruk, a későbbi Munkácsy-díjas Tóth Sándor (Miskolc, 1933. március 19. – Szeged, 2019. április 28.) vezetésével két hószobrot faraghattak az intézmény Tisza felőli oldala mellett. Először a Délmagyarország adott hírt a kész alkotásokról február 9-én – igaz, ez nem jelentett többet Somogyi Károlyné felvételénél és egy képaláírásnál.[5] A következő napokban pár országos sajtóorgánum és a szomszéd megye lapja, a Petőfi Népe is beszámolt hasonló jelleggel és terjedelemmel a témáról. A néhány kis szösszenetből összerakhatja az utókor, hogy a szfinx és társa, a fáraó három méter magasak voltak, több mázsányi hó (meg némi tehetség – tegyük hozzá) kellett kifaragásukhoz és a szorgalmas középiskolások – minő meglepetés – a környékről gyűjtötték az „alapanyagot”.[6] Hogy meddig álltak, nem tudjuk. Elolvadtak, csak fotók maradtak.

E sorok szerzője megosztott már e sorozatból egy képet, de sajnos senki nem jelentkezett az akkor ifjú alkotók közül – pedig az ő tehetségük biztosan nem illant el az évtizedek alatt. Nem baj, majd idén lesz rendes hó, és épülnek újabb szobrok. Vagy ha mégsem, akkor „születik” egy homokkrokodil a Laposon nyáron. Már a Tiszán túl.

A közölt amatőr felvételek készítője ismeretlen, feltételezhetően turistaként járt városunkban – a képek a szerző birtokában.

Megjelent a folyóirat 2025. januári számában

Jegyzetek

[1] A mondás befejező részének idézésétől írásban inkább eltekintek.

[2] Csongrád Megyei Hírlap, 1969. február 7. 3. o.

[3] Hópehely https://hu.m.wikipedia.org/wiki/H%C3%B3pehely. Utolsó letöltés: 2024. december 26.

[4] Délmagyarország, 1969. február 6. 1. o.

[5] Délmagyarország, 1969. február 9. 1. o.

[6] Népszabadság, 1969. február 12. 8. o.; Petőfi Népe, 1969. február 12. 8. o.; Szabad Föld, 1969. február 16. 6. o.