Fülöp Zoltán Ottó: Vizualitás – expresszivitás – recepció

Miklós Péter: Újragondolt tradíció című kötetéről

Miklós Péter Újragondolt tradíció. A Vásárhelyi Őszi Tárlat hetven éve a sajtó tükrében című kiadványa Szegeden 2024-ben a Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány gondozásában a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával jelent meg. A 134 oldalas puhatáblás kötet borítóján három zsűrizett képzőművészeti alkotás – Szabó Iván[1] Álló nő (1943 előtt), Kurucz D. István[2] Kútnál (1959) és Ilona Keserü Ilona[3] Szívultrahang (2016) című munkája – látható. A kötetben szereplő hatvan fényképfelvételt a Vásárhelyi Őszi Tárlatokon kiállított alkotásokról Dömötör Mihály, a Móra Ferenc Múzeum Kölcsey-éremmel kitüntetett műtárgyfotósa és Donka Gábor, a Tornyai János Múzeum képzőművészeti gyűjteménykezelője készítették.

A bevezetőből kiderül, a mű megírásának apropóját az adta, hogy 70. alkalommal került megrendezésre 2024-ben a Vásárhelyi Őszi Tárlat, amely Magyarország legnagyobb múltra visszatekintő, folyamatosan[4] megtartott képzőművészeti eseménye. A Szerző nem tekinti feladatának az elmúlt évtizedek kiállításainak részletes áttekintését, inkább az alkotók valóság-lenyomatait, többrétegzettségű reflexióvilágát kívánja villanásszerűen az Olvasó elé tárni. E szándék megvalósításában motivációt jelentett számára, hogy részt vállalt több tárlat tudományos feldolgozásában és a kiállítási katalógusok összeállításában, melyek közül háromnak az előszavát is jegyzi. A kötet két fő egységből áll, melyet a kiadvány struktúráját felvázoló tartalommutató és a vonatkozó adatokat rendszerező Függelék egészít ki. Ez utóbbi széles spektrumot fog át, hiszen a tárlatokon bemutatkozó művészek, a Tornyai-plakettel elismert alkotók, a rendezvények megnyitó beszédeit tartó személyek, továbbá a kiállítási katalógusok szerkesztőinek és a bevezető tanulmányok szerzőinek névsorát, valamint a kötetben fellelhető alkotások jegyzékét tartalmazza.

Miklós Péter bennfentesként nyúl a témához, hiszen egyfelől több mint egy évtizedig tartotta kezét Hódmezővásárhely kulturális életének ütőerén, másfelől 2018 óta e nagyformátumú kiállítássorozat zsűritagja is volt. A Szerző multidiszciplináris keretbe helyezi mondanivalóját, így felhasználja a művészettörténet, a művészetszociológia, az esztétika, a muzeológia, a recepció- és a sajtótörténet eredményeit, ezen túlmenően külön hangsúlyt fektet a hódmezővásárhelyi képzőművészeti gyűjtemények intézményi kommunikációjának vizsgálatára. Munkájához vezérfonálul Kratochwill Mimi[5] a művészetkritika szerepéről és fontosságáról szóló eszmefuttatását választotta. A 2024-ben elhunyt művészettörténész kritikai állásfoglalása – a helyi alkotói tradíció folytonossága, az átörökített értékek megőrzése és újraértelmezése vonatkozásában  – mint „járható út” kristályosodik ki a jövő nemzedékei számára.

E gondolatiság jegyében a Szerző a Járható utakon című fejezetben egy saját korábbi tanulmányára és a 2023. évi katalógus általa írt bevezetőjére alapozva a nagy múltú rendezvény hét évtizedének képzőművészeti jelenségvilágáról, valamint főbb tendenciáiról megfogalmazott nézeteit összegzi, figyelemmel a változó politikai, társadalmi, gazdasági és kulturális helyzetre. Meglátásait Hamvas Béla tradíció-értelmezése mentén taglalja, aki 1959-ben Séd Miklóshoz címzett levelében így definiálja a fogalmat: „Én a hagyományt életprogramnak tekintettem és tekintem, és feladatomnak érzem, hogy abból minél többet ténylegesen realizáljak.” A jeles filozófus, író a német nyelvből kölcsönzött Überlieferung[6] kifejezést használja, és az átörökítéssel hozza összefüggésbe. „A hagyomány  – fejti ki  Mirázs[7] című esszéjében az 1960-as évek derekán –  az abszolút életrendet nyújtja, amelyben a  gondolat annak realizálásától nem választható el. A hagyomány olyan preegzisztens rend, amely minden világok és az egész létezés számára azonos volt, van és lesz.” A konceptus lényegi eleme tehát az a kettősség, mely szerint a tradíció mindig jelen van, ugyanakkor folytonosan újragondolásra szorul. E megközelítésből keres választ Miklós Péter arra a kérdésre, vajon a hódmezővásárhelyi képzőművészeti hagyomány egységet képez-e. A 20. század elején a dél-alföldi városhoz kötődő alkotók – így például Tornyai János, Endre Béla, Rudnay Gyula, Pásztor János – olyan keretet adtak az itt folyó szellemi munkának, mely révén a település művészvárossá formálódott. Rudnay Gyula, Kossuth-díjas festő-, ipar- és grafikusművész még megélhette a Vásárhelyi Őszi Tárlat létrejöttét, melynek két intézmény adott helyet: a Tornyai János Múzeum és az egykori református főgimnázium klasszicista stílusú épületében otthonra találó Alföldi Galéria.  

A vásárhelyi tárlatokon a képzőművészet különböző ágai képviseltetik magukat évről évre, így hangsúlyosan a festészet, emellett a szobrászat és a grafika is megjelenik. Az alkotásokon változatos tematika, sajátos formanyelv – a tradicionális alföldi realista ábrázolásmódtól a nonfiguratív megközelítésig – számos egyedi technikai és szemléletbeli nézőpont jut kifejezésre, így a kiállítássorozat anyaga autonóm művészeti intenciókról és invenciókról tanúskodik. A Szerző úgy véli, a mindig azonos helyen kiállított darabok szükségszerűen diskurzusba lépnek egymással egy-egy kurátori elgondolásnak megfelelően, a befogadók pedig ily módon találkozhatnak a művészek vászonra vitt vagy anyagba öntött expresszivitásával. Erre az erőteljes érzelmi és gondolati tartalmakat magába sűrítő, többrétegzettségű alkotói világra és útkeresésre vonatkoztatható az az Erwin Panofsky által is használt Kunstwollen fogalom,[8] mely a nagyhatású 20. századi német művészettörténész felfogásában kettős értelmet nyer. Egyfelől kifejezheti egy-egy kor, nép, vagy egy meghatározott vidék alkotásainak összességét, másfelől jelentheti egy művész életművét, amely nem pusztán külső jegyeit jelöli meg elvonatkoztatás útján, hanem az alapfogalom lényeges és immanes tartalmát tárja fel.[9]

Miklós Péter a művészet-, művelődés- és eszmetörténeti értelemben vett ’provincia’ fogalom segítségével mutat rá, hogy bár a dél-alföldi város földrajzilag távol fekszik Budapesttől, így nehezebb helyzetben van, mint például a szentendrei művésztelep, mégis képes a lokális tematika mellett olyan egyetemes érvényű, az európai kultúra alapjait meghatározó – például antik mitológiai, ó- és újtestamentumi témákat felölelő, illetve Dante életművére reflektáló – mondanivalót közölni, mely révén túlmutat helyi hatósugarán és országos érdeklődésre számot tartó eseménnyé válik. E provinciális művészetre jellemző, hogy a népművészettel szemben a korstílusokat hordozó és kialakító uralkodó művészethez, a grand art-hoz kapcsolódik, valamint ennek kifejezési eszközeit alkalmazza.

A Szerző a 18. századi német idealizmus egyik megkerülhetetlen gondolkodójának, Immanuel Kantnak[10] A szép analitikája című írására támaszkodva igyekszik a továbbiakban a művészet lényegét, valamint a művész, a műalkotás és a befogadó közötti hármas szubsztanciális találkozást megragadni. Majd Miklós Péter a művészi kifejezésformákat a magas művészet és a populáris kultúra szemszögéből veszi górcső alá. Megemlíti, hogy a vásárhelyi szervezők felhasználták Ady Endre nyomán azt a dél-alföldi mezővárossal már-már egybeforrt toposzt, miszerint Hódmezővásárhely „a paraszt Párizs […],[11] a magyar intellektuális forradalom új sánchelye”.  

A Szerző nagy hangsúlyt fektet a zsűritagságának évétől a képzőművészeti alkotásokon megjelenített önreflexivitás alakzatainak megragadására. Így rámutat az egyéni személyiségszerveződésre, az alkotói attitűd változására Szabó Klára Petra (1981–) arcképein keresztül. Megállapítja, hogy a 2000-es évektől egyre dominánsabbá vált a női alkotók jelenléte Hódmezővásárhelyen. Sajátos színhasználatuk, formanyelvük és stílusuk egyre markánsabb megnyilvánulása mellett ugyanakkor a férfi képzőművészek is törekednek a női princípium újraértelmezésére, sok esetben bibliai motívumok felhasználásával. Példaként említhető e tekintetben Ámmer Gergő (1988–) Madonna-ábrázolása, valamint Judit és Holofernész című szobra. Jóllehet, ez utóbbi alkotáson a művész az ótestamentumi történetet  későmodern miliőbe helyezi, ugyanakkor teret enged  a teológiai és az exegetikai összefüggések kifejezésre juttatásának is. Judit könyve nem képezi részét a Tanakh-nak és a protestáns kánonból is kimaradt, azonban deuterokanonikus műként a katolikus Bibliában fellelhető. Az elbeszélés szerint a fiatal zsidó özvegy a Szamária északi részén fekvő Betuliában azáltal, hogy Holofernészt a hadvezér sátrában elcsábítja, majd végez vele, tettével megmenti a várost.[12] Ez a művészettörténetben gyakran használt motívum más-más értelmet nyer az egyes alkotóknál. Amíg Caravaggio[13] festményén Judit testtartásásából és arckifejezéséből távolságtartás olvasható ki, az idős szolga pedig csupán külső megfigyelőként jelenik meg, addig Gentileschi[14] barokk ábrázolásán Judit a szolgálóval együtt szinte a hozzáértő szakértelmével hajtja végre tettét, amit alátámaszt kezeinek geometriai alakzata is. Ámmer Gergő szobrán figyelemre méltó módon az ótestamentumi nőalak torzóként, Holofernész levágott feje pedig a tálcául szolgáló tűzcsapon jelenik meg.

A szakralitás keresztény rétegeinek 21. században is érvényes üzenete válik tetten érhetővé Baráth Fábián Kenyér című plasztikáján  –  amely népnyelvi és néphagyományból vett reminiszcenciát is tartalmaz – csakúgy, mint Sulyok Gabriella két grafikáján, a 147. zsoltárt idéző „Esőt készít a föld számára”,  „És füvet sarjaszt a hegyeken” című alkotásain. A Szerző elemző tanulmányát a Kossuth-díjas művészettörténész és református lelkész, Fülep Lajos[15] (1885–1970) a műtárgy tökéletlenségéről, a forma anyaggá válásáról szóló gondolatával zárja.

A második szerkezeti egységben a Miklós Péter sajtótörténeti szálon lineáris rendben haladva igyekszik a Vásárhelyi Őszi Tárlatokról megfogalmazott többrétegű reflexióvilágot megragadni. Célja, hogy az egyes periodikákban (pl. Szabad Nép, Élet és Irodalom, Csongrád Megyei Hírlap, Népművelés, Művészet, Társadalmi Szemle, Délmagyarország) megjelent, a műfajok széles válfaját felsorakoztató írásokon keresztül – például szakcikk, művészetelméleti és művészetpolitikai tanulmány – árnyalja a kiállítássorozatról kialakult képet. Olyan szemelvényeket válogatott össze a sajtómegnyilvánulásokból, amelyek hol történeti távlatból láttatják az őszi tárlat helyét és jelentőségét a város kulturális életében, hol pedig kritikai észrevételeket fogalmaznak meg az elődök nyomdokaiban járó képzőművészek alkotásairól vagy alkotói tevékenységéről. Vannak közöttük olyan közlemények is, amelyek a kiállításfolyam nevezetes évfordulóiról emlékeznek meg, mások pedig művészeti kérdésekkel foglalkoznak, mint például a restauráció és perspektíva kapcsolatával. Figyelemre méltóak azok a publicisztikák, amelyek az 1990-es évektől egyre inkább elszemélytelenedő világ és a tárlatokon megjelenő arcábrázolások közötti ellentmondással szembesítenek. A teljes terjedelemben vagy részletekben idézett szövegek értelmezését a Szerző az Olvasóra bízza. A vizsgált időszak alatt végbement tematikai, technikai és a formanyelvet érintő lényegi változásokat leképező válogatás éppúgy ösztönzésül szolgálhat a múltat, a gyökereket megismerni és a jövőt építeni szándékozó új művésznemzedék, mint az érdeklődők számára. Meglátásom szerint, döntő jelentőségű Végh János[16] művészettörténész 1960-ban a Csongrád Megyei Hírlap hasábjain napvilágot látott írása, melyben az az esszenciális kijelentése hangzik el, miszerint „Vásárhely – festőváros”. Ezen állítása arról tanúskodik, hogy a kiállítássorozat életrehívóinak szándéka megvalósult, a tárlat betölti a neki szánt szerepet és képes formálni, alakítani továbbra is a város kulturális életét.

A Szerző munkájával méltó emléket állít a hét évtizedes múltra visszatekintő Vásárhelyi Őszi Tárlatnak. A gazdagon illusztrált, értékes kiadvány hiteles lenyomata, tömör összegzése Magyarország egyik legnagyobb múltú képzőművészeti rendezvénysorozatának. Hiszen ahhoz, hogy az alkotók érvényes mondanivalót tudjanak közvetíteni, szükséges az, hogy időről időre az aktualizálás logikájának jegyében megfogalmazzák viszonyulásukat az alföldi képzőművészeti hagyományokhoz és az újragondolt tradíció révén egyéni, szubjektív, plauzibilis valóságértelmezésüket konkrét, változatos stíluseszközökkel bemutassák, melyhez többek között az egyetemes kultúrtörténetből, a szakralitásból, a mindennapi életből vagy a helyi sajátosságokat felmutató délalföldi művészeti örökségből merítenek ihletet.  

Miklós Péter: Újragondolt tradíció. A Vásárhelyi Őszi Tárlat hetven éve a sajtó tükrében. Szeged, Bálint Sándor Szellemi Örökségéért Alapítvány, 2024, 134 oldal

 Megjelent a folyóirat 2025. januári számában

Jegyzetek

[1] Szabó Iván (1913–1998) kétszeres Munkácsy-díjas, Tornyai-plakettes, kiváló és érdemes művész. Az Őszi Tárlatok egyik életre hívója Almási Gyula Bélával (1908–1976), a népi realizmus jegyében alkotó festőművésszel együtt.

[2] Kurucz D. István (1914–1996) Kossuth- és Munkácsy díjas, Tornyai-plakettes, kiváló és érdemes művész, a hódmezővásárhelyi házában 1953-ban művésztelep nyílt.

[3] Ilona Keserü Ilona (1933–) Kossuth- és Munkácsy-díjas festő- és grafikusművész, az 1960-as években induló neoavantgárd művészgeneráció jeles alakja.  

[4] A pandémia miatt a tárlatot 2021-ben nem tartották meg. A Szerző szerint ennek hiánya a 2022. évi anyagon nagyban meglátszott, hiszen számos képzőművész a társas élet hiánya következtében, illetve a megváltozott esztétikai igények miatt főként az izoláltságot jelenítette meg. Jó példa erre Szakáll Ágnes (1945–) Munkácsy-díjas festőművész Vasárnapi ebéd után, avagy home office című alkotása.

[5] Kratochwill Mimi: A Vásárhelyi Őszi Tárlatok és a kritika. Szolnok, Damjanich János Múzeum, 1979.

[6] Hamvas Béla: Scientia sacra. Írás és hagyomány. In: Athenaeum. Új Folyam. XXVII. kötet, 4. füzet, 367. o. (1941. december)

[7] Hamvas Béla: Mirázs. In: Uő: Patmosz II. Esszék 1964–1966. (szerk.) Dúl Antal. Szombathely, Életünk Szerkesztősége, 1992, 164–173 o.

[8] A kifejezést az egyetemesség, a partikularitás és az egyediség hegeli koncepcióját alapul véve Alois Riegl, a Wiener Schule der Kunstgeschichte képviselője vezette be a 19–20. század fordulóján. Vö. Andrea Reichenberger: Riegls „Kunstwollen”. Versuch einer Neubetrachtung. Sankt Augustin, Academica-Verlag, 2003.

[9] Vö. Erwin Panofsky: A jelentés a vizuális művészetekben. (ford.) Tellér Gyula. Budapest, Gondolat Könyvkiadó, 1984.

[10] Immanuel Kant: A szép analitikája. In: Boros János: Immanuel Kant. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Filozófiai Intézet, 2018, 258–290. o. Kant szerint a morál és a megismerés mellett az esztétikának is a priori alapelvei vannak, amelyekre építve transzcendentális ízlés- és művészetkritikát dolgozott ki. Vö. Larissa Berger: Kants Philosophie des Schönen. Eine kommentarische Interpretation zu den §§ 1–22 der Kritik der Urteilskraft. Freiburg (i. Br.), Karl-Alber-Verlag, 2022. 

[11] Ady Endre átértelmezte a Bródy Sándor által a 19. század végén használt fogalmat, amellyel az író a Jáger Mari-féle mérgezéses bűnperre utalt. Az 1910. március 8-án Gonda Józsefhez, a Jövendő éppen induló vásárhelyi folyóirat alapító-főszerkesztőjéhez  (1910–1912) címzett A két Páris című írásában felbukkanó jelzős szerkezetet a költő az intellektuális fogékonyságot, a tudásvágyat és a kulturális haladást előmozdító szimbolikus tartalommal töltötte meg. Vö. Varsányi Attila: Így láttuk mi. A 20. század első felének Hódmezővásárhelye irodalmár vendégei szemével. In: Tiszatáj 60, 80–92. o. (2006. október).

[12] Szépirodalmi referenciaként említhető Friedrich Hebbel 19. századi schleswig-holsteini drámaíró Judit (1840) című darabja, melyben a csábítás motívuma nagy hangsúlyt kap. A szerző kitér a bűn kérdésére is, ezzel árnyalva a zsidó özvegy alakját. Friedrich Hebbel: Judit. (ford.) Görgey Gábor. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1958.

[13] Michelangelo Merisi da Caravaggio: Judit lefejezi Holofernészt. (1598–1599). Galleria Nazionale d’Arte Antica (Palazzo Barberini), Róma.

[14] Artemisia Gentileschi: Judit lefejezi Holofernészt. 1620 körül. Gallerie degli Uffizi, Firenze.

[15] Vö. Fülep Lajos: A mai művészet válsága. In: Uő: Művészet és világnézet. Cikkek, tanulmányok, 1920–1970. (szerk.) Zsámboki Mária. Budapest, Magvető Könyvkiadó, 310–318. o.

[16] Végh János: Grafikai munkák a vásárhelyi őszi tárlaton. In: Csongrád Megyei Hírlap 17. évf. 248. sz. 4. o. (1960. október 20.)