Diószegi Szabó Pál: Dombiratostól a Betyárok Csillagáig – Tóth Béla író emlékezete  

Tóth Béla, idén 100 éve, 1924. december 21-én született a Békés vármegyei Dombiratoson, amely „Viharsarokország” egy része. „A falu, a szülőfalu másodszor szült meg engem…Annak törvényei, szokásai, nyelvi zamatai az évtizedek során agyunkba fényképeződnek, s az örökölt adottságok mellett mérték, kikövezett út lesz.”[1] Tulajdonképpen egy Árpád-kori templomos hely volt. A domb tetejére felépített, de nem kőből, hanem agyagos sárból készült falakkal. A templom belsejébe egykor szentképeket is rajzolhattak, innen ered „iratos” elnevezése. A falu nevével, a török hódoltság időszakában, az adókönyvekben, a defterjegyzékben rendszeresen találkozhatunk (Dombratos, Dombi Ratos).[2] Előrebocsátom, hogy a jelen előadásom irodalmi-életrajzi áttekintés, Tóth Béla életművének azon részéből merítek, amelyekből az életrajzi vonatkozásai jól kideríthetők.

Az író legfontosabb eszköze a nyelvezete. Tóth Béla megörökölte a kis község nyelvét is, az egész életében ízösen használt ö-ző nyelvjárását. Meg is örökített egy érdekes epizódot ezzel kapcsolatban a Szeged vidámítása II. kötetében. Amikor Bálint Sándorral a könyvtárban éltében először találkozott, a professzor a beszédje után így szólt hozzá: „–Maga szögedi ugye, már a szavajárása után vélelmezve.” Majd miután kiderült a dombiratosi eredet, megjegyezte / mögjegyözte: „…beszélik máig is tisztán, tán tisztábban az ö-ző nyelvjárást, mert a maguk zártságában megőrizték.”[3]  Szintén a Szeged vidámítása I. kötetében olvashatjuk: „Kamrás ó-zó, Kunágota é-ző, Dombiratos ö-zik: öszi, töszi, vöszi, embör, ezör.”[4]

Másodsorban, dombiratosi gyermekkora bőséges néprajzi információkkal és helyi történetekkel gazdagította, amelyet írói pályáján, egész életében fel is használt. A Gyaluvonások című, önéletrajzi ihletésű könyvében írta: „Ilyen dísztöknyi kis faluban mindenki tud mindent. A falu egyik végén elböffenti valaki magát, a másik végén azt is megmondják, mit evett az illető, nemcsak azt, hogy ki volt.”[5] Hadd idézzek még egy szép epizódot. „Egyszer odavetődött egy jámbor, egysejtű községi írnok…Annyit már tudott az írnok a falu gusztusáról, hogy itt annak, aki bolti kenyeret eszik, sokáig nem lesz igaza! … az nem idevalósi, az gyüttmönt…Persze az is lehet, hogy a kenyér körül kialakult mélységes mély néphiedelem valamelyik áthághatatlannak tűnő törvénye sértetett volna meg, ha a saját termésű búzát nem maguk teszik kenyérré.”[6] Ennél már csak a fény, a világítás volt nagyobb tiszteletben: „Amikor 1951-ben bekapcsolták a faluba a villanyt, ujjongott minden ember. Egész éjszaka nem aludtak örömükben. Minden helyen égették a lámpáikat, alig hitték, hogy közéjük költözött a villany, amit azelőtt csak a városokban, uradalmakban láttak…”[7]

A harmadik meghatározó örökség számára az itt tanult asztalos szakma. Már az apja is asztalos és orgonaasztalos mester volt, aki maga is „hetvenéves koráig dolgozott a gyalupad mellett”… Kétkezi munkás volt volt világéletében. Számára a legbonyolultabb gépet a bicikli jelentette, meg a kézzel hajtós festékdaráló.[8] Így édesapja műhelyében tanulta szülője „harminc éves fabűvészi tapasztalásait a szerszámzataival együtt”[9] és ez az írásaiban mindvégig elkísérte.

Aki Tóth Béla műveit olvassa, maga is kitanult asztalossá válik, minden szakmai fogást, fortélyt és szakzsargont elsajátíthat soraiból. De nála ez több, mint egyszerű szakmai leírás, a mondandója végére ars poeticává lesz. A Gyaluvonások című kötete számos példát nyújt ebben a vonatkozásban is számunkra: „Az asztalos tolómozdulatokkal él. Ha fűrészel, magától eltaszítva adja oda az erejét.”[10] „A fűrész,mintha világgá akarna futni, elsétált a rajztól. Ha a rajzot elkerüli a fűrész, nem illeszkednek a kötések. Ha azok nem illeszkednek, a munkadarab elcsavarodik, kajszul. Egy ablakszárny, ha elcsavarodva enyveződik össze, szelel, soha az életben nem zár jól. .. De a véső sem akar a maga útján járni. Lyukvéső, ha nem szeret a rajzon járni, nagy bűnök következnek. A belejáró csapdarabok elferdülnek. Vele ferdül a kész munka. Az a szép az asztalosságban a sok többi mellett, hogy abban csalni nem lehet.”[11]

Az ifjú Tóth Bélában tudásvágy izzott, inkább a tudományokat akarta ugyanilyen szenvedéllyel „gyalulni”. „Az asztalosságban az utolsó darab deszkának is ura tudtam lenni… Minden fa más és más. A borovi fenyő gyantás, ha végigtaszítod rajta a gyalut, a hegyi fenyvesek minden illata kiárad belőle. A lucfenyőben fütyül akár a fenyőrigó. A bükkfában nótába kezd a gyalu. Nem ám úgy a tölgy. Öreg harkály mély hangján adja ki a forgácsát. A gyertyánfák meg, mintha hegedűhúrokon körömmel pattogtatna a hozzáértő, olyan zengéssel köszöngélnek.”[12] Olyan lelkesedéssel és szenvedéllyel beszél a gyaluról, mintha az író tolla lenne. „…minden gyalunak megvan a rendeltetése… Melyik hogy mélyed bele a fába? Milyen nyomot hagy maga után? Ott van a völgyelőgyalu, a hajógyalu, az eresztő, a nagyoló, a simító, a hézagoló, a beeresztő, a kerekítő, a gömbölyítő. Szerepük úgy alakul, mit csinálunk velük.”[13]

Inasévei alatt már a könyvtárral való találkozás egy életre szólónak bizonyult. Feltehetően a dombiratosi Ráth-kastély felújítási munkáihoz fűződő emléke az is, amelyet a Gyaluvonásokban megörökített: „Naponta, ahogy a mester a kastélybeli munkánk után fájrontot mondott, mentem a könyvtárba.” „A kastély egyik legnagyobb szobája a könyvtár. Én annak úgy örültem, mint éhkutya a mészárszéknek. Látja a sok jó falatot, bár csak azt a vizet nyalhatja föl, amivel lemosták a húsvágó tőkét.”[14]

Tóth Béla Kovácsházán töltötte inaséveit, majd segédként, a második világháború alatt munkát keresve Szegedre került. Megváltozott addigi élete. Mivel a „Magamfajta, faluról szalasztott legényeket tulintyoknak minősítették a szegedi mesterek” a világháború után a Baross Gimnáziumban induló dolgozók gimnáziumában lehetősége volt tanulni. A Szeged vidámítása I. kötetében ezt írta: „Telhetetlen mindentudás utáni vágyam versenyt zakatolt bennem az éhséggel.”[15]

Majd a Kálvária sugárúti Móricz Zsigmond Népi Kollégium tagjaként, műsorok résztvevőjeként, kultúrcsoportokban járta a vidéket. Fordulópontot az jelenette az addigi életében, hogy bejuthatott a felsőoktatásba, inaskodása mellett a második otthona így a Szegedi Tudományegyetem padja lett.

„Jámbor, egysejtű orosz-magyar szakos” hallgatóként, tele kételyekkel, izgalommal, ahogy ezt a Gyaluvonások című könyvében a felfedező kíváncsiságával és részletességével feltárta: „…nagy büszkén hordtam az egyetemi indexem kék overallom felső zsebében. Új volt, s jól olvastatta magát, amerre jártam. „Rendkívüli hallgató.” Az index födelén egy sarok átlósan fehérre volt nyomtatva, s alatta arannyal nyomtatva: „leckekönyv”. „Érettségi nélkül odaülhettünk a normális középiskolát végzettekkel egy sorba.”[16]

Érdemes itt bővebben hallgatnunk Tóth Béla előadását: „Az egyetem pedig mákmozsárban zúzta porrá az időt, energiát. Bölcsész létünkre hallgattunk csillagászatot, biológiát, anatómiát a szaktárgyak mellett. De ott kínálgatták magukat azok az előadások, amikre külön fájt a fogunk. Néprajz, régészet, bibliatörténet!” „A bennem kereknek tudott, szép és hivatalos világnak, amit úgy éreztem, hogy birtokba vehetek sokadmagammal, hát éppen csak egy marékra való földjét tapinthattam meg… Lexikonokat tömködnek belénk. Bevezetéseket. Bevezetés a filozófiába, bevezetés a történelembe, bevezetés a csillagászatba, bevezetés a bevezetésbe!” De ott volt „…a marxizmus is, a kommunisták bibliája, vörös vezérlőfonala is.”

Az ifjú a tanulási stratégiáját, a párhuzamot szakmájában találta meg, hogy jobban eligazodjon a tudomány útvesztőiben: „A legbeszédesebb gyaluk is csak holt tárgyak, a sok mindenné alakítható matériák is csak szőrős deszkák, ha az értelem nem csöpörödött föl.” „azért szaladtam ide a gyalupadról, hogy itt merítőkanállal habzsolom föl a tudományt… Kásahegyek meredeznek előttem a félévi vizsgák idejére. …Ó áldott asztalosipar! Goromba és szigorú tanítómestereim! Ti igazíttok el tán száz ágra menő, nekem sötét labirintjaiban a tudományoknak. Nincs lámpám, jártasságom. Azt sem tudom, hogy kell tanulni.”[17] „Néha átfúrhatatlan hegynyi nagyságrendben magaslik előttünk a tudnivalók tömege, máskor meg leegyszerűsödik egy asztalosműhely szerszámrendjére. Az egyetem polcrendszert épít a fejünkbe, tudjuk, melyik tudománynak hol van a helye. A polcok négy éva alatt nem lehetnek teli. Egy élet során azonban telegetnek.”[18]

Itt első mestereként is üdvözölhette néhány tanárát. Zsótér professzor baráti tanácsát meghallgatja, amely akár ma is kifüggeszthető lehetne egykori könyvtárában: „A művészet a mesterségre épül. Annak a fogásaira. A szakmát mesterien művelni, mesterség. Afölött művészet. De akkor már nem gond a mesterség minden fogása. Tehát tessék gyakorolni, mindennap írni!”[19] Ő vezette elsőként tudatos írói pályáját, témákat kért tőle, írásra noszogatta. „Tudjuk, hogy író ember.” „Zsótér ott lakik velünk, s esténként beköszön szobáinkba beszélgetni. Beszéltet bennünket. Még csak föl sem szólít, szavára kibuggyan belőlünk a mese. Egyikre azt mondja, mért nem írja le… Kivettem a füzetet, szégyenpír nélkül adtam át, eszembe se jutott, mennyi benne a helyesírási hiba.”[20]

A Gyaluvonások arról is tudósít minket, hogy Tóth Béla az egyik tantárgyi vizsgáján az ifjú hallgató ugyanis éppen az Északi Sarkcsillagról szóló tételt húzta ki, ahol a professzornál az mentette meg, hogy annak népi elnevezéseit is ismerte, ahogy leírta „proletárjelest” kapott. Nem kellett ide Herman Ottó,  Kálmány Lajos vagy éppen Ipolyi Arnold veretes könyve, bizony ugyanilyen hasznos volt Bojszán/Bojcán Illés főkanász tanítása, aki „az ég csillagait komáinak titulálta”, akinél még hatodikos elemistaként bojtárkodott és „aki tanított bennünket a maga csillagászatára.” Így válaszolt: „Nevezik Betyárok Vezérlő Csillagának, s a népi hiedelem azt tartja, hogy akkor érdemes tolvaji munkálkodásokba kezdeni, amikor az a legfényesebben ragyog.”[21]

Az egyetemi évei alatt a Tiszatájban jelent meg A sintér című írása Zsótér professzor jóvoltából, akinek a francia irodalomról szóló előadásait is szívesen hallgatta. A folyóiratról akkor nem is hallott még: „Nem vélekszem, hogy valaha is akárcsak a nevével találkoztam volna… A Tiszatáj körül forgott eszem. Hogy került az én sintérem oda?”[22]

Az egyetemet 1953-ban végezte el. Demonstrátor is volt a Szláv Filológiai Intézetben, majd később tanársegéd is (1953–1958). A tanulmányok alatt nőtt ki kizárólagos későbbi életterévé és élete céljává is: a könyvtár: „Nékem a könyvtár olyan, mint a szülői ház. A sülő cipó hajnali illatával, kemencemelegével, százezer titkot őrző könyvével, melynek a fele a messzi múltba tárja ki előttem a látás lehetőségét, a másik fele meg előre. Ott van a helyem!”[23]

Tóth Béla megtalálta helyét, valahogy úgy, ahogyan azt a költő Simai Mihály: Két-tornyú című versében is leírja: „a csillagok, amelyeket idáig / görgettem, helyrezökkennek az égen.”[24]

Az ő élete is „helyrezökkent”, tanársegédként ő lett a Juhász Gyula Fiúkollégium igazgatója is, olyan diákokkal, mint Ilia Mihály, Horváth Dezső. Igazgatóként érték az 1956-os események is. November 4-e után megvédte a rábízott diákokat az őket szívósan kereső pufajkásoktól. A katonaság letöltése után egy ideig a Szabad Nép munkatársa lett.  1957 után jelentkezett újra írásaival.

Az írói munka biztos háttere 1958-tól a Somogyi-könyvtár lett, ahol tudományos munkatársként dolgozott, majd végül, 1973-tól a könyvtár igazgatója volt. Ebbéli munkájának, életének fő műveként 1984-ben adta át a könyvtár új épületét.  Szép időbeli szimultaneitást adott a sors számára: az átadás évében 60 éves lett!

A Tiszatáj folyóirattal való termékeny és összetett kapcsolata is túlmutat jelen előadáson, az 1986-os híres Tiszatáj-vitában különösen. A júniusi lapszámban leközölt Nagy Gáspár-vers „júdásfa”-metaforájának politikai értelmezése a lap megjelenésének fél éves szüneteltetését eredményezte. Még az Írószövetség november 29-30-i közgyűlése is szembefordult a hatalommal. 1987-ben azonban az újrainduló folyóirat és az új összetételű szerkesztőbizottság élére pedig Tóth Béla került. Ezt – az akkor a mások által nem irigyelt – pozíciót 1989-ig töltötte be.

Mindeközben az írói termés „gyümölcsei” Szegeden, a Tiszatájban, Szeged Megyei Városi Tanácsánál, illetve később a Bába Kiadónál; Budapesten pedig a Szépirodalmi, a Móra és a Magvető Kiadóknál sorra jelentek meg.

Ide sorolható A köszörűs kádi (1959, szegedi török mesék); Atya, fiú, Szentlélek 1-2. (1962, paraszt-drámai históriák); Mi, janicsárok (1969, regény); Álarcban (1976, elbeszélések); Móra Ferenc betűösvényein (1979, életrajz); A Szegedi Nagyárvíz Képeskönyve (Szeged, 1979, 2009-ben a Bába és Társai Kiadó újra kiadta); Legeltetés a három sárkány pusztáján (1984, dél-alföldi népmesék).

Az általam idézett szövegrészletekből is kiderül az, hogy az Iratos dombon című, 1988-ban, a Magvető Kiadónál megjelent szociográfiája  több mint a szerző szülőfalujának regényes bemutatása. Megkerülhetetlen kiindulópont a Tóth Béla életmű felé történő közelítéshez és annak megalapozott elemzéséhez. A kisközség életének és társadalmi-gazdasági világának a szinte teljeskörű összegzése. Külön fejezeteket olvashatunk az uraság életéről, a dombiratosi kastélyról, az uradalom gazdasági személyzetéről. A kanászok, kondások, gulyások világáról. A hónaposok, napszámosok, iparosok körülményeit gazdagon idézi fel. Ugyanakkor a falu éves mezőgazdasági munkájait és szokásait is részletesen bemutatja. Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, hogy ez a mű Illyés Gyula: Puszták népe szépirodalmi szociográfiájának méltó dombiratosi „utóda”.

Az 1990-es években ívelt újra felfelé Tóth Béla írói munkássága. Itt csak vázlatosan tudjuk e gazdag írói termést sorra venni. A Szépirodalmi Kiadónál jelent meg az Anyám fiai (1990, újkori, háborús novellák, elbeszélések). Figyelme ekkor sem fordult el a „szegediségtől”, amely szinte minden művében ott maradt. Mély a Tiszának a széle (1995, Szeged környéki népmesék); Szegedi regélő (1999, céhmesteri irományok 1810-1949-ig: egy öreg asztalosmester emlékezései, dokumentumregény); Teremtő Joó Istvánék emlékező könyve  (2000, történelmi regény); In prigione (2001, olaszok a szegedi várban, regény); Tiszajárás (2006., riport-szociográfiák). 

Ebből az időből a Szeged vidámítása I-II. köteteit emelném ki, amely a Bába Kiadó gondozásában 2004-ben jelent meg. Nemcsak  dokumentumregény, több annál. Helytörténeti anekdotákkal, szinte olvaskönyvként is az oktatásban is használható, élvezetes stílusú munka.

Tóth Béla az írásaiban azt gyakorolta, amelyet a posztmodern uralmának végeztével, ma, ünnepként értékelnek egy-egy rangos irodalmi díj átadásakor. Mesék, regények, életrajzi írások, helytörténeti könyvek megtöltve anekdotákkal és történetekkel. Mert, amikor például 2010-ben az irodalmi Nobel-díjat Vargas Llosa kapta, a svéd akadémia döntésének egyik szempontja éppen az volt, hogy a perui író visszahozta a regényírásba a történetet, a mesélés örömét. Tóth Béla pedig tele volt történetekkel, s írásaiban sajátosan, olyan „tóthbélásan” mesélt.

A Gyaluvonásokban feltör az ízig-vérig népi nyelvezet, amely több kritikusa által elnevezetten, olyan tóthbélássá” avatja szövegeit. Ennek, a népi írókat felidéző, nyelvezetnek részei, a homéroszi eposzok huszadik századi párjaként, a hosszú, leíró hasonlatai: „…hazakergetett bennünket, csupa szelídkés hessegetésekkel, ahogy eltévedt kiscsikókat kergetnek ki idegen udvarokból.” Vagy: „…nem is nézett rám másképp, mint arra vigyázva, nehogy véletlenül rálépjen a varangyra. Ahogy játékos kölökmacskára vigyáz az ember.”[25]

1984-ben, az író 60. születésnapján, Ilia Mihály a Tiszatájba írt köszöntőjében kiemelte, hogy Tóth Béla regényeiben hosszú szociográfiai leírások találhatók, művelődéstörténeti munkáiba pedig beleírta saját vívódásait is.[26] Ezt nevezi Horváth Dezső is lírai vagy anekdotizáló szociográfiának.[27] Mintha a szerző élő beszédét látnánk nyomtatásban, követhetjük gondolatának ösztönös menetét, irányát. Az irodalomtörténész Lengyel András, Tóth Tiszajárás című művének értékelésében, ezt emelte ki: „Nincs benne meg ugyan az újabb idejű prózának az a szigorú szerkesztettsége… sem az a metafizikai redukció… tehát Tóth Béla prózája nem „korszerű”, nem mai. Kimarad az újabb tredből, az uralkodó beszédmódból. De birtokol valami olyasmit, ami – bár ősi – somók mindenért ma is kárpótlást ad: a nyelv plaszticitását, érzékelő- és éreztető hatalmát.”[28]  Nem utánozza a nagy szegedi elődöket, Tömörkényt vagy Mórát, hanem a saját hangján szól. De hozzátehetjük, hogy mindezt humorral, a sorai mögött mindig kikacsintó kajánsággal adja elő.

Erre pedig felfigyeltek. Az irodalmi figyelmet elismert díjai mutatják: kétszer is megkapta a József Attila-díjat (1970, 1986), 1976-ban a Juhász Gyula-díjat. A Művészeti Alap irodalmi díjának 1983-ban, a Magyar Művészetért díjának 1997-ben lett tulajdonosa. Közéleti, könyvtárigazgatói munkáját is méltatták: a Munka Érdemrend arany fokozatát vehette át 1984-ben.

Az író számára a legbecsesebb az, amit szülőhelyétől, választott városától kap. Szeged Városától kapta a Pro Urbe-díjat (1995), a Szegedért Alapítvány fődíját pedig 1997-ben ítélték számára. Az irodalmi tevékenység helyi értékelésében ez azért is számottevő, mert előtte csak az irodalomtörténész Ilia Mihály 1992-ben, majd Péter László 1995-ben, illetve Tóth Bélát követően a költő Simai Mihály 2009-ben vehette át Szeged városában ugyanezt a rangos civil elismerést.

1998-tól a Szeged Írók Társaságának első elnöke volt. Az írótársaságba aktívan bekapcsolódott, mindenkihez jószándékúan, különbségtétel nélkül fordult és segített, ha kellett. Később tiszteletbeli elnökünk lett. Jómagam itt és ekkor ismertem meg őt.

Egy író emlékezete nemcsak a művek, hanem főleg a róla szóló írásokon is múlik. A már említett 1984-es Tiszatájban írt Ilia Mihály tanulmány is kifogásolta, hogy „valakinek egyszer már írni kellene egy tanulmányt Tóth Béláról, könyveiről, munkálkodásáról.”[29] Ez, a ma már az utókornak, szóló felkérés máig sem veszített erejéből. Miért? Mert Tóth Béla másokra felfigyelt.

Azt, hogy Dombiratoson a Ráth család épített kastélyt, az Iratos dombon című munkája elején megtudhatjuk. Azt is, hogy az egyik 17 évesen már megözvegyült Ráth lány, akinek egy Tóth nevű huszártiszt volt a férje,  igencsak sok könyveket és folyóiratokat olvasott. Majd 1905-ben Fenyő Miksának, a Figyelő című folyóirat szerkesztőségébe küldte el egyik írását. A szülőfaluján élő írónő, Tóth Wanda álnéven a Nyugat folyóiratban is megjelent írásaival. 1905 és 1917 között nyolc novelláját és két könyvismertetését is közölték. „1911-ben kiadják a A csodálatos köntös című novelláskötetét, amely a magányban vergődő nő szárnyaló vágyainak finom rajzait sommázza.”  „Böcsülték is a Nyugat szerkesztői, Kaffka Margit mellett tudták a helyét… 1925-ben halt meg, 38 éves korában.”[30]

Ha az irodalomtudomány kánonja – Ilia Mihályon, Péter Lászlón kívül – szűkösen, de a pályatársai, írótársai szorgosan megemlékeztek az íróról. Elsősorban a barát és pályatárs író, újságíró Horváth Dezső, aki több könyvéről írt recenziót, készített vele riportot. Valamint Polner Zoltán és dr. Majzik Istvánnal az élén a Bába Kiadó születésnapi lap megjelentetésével és könyvei kiadásával szilárdan támogatta. Érezte, hogy sürgeti az idő. „Most, hogy a nyolcvanadik eleje itt toporog a hetvenkedés farka végében, kertlábában, tán nem korai kazalba rakni emlékboglyáimat.”[31] A haláláig dolgozott, amíg benne – betegségével küzdve – „a lelkesedés tatarja” égett.

Amikor Tóth Béla 2013. január 25-én meghalt hosszú, küzdelmes út állt mögötte a szülőföldjétől az íróságig, ahogyan ő írta, a „pennapercegtetés”-ig. Mert műveiben ott van a szülőföldje, életének környezete, Dombiratos, akit második anyaként szeretett.

Amikor pedig 2013. február 12-én, a szegedi Belvárosi Temetőben, a Szegedi Írók Társasága alelnökeként jómagam is búcsúztattam, Tóth Béla temetésről szóló rövid gondolatával zártam beszédemet: „Régi szakmám révén állhattam ezer nyitott koporsó, befogadásra kész sír előtt. Soha nem tudtam kivonni magam a temetések fölé boruló komorulatok elől. A harang megkondulásától a hantok utolsó megdördüléséig úgy járkált bennem a fájdalom, ahogy tüzes drót a pipaszáron.”[32]

Tóth Béla Szeged városának egyik utolsó ízig-vérig népi írója volt. Úgy vélem, hogy a mai trendeken túl, az irodalmi irányzatok között, jelen kell, hogy legyen szegedi irodalmunkban. Életműve adatbánya annak a letűnt népi világnak a megőrző emlékezéhez, amelyhez ő is, élete során, mindvégig tartozott. „Letűntsége” legyen olyan, mint az általa oly kedvesen említett Betyárok Vezérlő Csillagáé, azaz a Sarkcsillagé, amely – az idő múlását kiállva – minden éjszaka, a sűrű felhőkön túl is, várja a benne olvasó tekintetünket.

Megjelent a folyóirat 2025. januári számában

Jegyzetek

[1] Tóth Béla: Iratos dombon. Budapest, Magvető, 1988. 122. o.

[2] Uo. 109-110. o.

[3] Tóth Béla: Szeged vidámítása. II. kötet. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 41. o.

[4] Tóth Béla: Szeged vidámítása. I. kötet. Szeged, Bába Kiadó, 2004. 19. o.

[5] Tóth Béla: Gyaluvonások. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 18. o.

[6] Tóth Béla: Iratos dombon. Budapest, Magvető, 1988.192. o.

[7] Uo. 232. o.

[8] Uo. 187. o.

[9] Tóth Béla: A hetvenkedés vége. Egy szuszra, röviden elsorolva. In: Szeged folyóirat, 2003. szeptember, 235. o.

[10] Tóth Béla: Gyaluvonások, Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó, 1979. 24. o.

[11] Uo. 41. o.

[12] Uo. 52. o.

[13] Uo. 91. o.

[14] Uo. 43-44. o.

[15] Tóth Béla: Szeged vidámítása. I. kötet, Szeged, 2004. 129. o.

[16] Tóth Béla: Gyaluvonások, Budapest 1979. 56. o., 60. o.

[17] Uo. 35. o., 36–37. o.

[18] Uo. 91. o.

[19] Uo. 230. o.

[20] Uo. 91. o.

[21] Uo. 54. o., 59–60. o.

[22] Uo. 89. o.

[23] Uo. 342. o.

[24] In: Bene Zoltán (szerk.): Szeged Effekt. Antológia, Szeged, Areión Könyvek, 2011. 3. o.

[25] Tóth Béla: Gyaluvonások. Budapest 1979. 11. o., 15. o.

[26] Ilia Mihály: Író a Körtöltésen belül és kívül. In: Tiszatáj, 1984/12. 59. o.

[27] Horváth Dezső: Ki a Tisza vizét issza: Tiszajárás – tóthbélásan. In: Szeged folyóirat, 2006. június 15. o.

[28]  Lengyel András: Tóth Béla Tiszajárása. In: Tiszatáj 2006. március, 106–108. o., In.: Uő: A csapos közbeszól. Az értelem védelmében. Csíkszereda-Szeged, Státus Kiadó, 2024. 76. o.

[29] Ilia Mihály i. m. 59. o.

[30] Tóth Béla: Iratos dombon. Budapest, Magvető, 1988. 16-17. o.

[31] Tóth Béla: A hetvenkedés vége. Egy szuszra, röviden elsorolva. Szeged folyóirat, 2003. szeptember, 235. o.

[32] Tóth Béla: Gyaluvonások. Budapest 1979. 275. o.