Blazovich László: Szeged és a megszálló franciák (1918–1920)

Szeged 1918 és 1920 közötti francia megszállása egyre többek előtt ismert történelmi tény. Jelentőségével azonban még mindig nincs tisztában a közvélemény – az alábbi írásban ezt járjuk körül.

I.

A történetírásnak sajátosak az útjai és lehetőségei. Egyrészt függenek a fennmaradt forrásoktól, másrészt az írók személyének szemlélet módjától, szellemi és politikai irányultságától. A források sem azonosak. A régészet feltárt tárgyi emlékeire és az írott forrásokra egyaránt vonatkozik e megállapítás. Az írott források az írásbeliség széles körű elterjedése előtt ritkák és esetlegesek voltak, amelyek alapján nehéz rekonstruálni egy-egy korszak valós történetét nem is szólva az írásos dokumentumok készítőinek céljairól és szándékairól. Mindez az adatok rögzítésétől, például az évkönyvektől az események leírásáig, a krónikákig terjed. Később, a hivatalos iratok, jegyzőkönyvek és egyéb iratok megjelenése után sem más a helyzet. Továbbá amíg a korai időszak történetének írását a fennmaradt dokumentumok kevés száma, addig a későbbiekben azok sokasága és bőbeszédűsége nehezíti a történészek munkáját.

Az egyes korszakokat vagy éppen eseményeket bemutatók indíttatása nemkülönben lényeges tényező. Ízlésüknek, irányultságuknak és elkötelezettségüknek megfelelően válogatják ki munkájuk során az adatokat, melyekre építve készítik el dolgozatukat vagy művüket. Ezek alapján hallgatnak el, illetőleg emelnek ki dolgokat történeteket, ítélnek meg eseményeket és személyeket. Nemcsak a középkorról írt egészen másként a polgári kori, a szocialista és a mai történetírás, hanem a későbbiekről is. Példákat mindenki bőségesen tudna felsorolni. Állandóságot az írásokban a közölt adatoknak a pontossága és hitelessége, valamint a következetes alapossággal használt kronológia jelent. Mindezeket tekintve kifogyhatatlannak tűnnek egy-egy esemény vagy korszak bemutatásának lehetőségei. Azért mégse relativizáljuk teljesen a történészi, történetírói munkát. Máig van számos olyan korrekt és nagy alapossággal készült alkotás, amelyek hosszú évtizedeken át kiállják az idők próbáját.

Mindezek a gondolatok egy a zsombói népfőiskolán tartott előadásomra készülve fordultak meg fejemben, amelyet Sipos Mihály rektor kérésére készítettem az 1918–1920 közötti mintegy másfél éves szegedi francia megszállásról. A kék, öt kötetes Szeged monográfia illetékes harmadik és negyedik kötetének szerzői bár tudnak az eseményről, és ismerik Tonelli Sándornak A franciák Szegeden című 1939-ben megjelent művét, amely utóbb év nélkül[1] Marjanucz László szerkesztésében jelent meg újra, mégsem részletezik a történetet, jóllehet azt mindenképpen jelentős korszaknak tekinthetjük a város életében. A másfél év eseményeit Nagy Miklós: Francia megszállás Szegeden (1918–1920)[2] című alapos, részletező és francia szakirodalmat valamint forrásokat felhasználó hiánypótló művéből ismerhetjük meg. A két kötet alapján pillantsunk be az események sodrába, hiszen maradék Magyarországunk területén csak városunkban állomásoztak hosszabb ideig „nagy” antant csapatok.

Még a világháború idején kialakult a szemlélet, amely szerint a nyugati és a keleti front közötti nagy távolságot hasznos összekötni. A déli front megnyitásával megvalósították a gondolatot, ám a központi hatalmak sikeres ellenállása miatt nem sikerült a célt megvalósítani, az antant csapatok Szalonikébe vonultak vissza várva a kedvező alkalmat. A központi hatalmak összeomlásával, Bulgária fegyverszünet kötésével megnyílt az út az egymás után több nevet viselő antant hadsereg előre nyomulása előtt, amelyhez román és szerb erők csatlakoztak. Parancsnoknak Franchet d’Esperey-t nevezték ki, aki elsődleges céljaként Budapest elfoglalását tekintette. A hadsereg javát francia katonaság tette ki, azon belül gyarmati ezredek, köztük algíriaiak, szenegáliak, madagaszkáriak, sőt vietnámiak is. A 43–45 hadosztályból mindössze 9 volt valódi francia, és azok sem teljes létszámban.

A monarchia hadseregének az olasz fronton bekövetkezett kapitulációja után a monarchia képviselői november 3-án írták alá a Padovában a fegyverszünetet, amelynek szabályait Magyarországra is vonatkoztatták. Ezután november 13-án kötötték meg a belgrádi katonai egyezményt, amelyben meghatározták a Beszterce, a Maros mente, Szabadka, Baja, Pécs és Dráva mente, demarkációs vonalat, és átvették a padovai szerződésből azt a pontot, hogy az elfoglalt területeket (kihagyva az ideiglenes szót) a helyi szervek igazgatják a megszálló csapatok ellenőrzése alatt. Továbbá kijelöltek stratégiai pontokat, amelyeket franciák szállnak meg, így Temesvárt, Aradot és Szegedet, amelyek esetében a hidak és a vasúti csomópontok játszották a fontos szerepet. Közben a szerbek 1918 novemberében már megszállták Újszegedet.

Franchet d’Esperey 1918. december 20-án utasította De Lobbit tábornokot Szeged elfoglalására. Előtte 20–25 szálláscsináló már megérkezett, és 30-án a megszállás bekövetkezett, amint Aradon is. 50 tiszt és 600 katona érkezett a 157. francia gyalogosezredből. Január 3-án a 210. gyalogezred két zászlóalja, utána a 274. tábori tűzérség első szakasza és egy lovas század jött. A későbbiekben újabb egységek érkeztek. Ezek után városunkban mintegy 2-3 ezer antant katona állomásozott. A tiszteket magánlakásokban helyezték el, a legénységet iskolákban, például a Déri Miksa Szakgimnázium elődjében és a mai Juhász Gyula Pedagógusképző Kar épületében. A parancsnokság előbb a Szentháromság utcai Szathmáry-házban, majd a vele átelemben lévő eklektikus-szecessziós Raichl-házban (ma a Báthory István Gimnázium egyik épülete) foglalt helyet. A megszállók az élelmezésüket saját maguk látták el, a város belső igazgatási rendjébe nem szóltak bele egészen a tanácsköztársaság létrejöttének idejéig, sőt a magyar katonaság is a városban maradt.

A megszállók azonban a tanácsköztársaság erőivel szemben nagyon határozottan léptek fel. A magyarországi antant hadseregen belül két körzetet hoztak létre Arad és Szeged székhellyel, másrészt mindkét helyen bevezették a katonai közigazgatást. A városkormányzóságot szervezték meg, amelynek parancsnoka Bétrix ezredes lett. Elfoglalták a hídfőt és a város fontos stratégiai pontjait. Összetűzésre a kommün erőivel a rókusi pályaudvarnál és a Csillag börtönnél került sor, amely a franciák sikerét hozta. Ugyanakkor meghagyták a direktóriumot (Udvardi, Vallisch, Czibula), amelynek két előbbi képviselője nemzetközileg ismert mozgalmár lett. Azonban mivel a direktórium intézkedéseinek végrehajtását akadályozták, a tagjai március 26–27-ének éjjelén távoztak a városból, és később, május 12-től Szeged–Külvárosi Direktórium néven Balástyán és Szatymazon folytatták tevékenységüket. A városban a franciák március 27-re teljesen átvették a politikai hatalmat, így Szegeden a kommün öt napig tartott, és amint Aradon is köszönve a megszálló franciáknak ezáltal semmiféle fölfordulást nem hozhatott. 27-én visszahelyezték a polgári demokratikus (őszirózsás) forradalom alatti vezetőket, Dettre Jánost, Somogyi Szilvesztert és Tabódy Zsoltot a korábbi pozíciókba, akikkel a francia városkormányzóság szoros kapcsolatot épített ki.

A franciák igyekeztek minden eszközzel Szegedet, amelyet a Budapest elleni támadás fő központjának tekintettek, elszigetelni a „vörös” Budapesttől egy téglalap alapú tisztasági övezetet létrehozva, amellyel egyúttal biztosították a román hadsereg számára a felvonulási területet Budapest ellen, miután a franciák elálltak attól, hogy a támadásba beavatkozzanak. Ráhagyták ezt a „kis” antant csapataira. A város körül az algyői hídtól Dorozsmán át Röszkéig terjedő védelmi gyűrűt hoztak létre, Újszegeden pedig géppuskás páncélos szakaszt és két műszaki századot helyeztek el. A katonáknak a falvakban és tanyákon biztosítottak szállást. Ezen időszakban Szegeden és környékén mintegy 40 ezer francia katona állomásozott. A létszámot a tanácskormány bukása után fokozatosan csökkentették, akárcsak azokat a rendszabályokat, amelyekkel beavatkoztak a városi életbe. Az események a Huszár kormány antant által bekövetkezett elismerése és a békekonferenciára meghívása után felgyorsultak, végül De Tournadre tábornok 1920. február 23-án közölte a város vezetőivel, hogy a franciák március 1-ével elhagyják Szegedet. Itt jegyezzük meg, hogy a francia katonai városkormányzók a városban szolgálatot teljesítő többi tiszttel együtt hivatásos katonák voltak.

II.

A megszállók a belgrádi konvenció ismertetett pontjának értelmében – mint említettük – a kommün ellenes fellépéseiktől eltekintve nem avatkoztak be a városi életbe, törekedtek a társadalmi élet nyugalmának fenntartására és a lakosság ellátási nehézségeinek enyhítésére. A beavatkozás egyik példája volt, hogy a május 1-i tüntetés megakadályozása érdekében lezárták a hidakat, a 210-es gyalogezred katonáit a 227-essel váltották fel, és egy marokkói szpáhi lovasszázadot helyeztek át Aradról Szegedre. A 17. gyarmati gyaloghadosztály főhadiszállását Újszegeden építették ki és a nehéztűzérségi ágyúk csöveit a városra irányították, ahol géppuskafészkeket alakítottak ki. Április 26-án a felvonulás megakadályozásaképpen 80 kommunistát tartóztattak le. Ugyanakkor gesztusként az ellenforradalmárok által letartóztatottakat szabadon bocsátották.

A francia titkos rendőrség által letartóztatott kommunisták perét azonban hadbírság előtt tárgyalták. A legsúlyosabb ítéleteket május 22-én és 26-án hozták. Akiknek súlyosabb ítéleteket osztottak ki, azoknak nevét és deportálási helyét Nagy Dezső[3] tanulmányára támaszkodva idézi Nagy Miklós. Tallózzunk benne, mert a szemléletünktől idegen, gyarmatokkal rendelkező ország világa bontakozik ki belőle. Az elítéltek sorában mások mellett Pollák Béla, Zarecsnik János, Fátyol József, Hoffman Ödön, Andorka Rudolf szerepelnek. Akik három hónapnál hosszabb börtönbüntetést kaptak, azokat a gyarmatokon zárták el, Algírban, Tuniszban, Francia Guyanában és Új Kaledóniában. Többeknek útközben sikerült megszökniük, mások hosszú éveket raboskodtak. Néhányukat a Vörös Segély szabadította ki.

A franciák liberális szellemiségüknek megfelelően és a társadalmi béke fenntartása érdekében a dolgozó osztályok helyzetének javítása és stabilizálása érdekében számos intézkedést hoztak. Hogy az üzemek működni tudjanak, szén beszerzésére volt szükség. Francia közvetítéssel például megegyeztek a Nagyszebenben székelő román kormányzó tanáccsal, hogy barter üzlettel – zsír, szalonna, bakancs, gyufa, stb. – a petrozsényi bányából csaknem ezer vagon szenet hozzanak, azonban csak 100 vagon érkezett meg. A csereáruhoz sokszor kalandos úton jutottak a szegedi szénbeszerzési szindikátus tagjai. A szerbek által megszállt Temesvárról hozták a szalonnát, a bakancsok az olasz hadsereg raktáraiból kerültek ki, és a franciák Fiumén át szállították Szegedre. A város a tüzelő hiány enyhítésére megengedte a Makkoserdő és a Nagykörút fáinak a kivágását, amelyet barbár módon hajtottak végre, Tonelli Sándor szerint 1920 telén a lakosok csak a Széchenyi tér fáit hagyták meg.

Mivel az építkezés mellett a gyárak, köztük a kenderfonó gyár ezer munkással, az újszegedi kender a szerb megszállás miatt ugyancsak, valamint a Back-malom, mivel az alapanyagot korábban a déli, szerbek által megszállt területekről szerezték be, leálltak, mérhetetlenül megnövekedett a munkanélküliek száma, 1918–1919 telén előfordult, hogy 25–30 ezren kértek segélyt.

A tanácskormány bukása után az élelmiszerellátásban ugyancsak nehézségek léptek fel. Mivel a fővárosiak egyre inkább szívták fel az alföldi, köztük a szegedi és a város környéki élelmiszerkészleteket, a gazdag Bácska-Bánátból pedig a szerb megszállás miatt nem érkezhetett utánpótlás, hiány keletkezett. A franciák egy idő után meg is tiltották az élelmiszer elszállítását a városból, azonban 1920-tól készülvén a távozásukra ezzel már mit sem törődtek. Ebből az következett, hogy Szegeden az év folyamán magasabbak voltak az élelmiszer árak, mint Budapesten.

A zűrzavaros világban, csak a magyarság számára rémisztő és tragikus, folyamatosan zajló hatalmi osztozkodás idején, amikor például előfordult, hogy Szegedről Algyőre csak engedéllyel lehetett eljutni, a franciák szabadon utaztak az egykori monarchia területén. Amint Tonelli Sándor írja, francia segítséggel érkezett áru Fiuméból, Triesztből, Zágrábból és Bécsből. Azt se felejtsük el, hogy jó ideig a szerbek által megszállt területen a vasút, mivel nem volt más, vezényleti nyelvként a magyart használta. Továbbá sajátos helyzet állt elő a franciák kivonulása előtt, ugyanis a feleslegessé vált készleteket eladták, így sok kocsit, vasat, sárgarezet, rizst, cukrot, lisztet, bort és egyebeket. Így került a legnagyobb üzletként az újvidéki autópark 800 tehergépkocsija a Magyar-Olasz Bank konzorciumának tulajdonába.

A Szegedet megszálló katonaságnak a feladatai közé tartozott a városban a társadalmi egyensúly fenntartása, az országot gazdag prédaként kezelő román és szerb hatalmi osztozkodásban egymásnak feszülő érdekek tompítása, valamint a „vörös” hatalomtól való elszigetelés és annak megszüntetésére tett lépések mellett a magyar ellenforradalmi erőknek a változó nagypolitikának megfelelő kezelése. Az állandóan módosuló politikai helyzetet nagyon jól mutatják a francia városkormányzók gyors változásai. A szegedi körzetparancsnok Bétrix ezredes lett, ugyanezt a tisztséget Aradon De Gondrecourt töltötte be. A március 22-től június 15-ig irányító Bétrix-et az Aradról a román megszállás után távozó Henri De Gondrecourt tábornok váltotta fel, akit Fournier alezredes követett július 26-ig, majd onnan Rondenay tábornok augusztus 12-ig, végül pedig a magyar történelem és néprajz iránt érdeklődő De Tournadre tábornok, aki a megszállók távozásáig maradt hivatalban.[4]

1919-ben az ellenforradalmi szervezkedés három központja alakult ki, Bécsben az Antibolsevista Komité (ABC) gróf Bethlen István szervezésével, Szegeden és Aradon, ahol Károlyi Gyula, Mihály unokatestvére vezetésével május 5-én megalakult a kormánya. A román uralom létrejöttével a franciák és a kormány is távoztak Aradról. A menekülő kormány tagjait Mezőhegyesen a románok internálták, csak a franciák közbelépésére indulhattak tovább Szegedre, ahol május 30 és július 12 között vezette Károlyi a kormányt. A kormány székhelye a Széchenyi téren a törvényszék épülete lett. Mivel a franciák nem teljesítették több elképzelését, lemondott, és helyét P(attantyús) Ábrahám Dezső vette át, akinek kormánya augusztus 12-én szüntette be tevékenységét. E kormány nevezte ki Horthy Miklóst az ellenforradalmi hadsereg főparancsnokává, amely hadsereg augusztus 5-én, a tanácskormány lemondása után francia engedéllyel indulhatott a Dunántúlra.

Szegeden, bár több ellenforradalmi csoportosulás létezett, mint például a Zadravecz István ferences gvárdián által szervezett alsóvárosi gazdáké és mások, de csak a Kelemen Béla főispán, az ABC szegedi vezetője által vezetett középbirtokosok és a monarchista katonatisztek képviseltek politikai erőt. Jelentőségük csak Horthyék távozása után növekedett. Ugyanis amint Szeged jelentősége csökkent, nemcsak a francia megszállók vonták ki lassan csapataikat, hanem az ide menekült magyarok közül sokan igyekeztek eljutni a fővárosba, az új erőközpontba.

III.

A rendezetlen és zűrzavaros években az élet gondjai mindenkit egyaránt nyomasztottak, leginkább a munkásságot. Csak néhány példa. Kézen-közön háromfajta pénz forgott. Még használatban tartották a koronát, fizettek a „kékpénzzel”, amelyet az Osztrák-Magyar Bank bocsátott ki, és ismerték a fehérpénzt, amelyet a nép fehérhátúnak nevezett, mivel csak egyik oldalát nyomtatták, és amelyet a tanácskormány fedezet nélkül adott ki. Végül Bétrix városkormányzó 1919. június 6-án tanácskozást hívott össze, amelyen megállapodtak, hogy a franciák 150 millió korona értékben fehérpénzt szállítanak Bécsbe és azt kékpénzre cserélik. Így július 28-tól a megszállás végéig Szegeden kékpénz lett a hivatalos fizetési eszköz.

Felmerült annak ötlete is, hogy a 8000 fős munkanélküliség enyhítésére olyan munkászászlóaljakat állítanak fel, amelyeket oda utaztatnak, hogy részt vegyenek az észak-franciaországi területeken a háború okozta rombolás után az újjáépítésben.

Az első világháború hadjárásai a volt monarchia területét jórészt elkerülték. A háború költségei azonban megviselték az ország lakosságát, így könnyen felültek a bolsevik agitációnak, amelynek következtében – mint említettük – városunkban június 6-tól 22-ig általános politikai sztrájk robbant ki a Károlyi kormánnyal szemben. Amikor ez kiderült, az újonnan kinevezett városkormányzó, az Aradon a Károlyi kormány megalakulását elősegítő Gondrecourt szigorúan fellépett a mozgalommal szemben. Tirts magyar és Gertoux rendőrfőnök vezetésével munkásvezetőket tartóztattak le és elfoglalták a Munkásotthont, 17-én pedig a Széchenyi téren Tirts irányításával Horthy különítményesei szétverték a vörös kokárdás tüntetőket. A franciák azonban a megtorlástól belső és külső okok miatt békéltető bizottságot létrehozva elálltak.

A franciák a saját érdekeiknek megfelelően a megszállás idejétől kezdve cenzúrázták a Szegeden megjelenő újságokat és kiadványokat. A tanácskormány megalakulása után pedig a pesti lapok terjesztését megakadályozták, valamint a vörös eszmék forradalomra serkendő eszméinek elszigetelése miatt a telefon és távirat összeköttetést igyekeztek letiltani. A francia újságokat azonban, amelyek néhány nap késéssel érkeztek a városba, a franciául tudó lakosok is olvashatták. Az említett szabályokat készülődve a kivonulásra lassan eltörölték. A távbeszélő és távíró használatának tilalmát például bizonyos korlátozásokkal november 22-én oldották fel.

A megszállók és a helyi lakosság között a kezdeti szívélyes kapcsolatot hűvös viszonyok váltották fel. Az előbbit jól mutatja a La Hongrie Republicaine című francia nyelvű hetilap megindítása Jakab Dániel polgáriskolai tanár szerkesztésében, amely 1919. január 8 és március 21 között jelent meg. Juhász Gyula és más polgári demokratikus értelmiségiek írták cikkeit. Miután azonban kiderült, hogy az antant hatalmak szövetségeseiknek kedveznek az ország csonkításban, a lelkesedés elmúlt. A megszállókkal azonban, akik többször kimutatták: mint győztesek vannak jelen, a kapcsolat békés, ám rokonszenv nélküli maradt.

A katonaság csapatmozgásairól többet, azok mindennapi életéről semmit sem tudunk. Nyilván végeztek az alaki kiképzéssel összefüggő gyakorlatokat, és megvoltak a szabályok a körletrend betartására, valamint létezett szolgálati rend. A magasabb beosztású főtisztek látogatásakor illetőleg a nagy nemzeti ünnepen, július 14-én a saját és a szegediek szórakoztatására látványos díszszemléket tartottak. A szegediek ezen alkalmakkor láttak először Renault tankokat, és gyönyörködhettek a gyarmati katonák, különösen a szpáhik ruháiban.

A tisztek, mivel magas illetményt kaptak, sokszor éttermekben múlatták az időt, ahol nők társaságában is mutatkoztak, örültek, hogy nem balkáni városokban töltik az idejüket. Meglepődtek azoknak a körülményei és a szegedi viszonyok közötti helyzet különbségén. Bekapcsolódtak viszont a határok lezárása miatt a kereskedelem könnyítésébe. Üzleteltek, általában jó pénzért. Mint megszállók kihasználták a lehetőségeiket, amivel ők és a szegediek egyaránt jól jártak.

***

Tonelli Sándor és Nagy Miklós kötetük befejezéseként egyaránt értékelik a francia megszállásnak Szeged városra és népére tett hatását. Hozzájuk csatlakozva megállapíthatjuk, hogy az országot sújtó eme nehéz időszakban, mint egy mocsárban Szeged szigetként létezett. A megszállók megmentették a várost és lakosságát a kisantant (román és szerb, főképp az előbbi) csapatok katonáinak kíméletlen és fosztogató magatartásától valamint mohó foglalási vágyától. Szűkös körülmények között, ám békességben élték át a városlakók a politikai és gazdasági tekintetben egyaránt zűrzavaros időszakot. A megszállók a kisantant csapatait nem engedték a városba, továbbá megakadályozták a proletárdiktatúra megvalósítását. Ugyanakkor igyekeztek az élelmiszer ellátás javítására, maguk pedig önellátóak voltak. Persze, mindez nem jelentette azt, hogy a város aranykorát élte. A lakosok pedig nagyon jól tudták, hogy megszállóik politikai irányítói az országcsonkítás élenjárói.

Szeged szerencsésen a demarkációs vonal –amelyet kiigazításokkal az új országhatár követett – magyar oldalára került, ami lehetőséget nyújtott a másik oldalról menekülők befogadására, amit a megszállók nem gátoltak. Egyúttal, ha nem is mindenben értettek velük egyet, nem akadályozták az ország új rendjét kialakítani szándékozók gyülekezését sem, és lehetővé tették a kialakuló nemzeti hadsereg erőinek a Dunántúlra vonulását, amely részben a két világháború közötti Magyarország történetének nyitánya lett.

Megjelent a folyóirat 2025. februári számában

Jegyzetek

[1] Tonelli Sándor: A franciák Szegeden. In: Jakabffy Elemér: A magyar államhatalom utolsó hónapjai Krassó-Szörény vármegyében. Trianon Könyvtár. Szerk. Marjanucz László. Várpalota é. n.

[2] Nagy Miklós: Francia megszállás Szegeden (1918–1920). Szeged, Areión Könyvek, 2019.

[3] Nagy Dezső: Szeged–Ördögsziget–Újkaledónia–Párizs. In: A Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Évkönyve. Budapest ,1973/74. 74. 78–79.

[4] Az írásban előforduló fontosabb francia és magyar személyiségekre lásd Tonelli Sándor: A franciák Szegeden című művének lapalji jegyzeteit.