Boros Tamás: Csináld-magad-színház

Beszélgetés Ádok Róberttel és Pál Anitával

Január 11-én mutatta be a fennállásának 27. évében járó, húsz évig Algyőn, az utóbbi időszakban Szegeden működő Móra Ferenc Népszínház Tasnádi István művét, a Magyar zombit. Nem csak az új bemutató miatt volt ez hatalmas öröm a társulatnak, hanem azért is, mert egy nehéz, kétéves próbafolyamat gyümölcse érett be. Az előadásnapok mindig ünnepnek számítanak egy amatőrökből álló társulat életében, a hétköznapok, a próbák viszont ugyanúgy dolgosak. A szokatlanul hosszú próbafolyamatból sokat tanult és ezáltal fejlődött a csapat, beleértve a rendezőt, a Szegedi Nemzeti Színház színészét, Szegezdi Róbertet is, aki két éve előállt az ötlettel, hogy mutassák be ezt a drámát. Ádok Róberttel, a Népszínház művészeti vezetőjével és feleségével, a társulat tagjával, Pál Anitával nem csak az elmúlt hetek történéseiről, de a távolabbi múltról és a belátható jövőről is beszélgettünk.

– Hogy sikerült a premier előadás?

Ádok Róbert: Minden premier nehéz, ennek a története ráadásul különösen hosszú, de a fáradtság mellett most alapvetően boldogok vagyunk, mert úgy éreztük, hogy őszinte és pozitív reakciók érkeztek vissza hozzánk, mind szakmabéliektől, illetve rendszeres színházlátogatóktól, mind olyan emberekről, akik nincsenek benne ilyen mélyen ebben a világban.

Pál Anita: Én is úgy éreztem, hogy nem csupán udvariasságból jött a taps mondván, jaj, de aranyosak vagytok, hanem tényleg tetszett a nézőknek. Pedig valóban, a Robi által is említett szakmabeliek is ültek a nézőtéren, például Barnák László, a Szegedi Nemzeti Színház főigazgatója is látható volt a közönség soraiban.

Á. R: A Nemzeti Színház segített a díszleteknél, a dorozsmai telepükről kaptunk például szőnyeget, műfüvet, székelykaput. De óriási segítségünkre volt Sidló Kitti és Kálmán János, a Kecskési Művelődési Ház vezetője is.

– Szóba fog még kerülni az Magyar zombi, de előtte az érdekelne, mennyire volt tudatos, hogy ezúttal kortárs magyar szerző művét mutattátok be, kissé talán ellentétben a korábbi profilotokkal?

Á. R: Az valóban igaz, hogy alapító vezetőnk, a 2016-ban elhunyt Kátó Sándor a magyar művek közül inkább a klasszikusokhoz szeretett nyúlni. Kortárs szerző emlékeim szerint csak Bene Zoltán volt, akinek a művét színpadra állítottuk az ő idejében. Ám nem csak magyar szerzők műveit mutatta be a Móra Ferenc Népszínház Sanyi idejében, hanem például olaszokét is, mint például Ugo Betti, Natalia Ginzburg vagy Aldo Nicolaj. Az akkoriban választott darabok inkább a történelmi és népi játékok voltak, ezt mondhatjuk a hagyományos népszínházi megközelítésnek. Ez teljesen rendben volt, időközben azonban a világ és ezáltal a színházi- és nem utolsó sorban a nézői igények is változtak. A Magyar zombi egy groteszk humorú darab, ami stílusát tekintve igen kedvelt. Kicsit a világunkra reflektál, amelyben élünk, de azért ki is kapcsol. Egy nagyon komoly témába hoz humort, mai a nyelvezete, könnyen befogadható. A darab Szegezdi Robi választása volt, és talán éppen ezen indokok miatt szerette volna a társulatot azzal felrázni, hogy más stílusú darabot állít színpadra, mint az eddigi repertoárunk volt.

P. A: Ráadásul azt tapasztaltam, hogy ez sokkal összeszedettebb koncentrációt igényel, nagyon pontos szövegtudás kellett, itt nem lehetett csak körülbelül azt mondani, ami a szöveg.

Á. R: Egyébként szerintem a már említett Aldo Nicolajnak az általunk Pár-kapcsolat címmel játszott három egyfelvonásosa nagyon hasonló stílusú mű. Van benne mély drámaiság, emberi sorsok, de a fanyar humor kicsit fel is oldja ezt, ahogy Tasnádi István darabjánál is. Egy ismerősünk mondta, hogy zavarban is volt, hogy olyan groteszk dolgokon nevetett, amin máskor nem tenné, viszont itt úgy írta meg a szerző, hogy nem tudta megállni nevetés nélkül… Ez a darab arról szól, hogy egy negyvenéves munkanélküli azt mondja a feleségének, öngyilkos lesz. Nem feltétlenül mondja ezt a komolyan, de ezt jelenti ki. Aztán kimegy a vécére, gondolkodni, és innen indulnak a bonyodalmak. Mondhatnám, egy kis faágból terebélyesedik ki egy egész lombkorona, a komplikációk szempontjából. A január 11-i bemutatón nagyon jó közönség volt, sokat nevettek, de ahol kellett, ott a csend is megjelent. Novemberben tartottunk már egy „teszt-bemutatót”, ott kevesebbet és máshol nevettek. Minden közönség, így minden előadás más. Az a tapasztalatunk, bármely vidám előadás kapcsán, ha bejövünk, és az első viccen nevetnek, akkor jó lesz az esténk, ha nem, akkor nehezebb. Ez utóbbira szerencsére kevés a példa, talán egy ilyen estére, ha emlékszem a népszínházi pályafutásunkból. Most is játszuk a kabaréestet, Rejtő Jenő és Nóti Károly műveiből, nagyon szereti a közönség, sok kiváló, teltházas előadásunk volt.

P. A: A színház alapötletét, ars poeticáját is próbáljuk életben tartani. Ez azt jelenti, hogy elsősorban olyan helyekre megyünk fellépni, ahová máshogy nem vagy igen ritkán jut el színház. A színháznak ugyanis több funkciója van, a véleményünk szerint. Jó értelemben véve nevel, és persze szórakoztat is.

– Van minderre költségvetésetek? Hiszen, ha csak az útiköltséget veszem alapul, nem lehet olcsó manapság.

P. A: Sajnos három éve hiába pályázunk támogatásért, alig nyerünk. Még annak ellenére sem, hogy nem beszélünk őrült nagy összegekről, 2-3 millió forint is óriási segítség lenne nekünk. Nincs már kulturális TAO, és a vállalkozásoknak sincs pénze arra, hogy mecénások legyenek. Gyakorlatilag a források elapadtak, így, ha hívnak mindek valahová, akkor annyi pénzt szoktunk kérni a fellépésért, ami a költségeinket fedezi (üzemanyag, utánfutó-bérlés stb.). A társulat tagjai mind szerelemből csinálják, ezért mi pénzt nem kapunk. Jelenleg, ha van rá lehetőség, Délvidékre járunk többet, Zentára, Adára, Magyarkanizsára, Doroszlóra. Sajnos, vagy szerencsére a tájolásnak jelenleg is van létjogosultsága. Persze, ma már könnyebb közlekedni, eljutni egy nagy színházi városba, akár Budapestet említem, akár Szegedet vagy éppen Szabadkát, de Magyarországon a jegyárak nagyon magasak, és ha ehhez hozzávesszük a néző útiköltségét is, akkor ezt nem mindenki engedheti meg magának, és talán éppen ezek miatt is, az már nem merül fel, hogy mondjuk szervezett úttal elmenjenek egy közeli vagy távolabbi nagyvárosba előadást nézni. A mi darabjainkra vagy ingyen vagy jóval alacsonyabb árú belépővel lehet eljönni.

Á. R: Brassóban jó néhány évvel ezelőtt játszottunk 450 ember előtt, borsózott a hátunk. De akkor is, amikor az Agórába egy hétfői napon elvittük a Páratlan párost, ahol pótszékeket kellett bevinni, de még annál is több érdeklődő volt, akik nem tudtak bejutni az előadásra. Azért persze ilyenkor kell húzni egy határt, mert például nem minden pótszékről lehet jól látni a darabot, ami rontja a néző élményét.

– Ehhez azért jelentős szervezési és pr-munkát kell végezni.

P. A: Valóban, bár ez egy csináld-magad-mozgalom ebből a szempontból. A sajtózás, a beépítések, az előadások, utazások leszervezése, a közösségi média kezelése, mind-mind olyan feladat, amit mi csinálunk. Nagyon sok segítő kézre van szükség, és a társulat tagjai és azok családja is szokott segíteni. Például a díszletek elkészítésében édesapám szokott segíteni, de előbb-utóbb, hisz 70 éves, majd az ő pótlásáról is gondoskodni kell, de most még nagyon lelkesen veti bele magát ezekbe a munkákba. Arról nem is szóltam, hogy a próbákat össze kell szervezni. Mi nem Szegeden élünk, hanem a fővárosban, de ha jövünk, két kisgyerekkel, akkor a nagyszülők segítségét igénybe kell venni. A nagyobbik, 5 éves kislányunk már egyszer meg is jegyezte, hogy mindig csak a színházzal foglalkozunk. És valóban, sok időnket igénybe veszi, de imádjuk, és szerintünk nem baj, ha a gyerekeink is látják azt, hogy miként lehet valamit kitartóan és szenvedéllyel csinálni. Ez jóval több, mint hobbi, ez már szerelem nekünk. Tisztában vagyunk azzal is, hogy a színház által kitűzött célok és színvonal sokszor lemondással vagy legalábbis nehézségekkel jár, nem csak nekünk, hanem a társulat többi tagjának is. De a teltházas előadások, a vastaps és az, hogy a nézőink feltöltődve, jó érzéssel mennek haza, kárpótol minket a fáradtságért.

Á. R: Nem tagadjuk, most egy kicsit ki is fáradtunk, mentálisan is. Két évig próbáltuk a Magyar zombit, egyrészt azért, hogy nagy volt fluktuáció a szereposztásban, többször kellett kisebb-nagyobb szerepekre új embereket behívni. Tudom, ez Szegezdi Robinak is új szituáció volt, nyilván profi színházban ő sem találkozik ilyennel, és akárhogy is nézzük, a bemutató kapcsán ő is a vásárra viszi a bőrét. Viszont nagyon jól és toleránsan kezelte ezt az egész helyzetet. Egy elakadásnál például az is szóba került, hogy esetleg behív egy profi színészt, ami nagyon megtisztelő ötlet volt, de közösen megbeszéltük, és végül azért mondtunk rá nemet, mert teljesen más a munkamenet egy profival, mint a magunkfajta amatőrök között. Hogy csak egy példát említsek: lehet, hogy a professzionális környezetben is többször el kell magyarázni egy rendezői instrukciót, vagy emlékeztetni kell rá az érintettet, ám az amatőrök között még nagyobb türelem kell ezen a téren is. De ez természetes, a gyümölcse ennek megvan, mert óriási, akár emberi fejlődésen is átmentek a mi színészeink. Sok esetben kell meghallgatni egymás problémáját, lelket simogatni, csapaton belüli kisebb konfliktusokat rendezni, vagy épp kimaradni belőlük, ezek is hozzátartoznak ehhez a „tisztséghez”

P. A: Viszont, ha valakinek közbejön valami a pénzkereső munkájában vagy a családjában, akkor – sajnos vagy nem sajnos, de – azt kell előtérbe helyeznie a színház rovására. Ez is jellemzője egy nem profi társulatnak. Én a magam részéről nem szeretem az amatőr szót használni, mert számomra van egy negatív felhangja. Hiszem azt, hogy attól, hogy valakinek nem ez a kenyérkereső foglalkozása, még lehet nagyon jó. Ebben a próbafolyamatban azt is láttuk, mennyire nehéz a színészek, a profik élete. Most lehet, hogy úgy tűnik, sokat panaszkodunk, pedig tényleg az a helyzet, hogy nem könnyű ezt életben tartani… 25-26 éve létezik a színház, és nem győzünk hálásak lenni a sorsnak, valamint a kecskési, illetve a szőregi művelődési házaknak – az előbbi a próbafolyamatot fogadta be, míg az utóbbi helyen raktározhatjuk a ruhákat és a saját díszleteket. Mondtam is magamban, hogy ha nyerek a lottón, akkor biztosan egy raktárhelyiséget fogok venni először.

Á. R: Ahhoz persze első körben, mint a viccben, lottószelvényt kellene vásárolnunk. De valóban nehéz egy csináld-magad-színházat vezetni, mert rengeteg az egyéb szervezési feladat, akadt olyan próbanap, amikor alig tudtam a darabra koncentrálni ezek miatt.

– Egy premier után, gondolom, a tovább- és újrajátszások következnek. Vannak-e egyéb, látható, közeljövőbeli tervek?

P. A: Elsősorban még minimum 25 év mindenféleképpen. Aztán a Magyar zombi egy olyan darab, ami magas színvonalú, valamint annyira modern és friss, hogy azt fesztiváloztatni is szeretnénk, pár helyre már jelentkeztünk is. Szeretnénk a Tótékat is felújítani, ahhoz egy új Ágikát kell találnunk, mert a régi külföldre ment. A Tóték mellett a Kabarét, a Páratlan párost is vinnénk tovább, illetve Robival dolgozunk egy kétszereplős darabon is. Ezzel egy változatos repertoárunk lenne. Ebben az évben a tervek szerint új darabot nem vennénk elő, azt majd jövőre, vendégrendezőkkel.

Á. R: Ráadásul azt látjuk, hogy sikeresek azok a projektek, ahol vendégrendezők segítik a munkát, akár a Magyar zombi, akár a Páratlan páros esetében. Utóbbit Szabados Viktor állította színpadra. Meghívtam Zombori Róbert barátomat is, aki televíziós rendező, de iszonyatosan jó rálátása van a dolgokra a színházban is, hogy újítsuk fel a Tótékat, és ha minden jól megy, egy szintén a szakmám, a televíziózás műfajából ismert ember, Koblicska Örs fiatal barátom rendezné a már említett, kétszereplős drámát.

– Robi, Kátó Sándor halála, 2016 óta vagy a Móra Ferenc Népszínház művészeti vezetője. Mi az, amiben leginkább különbözöl az elődödtől?

Á. R: A világ is változott, a közösségi média és egyáltalán: az internet térnyerésével, ezt a feladatot Anita nagy lelkesedéssel végzi, Sanyi alatt nyilván még nem volt ekkora szerepe az online térnek. Annyiban vaskalaposabb vagyok Sanyihoz képest, hogy nálam, ha valaki megígéri, hogy ott lesz egy próbán, akkor, ha csak valami óriási dolog nem jön közbe, elvárom, hogy legyen is ott. Sanyinál megtörtént, hogy hiányzás esetén azt mondta, hogy nem baj, majd összeolvassuk. Ez nálam nem fér bele. Ezen felül én azt is elvárom, hogy abban a négy óra hosszában, amíg együtt vagyunk, tegye mindenki oda magát maximálisan. A Magyar zombi sem jöhetett volna létre máshogy, de igaz ez a Páratlan párosra és a Tótékra is.

P. A: Pont erről beszélgettünk a kocsiban, az interjúra jövet, hogy Sándornak vajon tetszett-e volna a Magyar zombi…

– És mire jutottatok?

P. A: Szerintünk igen. Annak ellenére, hogy – ahogy említettük –, ez a kortárs abszurd nem az ő műfaja volt. De a lelkiség, a dráma, az emberi mélységek őt is érdekelték.

Á. R: Sajnáljuk, hogy ő ezt már nem láthatta, és úgy hisszük, hogy minden újítás mellett, megtartva a régi értékeket is, neki is tetszene a mostani Móra Ferenc Népszínház.

Nyitókép: Pál Anita és Ádok Róbert a színpadon

Megjelent a folyóirat 2025. februári számában