Apró Ferenc: A népi orvoslás Móra műveiben

A néprajzkutatók egyik kedvenc területe a népi orvoslás: 120–150 évvel ezelőtt nemigen volt olyan – főleg falusi, tanyai – család, amelyben ne tudtak volna könnyen elérhető írt (gyógynövényt stb.) vagy ráolvasást, ráimádkozást (hiedelmet, mágikus gyógymódot) valamely betegségre. A terület gazdag, még ma sem reménytelen újabb adatok gyűjtése. A nép gyógyító tevékenységére Szeged szépírói is fölfigyeltek. Móra Ferenc tárcáiban értékes adatok találhatók, Tömörkény pedig szakfolyóiratban adta közre a megfigyeléseit. Az előbbiekből válogattunk.

Móra emlékezete szerint a gyermekkorában Félegyházán csak két orvos volt: Steiner doktor és Gubody doktor. De működtek ott olyan „belgyógyászok” is, akik nem kértek 20 krajcárt egy beteglátogatásért. Megadta a nevüket is: „Kislaci Vera, Ocskó Viktor, Boca Modol és más egyéb nőszemélyek, akik tudományukat nem az egyetemen szerezték, hanem egyenesen a sámánoktól örökölték (…) ezeknek a kezén se halt meg minden beteg.”[1] (A Modol a Magdolna becézett alakja a Kiskunságban, Szegeden nem volt használatos.)

Idézek tovább: „a Daru utcában csupa olyan orvostudorok laktak, akik nem tudtak írást, s így a tudományukat elvitték magukkal a sírba. Szerencsére én még emlékszem egyre–másra. Például a sárgaság ellen az volt a legjobb, ha a betegnek a poharába aranypénzt tettek, s arról itatták. Csakhogy a mi utcánkba nem volt járatos az aranypénz, be kellett érni sárgarépával. Abból faragtak pohárkát, s aki sárgarépa pohárból ivott, azt elhagyta a sárgaság.”[2]

A vásárhelyi születésű Kotormány János (1884–1960) is ez javallotta a műtétre váró Mórának. Cédulát csúsztatott a kezébe, és súgva mondta, hogy csak otthon tessék elolvasni. Íme a „helyettes kán” jó szívvel írt sorai:

Igazgató úr kérem! Én tudok a sárgaság ellen egy nagyon jóravaló orvosságot. Tessék vastag sárgarépából egy csövet faragni, és azon hörpítni föl mindenféle foladékot, ételt, italt, bort, sert és pálinkát. Elég utálatos dolog, de mondhatom, mert láttam a próbatételt, hogy nagyon hasznos, és ami fő, nem kerül annyiba, mint az operáció. Előbb is szóltam volna, de féltem a nevetségességtől, pedig Isten nevére mondom, én csak jót akarok, és azt, hogy éljen az Igazgató Úr! És ne vesse magát kés alá.
A János[3]

S mi volt ajánlatos a Szent Antal tüze ellen? Móra emlékezése szerint: „(…) similem simili. A piros gyulladást be kellett kötni piros kendővel. De persze nem olyan vadonatúj piros kendővel, amit akkor vettek a rőfösnél. Hanem olyannal, amit egy szentasszony fejéről loptak le, akinek három napig úgy kellett tettetni magát, mintha észre sem vette volna, hogy őkörülötte tolvaj járt. Negyednapra aztán hírt adtak neki, akkor elment a beteghez, leoldotta róla a piros kendőjét, és ráolvasta a Szent Antal tüze ellen való imádságot. Az minden jóléleknek használt, s akinek nem használt, azért nem volt kár. Mert az úgyis olyan tűzre való lélek volt, akinek a tiszteletére külön gyújtóst hasogattak a Lucifer konyháján.”[4] A szakirodalom ezt nevezi a színek azonosságán alapuló népi gyógymódnak. (Sárgára sárgát, pirosra pirost.)

Tömörkény másként látta: „A Szent Antal tüzére jó a bodzabél is, ha kámforgolyó van késsel rávakarva, szokás azonban (…) acéllal is rácsiholni: mindkettő ajánlatos.[5]

Bálint Sándor Szegedi szótára szerint a Szent Antal tüze (nála: szentantaltüze) az orbánc egyik fajtája, mely az arcon tüzes, fájdalmas gyulladással jár.[6] A kifejezés régi, Dugonics is ismerte: „Ki verte orcáját Sz[ent] Antal tüze.”[7]

Móra a toroklobbal folytatta. „Az egy difteritisz volt, akit úgy tiszteltünk a ragadós nyavalyák közt, mint ahogy a császárt tisztelik a rendes emberek. Ahová az betette a lábát, ott a legkáromkodóbb ember is keresztet vetett ijedtében.” Először a kishúg, Móra Marika kapta el, utána 

Fercsike is. „Ilyenkor megjelent a háznál Matyi Vera, a(…) híres templompribék…”[8] Írónk jól emlékezett rá, alakját belefoglalta A föld című versébe:

A doktor urat drágállották,
Hát Matyi Verát hívták el, –
Kisruha varró, javassszony,
Templompribék, meg ami kell.

 A templompribék népünk ajkán a folyton az Isten házát ülő öregasszonyt jelenti, élt a szóval Juhász Gyula is Búcsúfia című versében.

„– Torokgyék – mondta Matyi Vera, a messze földön híres javasasszony, akinek már az öreganyja is boszorkány volt, és kemény, öreg kezével meghúzogatta a torkomat. – Majd megkenem a nyakát kalapzsír-olajjal, aztán teszünk rá fokhagyma-koszorút.

Egyikért se kellett a szomszédba menni, volt még abból a kalapzsír-olajból, amivel Marikát orvosolta, s azt a fokhagyma-koszorút akasztották a nyakamba, amivel őtőle akarták elijeszteni a halált. Ötödnapra aztán én is odaéretem, ahová Marika.

– Most már csak a Szent József imádsága segíthet – mondta ki a véghatározatot a javasasszony, – hazaszaladok a jeruzsálemi olvasóért.” Mikor a kis Fercsike fölgyógyult, Matyi Vera bólintgatva dícsérte föl Móra Mártonnét:

No, lelkem, ezt maga már az Isten keblibül rítta vissza.[9]

Kis kitérő: az oleum cajeputi néven ismert olajból a népetimológia csinált kalapzsír-olajt, míg az olvasó ismertebb neve: rózsafüzér. Az utóbbit Szegeden az újszülött pólyájára akasztották, – szemmelverés ellen.

További gyógyítási módok írónk tollából. „A kolera ellen például – már csak olyan házi kolerát gondolok, a nostrast – engem mindig paprikás pálinkával kúráltak. (Különben hatesztendős koromig mindennapos betevő falatom volt a pálinkás kenyér, s nem mindig barackból főztük a pálinkát.) El lehet gondolni, hogy hát még enélkül milyen okos ember lettem volna!”[10]

A vörhenyt mifelénk pecsétnek hívták, tehát nyakba akasztott pecsétviaszkot preskribált ellene Borbás keresztanyám.[11]

A szamárköhögést komoly ember nem vette emberszámba, mink gyerekek pedig igyekeztünk elkapkodni egymástól, mert borzasztó hosszú vakációt jelentett.[12]

A kanyaró meg olyan mulatság volt, hogy (…) lázzal kezdődött, amit forróságnak hívtak az az időbeli kiskunok (…) és ha oly igen gyújtogatott már bennünket, hogy sütött a bőrünk mint a kemence oldala, akkor kihajigáltak bennünket a hóba hűtődzni. Volt, aki egész e világi életére lehűlt (…) a forróságra hideglelés következett, s azt mindenféle szépszagú herbateákkal doktorálták.[13]

Móra ismert egy gyógyító erejűnek tartott ráolvasó versikét: igaz, a betegséget nem nevezte meg. „Ha lefognám a szemem, mindjárt visszatalálnék a Daru utcába, jó puha fekvés esnék a láda tetjén, a rozmaringos kis-subán, s minden baj elmúlna reggelre, ha Rigó keresztanyám szagos istenfalevéllel ráolvasna a szívem-gödrire:

„Nyúlháj,
Daruháj,
Majd meggyógyul,
Ha nem fáj;
Sárkerep,
Pernyefű,
Elmaradsz
Mán ettű…”[14]

A néprajzi szakirodalom szerint több betegségre olvasták rá, de főleg kelevény és tályog kifakasztására, szúrt és vágott seb gyógyulására. Volt, ahol egyszerű dúr dallamát hangsúlyozott ritmusban énekelték. A daruháj növény, a sárkerep a lóhere régi neve, míg a nyúlhájat szó szerint kell értenünk. Tömörkény is alkalmatosnak hallotta: „Vágott vagy zúzott sebre nagyon hasznosnak tartják a nyúlhájat. Régente a legtöbb házban tartottak belőle valami kis edényben, ma azonban már nem oly könnyen jutnak nyúlhoz, legfeljebb téli, havas időben, amikor az éhes nyúl a tanyák közelébe merészkedik, ekkor azonban sovány és nincsen hája.”[15]

Az olvasónak föltűnhetett, hogy Móra két keresztanyjáról is írt: de Rigó Pálnét csak ő és testvérei nevezték – téves megszokásból – keresztanyának. (Valójában Móra Márton és neje volt Rigóék László nevű gyermekének a két keresztszülője.)

Az Ének a búzamezőkről című regényben is olvashatunk népi gyógymódokról. Pétörkének bedagadt a szeme: a szüle a „jeruzsálemi vizesbögre” orvosságmaradékával megmosogatta, és áhítattal ráimádkozott:

Mi Urunk kis Jézus tarlón játszadozék, midőn ő szent anyja feküdött a füvön, szödte szirmát kék virágnak, fűzte aztat koszorúba, Szél anya a Szellőt küldte, te vagy-e az a kis Jézus? Fölkapta Szellő a pelyvát, beleszórta a szömibe, sírva fakadt a kis Jézus, ő szent szöme földagadott. Ölbe vötte ő szent anyja, vitte Kédron patakára, Jeruzsálöm forrására, Kédron patak habja habzott, szent szömire rálocsolta, bújj, bújj daganat, oszaldozzál, foszladozzál, Pétör szöme mögtisztuljon, Atya Istent mögláthassa, Szűz Anya Mária szent neviben, és a mi Urunk Jézus Krisztus irgalmassága által. Ammön![16]

 Hajtsunk fejet Móra előtt. Erdélyi Zsuzsanna (1921–2015) folklorista – 1968-ban kezdődő – gyűjtésének megjelenését (Hegyet hágék, lőtőt lépék, 1974) évtizedekkel megelőzve közölte ezt a népi imádságot. (A „lőtő” a lejtő szavunk egyik régi népi alakja.) A sokasodó kérdések és a rájuk adandó válaszok – ha lesznek – másik cikkbe kívánkoznak: vajon hol hallotta Móra ezt az archaikus szöveget, esetleg milyen forrásból vette, – és szerepel-e Erdélyi Zsuzsannánál?

Folytatva: a „jeruzsálemi vizet” a hát nyilallásáról is használták.[17] Akinek pedig olyan erősen fájt a feje, hogy hasogatott, hámozott nyers krumplit tett rá, de ajánlatos volt a birsalma szagolgatása is.[18] Ha már a világ is forgott a beteggel, pálinkás ruhával kenték meg a homlokát, és meghúzogatták a „nyaka-csigáját”.[19]

Móra tárgyilagosan leírja a népi gyógymódokat, minősítő szavak nélkül is sugallva, hogy többségük nem hoz gyógyulást. Tömörkény maga a kétkedés: a pusztákon, tanyákon élő embernek „apránként orvosságos tudománya támadt; természetesen más kérdés, hogy érnek-e valamit.”[20]

Megjelent a folyóirat 2025. februári számában

Jegyzetek:

[1] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, Magvető. Budapest, 1962. 449. o.

[2] Uo. 353. o.

[3] Uo. 424. o.

[4] Uo. 353. o.

[5] Tömörkény István: Tanyai orvosságok. In: Néprajzi Értesítő, 1907. 3–4. füzet, 244. o.

[6] Bálint Sándor: Szegedi szótár 1–2. Budapest, Akadémiai, 1957. 2/483. o.

[7] Dugonics András: Magyar példa beszédek és jeles mondások 1–2. Szeged, Grünn Orbán, 1820. 2/185. o.

[8] Móra Ferenc: [A] Daru utcától a Móra Ferenc utcáig. Budapest, Magvető. Budapest, 1962. 398–399. o.

[9] Uo. 10-13. o.

[10] Uo. 399. o.

[11] Uo. 399. o.

[12] Uo. 399-400. o.

[13] Uo. 400. o.

[14] Uo. 401. o.

[15] Tömörkény i. m. 240. o.

[16] Móra Ferenc: Ének a búzamezőkről 1–2. Budapest, Genius–Lantos kiadás. é. n. [1927.] 2/58. o.

[17] Uo.2/45. o.

[18] Uo. 2/84. o.

[19] Uo. 2/85.

[20] Tömörkény i. m. 238. o.