Kaposi Márton: Tóth Béla szerepe a betiltott Tiszatáj újraindításában

Tóth Bélával először 1955 őszén találkoztam elsőéves bölcsészhallgatóként a Juhász Gyula Diákotthonban, amelynek ő volt az igazgatója. Jellegzetes, sokszínű egyéniségének megismerésére a Tiszatáj rendezvényein (könyvbemutatókon, vitaesteken) nyílt alkalmam: akkor tűnt fel, hogy találó észrevételeit milyen világosan és egyben érzékletesen tudja elmondani, szinte előadni. Írói teljesítményei után, emberi értékeiről akkor kaptam alapos és meggyőző képet, amikor 1986 novemberétől kezdve együtt dolgoztunk azért, hogy megmentsük a betiltott folyóiratot a végleges megszűnéstől.[1]

A Tiszatáj már a negyvenedik évében járt, színvonalas és jól ismert folyóirat volt, amikor korábban is „gyakran elkövetett közléspolitikai hibái” miatt, illetve június végén a legutóbbi ilyen után felfüggesztették megjelenését, szerkesztőségének kulcsembereit elbocsátották, javadalmazásukat megvonták, és fegyelmi eljárást indítottak ellenük. Az utolsó, az ezt kiváltó ok az volt, hogy a júniusi számban Nagy Gáspár négy verse közül az egyik, A fiú naplójából című a politikai rendszer kritikáján túl Kádár Jánost is személyesen érintette: felvilágosították, hogy a versben szereplő Júdás-fa az ő 56-os árulásának, majd álságos vezetői magatartásának a szimbóluma. Ez az eset tulajdonképpen csak a pontot tette fel az i-re, hiszen az előző évek során a lap szerkesztői már több állami- és pártvezetői figyelmeztetést kaptak. Általában azt nem nézték jó szemmel, hogy a népies és nemzeti szellemiség kezdi megszabni a folyóirat profilját, egyre gyakrabban kapnak helyet (főleg Ilia Mihály főszerkesztői tevékenységétől kezdve) a határainkon túl élő magyar írók, amit néhány környező ország politikai vezetői általában sértő nacionalizmusként próbálnak beállítani. Hasonló neheztelést váltott ki 1982-ben Köteles Pál kritikai reagálása Ion Lancranjan román szerző országunkat támadó, fölháborítóan agresszív akciójára, mert így a Tiszatáj szerkesztősége „beavatkozott” az országos diplomácia terveibe; megelőzték annak a tervezett tanulmánysorozatnak a közzétételét, amelyben neves szakemberek több szempontból is cáfolták volna az alaptalan vádaskodást.

Egyébként Nagy Gáspár már más folyóiratokban megjelent verseinek rendszerkritikai hangvétele jól megágyazott az alkalmat megragadó döntésnek. Elég, ha a tatabányai Új Forrás 1984. évi 5. számában publikált Öröknyár; elmúltam 9 éves című, inkriminált versére utalunk, amelyben a kivégzett Nagy Imre és társai nyomtalan eltüntetését és elhallgatását hánytorgatja fel:

a test    NIncs sehol       se ITT     se OTT
——————————————————      
egyszer majd el kell temetNI
és nekünk nem szabad feledNI
a gyilkosokat néven nevezNI [2]

Az első sor intonációjának és a befejező sorok infinitivuszainak kiemelt nagybetűi (NI) szinte követelik Nagy Imre rehabilitálását és újratemetését. S ha akkor a főszerkesztőt helyettesítő Monostori Imre főszerkesztő-helyettest leváltották, Vörös László sorsa sem igen lehetett más, de itt még Annus József főszerkesztő-helyettest és Olasz Sándor főmunkatársat is menesztették. Az Alföld főszerkesztőjeként hasonlókat már megélt Mocsár Gábor, a Tiszatáj szerkesztőbizottságának elnöke keserűen jegyezte meg: „Amikor Ferenc József magyarországi látogatása során Arany János közzétette a Koszorúban A walesi bárdokat, nem tiltották be a folyóiratot.” A társadalmi feszültségeket jól érzékelő hatalomnak persze nem állt érdekében megszüntetni a Tiszatájt. Új vezetőkkel próbálta újraindítani, esetleg valamilyen társadalomelméleti (a Társadalmi Szemléhez hasonló), konszolidált folyóiratként. Lehetőleg a régihez is hasonló profillal, és ehhez főszerkesztőnek Ilia Mihályt, majd Tóth Bélát próbálták megnyerni, de egyikük sem vállalta. Végül Tóth Béla a szerkesztőbizottság elnöki pozícióját mégis elfogadta; így a régi vezetők közül a két megmaradt tag közül ő volt az egyik. Minden megnyilvánulása azt mutatta, hogy valóban meg szerette volna menteni a lapot, de – mint Tiszajárás című szociográfiai sorozatában (76-77. rész) allegorikusan kifejezte – nem kormányosa szeretett volna lenni a megdőlt, kifosztott és süllyedő hajónak, hanem – másokkal, köztük egykori munkatársaival együtt − olyan nem keveset vállaló munkása, aki megtisztítja, helyreállítja és ismét vízre bocsátja, hogy tovább haladjon elkezdett útján.

Ebben, pro forma, nem a hatalom gazdái akadályozták, hanem éppen a hozzá egykor legközelebb álló írók és kritikusok, barátainak hitt emberek bizonyos csoportja. Árulónak kiáltották ki, aki a bukásra ítélt politikai rendszer megmentésére törekvői, szekértolói közé állt. Árulónak minősítve című kis visszaemlékezésében írja le a megszégyenítő jelenetet, amelyben Csoóri Sándor az Írószövetség közgyűlése előtti gyülekezés során látványosan nem nyújt neki kezet, sőt nagy hangon ezzel üdvözli: „Na, te áruló, hát ide mertél jönni?”[3] Régi, jó barátai közül is csak kevesen maradtak, akik másként vélekedtek és viselkedtek vele szemben is.

Csoóri csak a hangadók egyike volt a rendszerváltásra készülőknek, aki a Tiszatáj végleges megszüntetését javasolta arra az esetre, ha nem helyezik vissza a régi szerkesztőket. A hangsúlyt az ellenállók inkább a rehabilitálásra helyezték. Az értelmiségiek egy bizonyos, az ország egészéből összeállt köre tiltakozó jegyzéket nyújtott be az MSZMP Központi Bizottságához, melyben az eltávolítottak visszahelyezését követelték. Ezt több mint százan írták alá, és a névsor így kezdődött: Németh Lászlóné, Tamási Áronné, majd ilyen nevekkel folytatódott: Czine Mihály, Fekete Gyula, Pomogáts Béla, a laphoz szorosan kötődők közül Mocsár Gábor, Utassy József, és így tovább. A tiltakozás eredménytelensége és az új szerkesztőség kinevezése után az a hang erősödött egyre jobban, hogy ezt a rendszerhűnek ígérkező lapot végképp meg kell szüntetni.

Ilyen politikai és ideológiai légkörben kellett újraindítani a Tiszatájt, amelynek végül én lettem a főszerkesztője, Tóth Béla pedig a szerkesztőbizottság elnöke. Nyilvánvaló volt, hogy a folyóirat profiljának változnia kell, hiszen a régit megalapozók többsége nem adott írást, sőt néhány fiatal szerzőt meg is fenyegettek azzal, hogy megnézheti magát, ha ebben a lapban írni mer. Közel száz addigi szerzőt kerestünk fel személyre szóló levéllel, hogy jelentkezzenek újra, de a néhány válasz is csak elutasító volt. Tóth Béla a környező országok személyesen is jól ismert íróihoz fordult levélben vagy telefonon, de ez a próbálkozás is szerény sikerrel járt. Inkább néhány más szerző jelentkezett itthonról is meg a határ másik oldaláról is.

A szerzői kör átalakult, a tematika kiszélesedett, nagyobb teret kaptak a társművészetek és az elméleti írások. Sokat jelentő támogatásukkal álltak mellénk egyes helyi, tekintélyes szakemberek, így Péter László, Kristó Gyula, Anderle Ádám, Lambrecht Miklós, Borvendég Béla, Szuromi Pál, Apró Ferenc, akik nemcsak írásaikkal, hanem tanácsaikkal és kapcsolataik mozgósító erejével is segítették erőfeszítéseinket. A megye állami és pártvezetői közül legalább néhányan komolyan vették, hogy hivatali kötelességük előmozdítani a folyóirat újraindítását (Szabó G. László, Koncz János, Sebe János). A lapkiadó vezetője, Kispál Antal minden lehetőséget megragadva dolgozott ezen. A helyi lapok egyes vezető újságírói (Papp Zoltán, Domonkos László, Horváth Dezső) szintén segítettek riportjaikkal megértetni próbálkozásainkat és elfogadtatni bennünket. Az említetteken kívül többeknek az volt az álláspontja, mit Tóth Béla talán többször is elmondott parabolája fejezett ki nagyon szemléletesen: „Ha egy csecsemőt kidobnak a kukába, akkor nem az a dolgunk, hogy még erősen rá is csapjuk a kuka fedelét, hanem az az emberi kötelességünk, hogy kivegyük és gondozzuk, fölneveljük.”    

A szerkesztőségbe is meg a szerkesztőbizottságba is olyan emberek kerültek, akik már régóta kötődtek a folyóirathoz (szerzői voltak, részt vettek az értékelésében, olykor a mentegetésében), illetve jól ismerték Szeged kulturális környezetét, az ország művészeti életét, sőt a vasfüggönyön túli magyar irodalom szellemi értékeit is. Az új szerzők megnyeréséért különösen a szerkesztőség tagjai tettek igen sokat, vagyis Belányi György, Zsoldos Sándor, Nikolényi István, illetve Lengyel András főszerkesztő-helyettes, aki az egyes számok összeállításában is nagy szerepet vállalt.

Ennek a széles körű és aktív munkának, sok akadályt elhárító erőfeszítésnek a demiurgosza, a lelke Tóth Béla volt, a maga szilárd meggyőződésével és sokoldalú próbálkozásaival. Nem a sértettség és a dac vagy az érvényesülési vágy hajtotta, hiszen már többször felajánlották neki a főszerkesztői posztot, hanem a kultúra megbecsülését szem előtt tartó lelkiismeretesség, a régió értékeihez való hűség, az írók megszólalási lehetőségeinek szélesebb körű biztosítása. Ezért állt elő különféle ötletekkel, tárgyalt, telefonált, hozta saját írásait, és ezeken túl még próbált lelket önteni a csapatba, tanulságos vagy csak lelket üdítő anekdotákkal „vidámítani” a szerkesztőségi összejövetelek légkörét. Mert a lebeszélő tanácsok, a gúnyolódások és a fenyegetések továbbra is napirenden maradtak.      

A szűkre szabott három esztendő alatt ő maga három novellát, egy regényrészletet adott a lapnak és két folytatást a Tiszajárás című sorozatból. Emellett emlékezést írt Bálint Sándorról a róla készült számban. Interjúban mutatta be Weininger Richárdot mint a Zeneakadémia szegedi főiskolai tagozatának igazgatóját, illetve mint egy nemzetközi sikerű kamarazenekar vezetőjét. Még érdekesebb interjúkat készített Szent-Györgyi Albert négy tudós tanítványával: a pályájukat nála kezdő Straub F. Brunóval és Guba Ferenccel, valamint a később külföldön vele dolgozó Fodor Gáborral, majd a hazalátogató tudóst méltató Marx Györggyel. Tóth Béla − saját előtérbe állítása helyett, éppen ilyen típusú tevékenységével – Szeged kulturális életének országos és nemzetközi jelentőségére hívta fel a figyelmet. Mert az újraindításkor nem csupán valamiféle tűzoltásra vagy adminisztratív átmentésre gondolt, hanem a Tiszatáj „fölvirágoztatásának” folytathatóságára. Hagyományszemléletének – hiszen az új szerkesztőgárda leginkább tisztelt személyiségének számított – nagy része volt abban, hogy a folyóirat ne szakítson a népi szellemiséggel és a magyar kultúra múltjának ébren tartásával. A Bálint Sándorról, Tömörkény Istvánról, Kós Károlyról, valamint nemzeti hagyományainkról (az Erdély története című kötetről, Orbán Balázs munkásságáról) megjelent írások tanúskodnak róla. A Szegedi Műhelyek rovat (amelyet ő is éltetett) nagyon jól mutatja, hogy milyen fontosnak tartotta Szeged hírnevét. Aligha vitatható, hogy Tóth Béla volt a Tiszatáj korábbi szerkesztőségéből az, aki szerencsére az újba is átkerülve, mind alkotói tevékenysége, mind szerkesztői közreműködése révén a legszorosabban kapcsolódott a folyóirathoz, valamint ízlésvilága és szellemisége tekintetében kifejezte profiljának azt az oldalát, amely az előző években kialakult, ezért képviselhette – személyes aktivitásával is példaszerűen – a változás után azt a folytonosságot, aminek megtartására az új szerkesztőség is törekedett.

A régi szerkesztők visszahozására irányuló törekvések 1989 tavaszán újabb lendületet vettek. Országos lapokban már az előző év végén jelentek meg ezt sürgető cikkek, amit aztán a Csongrád megyei értelmiségiek egy csoportjának felhívása tovább erősített. A megyei és állami pártvezetők – legalább is látszólag – egy békés kompromisszumra tettek ajánlatot: a két szerkesztőség hozzon létre valamilyen új egységet, amit persze egyik sem akart. Az új szerkesztőség egykori megbízói, érezve a változások előszelét, azzal a „gyakorlati” megoldással álltak elő, hogy mi mondjunk le még 1989. október végéig szóló megbízásunk lejárta előtt. Ugyanazok (egyesek már magasabb beosztásban), akik annak idején a szélesre tárt bejáraton szinte beráncigáltak bennünket a Tiszatáj előállításának összezavart boszorkánykonyhájába, most a hátsó bejáraton igyekeztek szinte lábujjhegyen kitessékelni minket négy hónappal előbb. És mivel mi ezt nem siettünk megtenni, a megyei tanács – a biztonság kedvéért – 1989. április 11-én határozatot hozott június 30-án érvénybe lépő elbocsátásunkról. Ennek szövegéből egyértelműen kiderül, hogy nem művészeti vagy valamilyen elméleti hibát követtünk el, hanem kizárólag politikai döntésről van szó, amit végül kellő látványossággal hajtottak végre.

A részben más szereposztásban ismét működni kezdő egykori szerkesztőség az 1986-ban betiltott júliusi szám megjelentetésével folytatta munkáját, amit életük hátra levő időszaka még megengedett nekik. Előbb-utóbb különböző kitüntetéseket kaptak; ugyanakkor Tóth Bélának csak az jutott, hogy az államilag biztosított egészségügyi szolgáltatást Sonkodi Sándor ideggyógyász professzor lelkiismeretes kezelése formájában igénybe vehesse, és ezt családtagjai és nagyon kevés barátja segített eredményesebbé tenni.[4]   

Tóth Bélát – aki a szívén viselte a Tiszatáj  sorsát, és a vállán cipelte a legtöbb terhét, személyében testesítette meg a folytonosságot – előbb-utóbb nagyon megviselték nem is annyira az újabb támadások, hanem azok hangneme, sőt a szerkesztőségen belül kialakult ellentétek is (egyesek a főszerkesztő és az ő lemondását is szorgalmazták), ami aztán nagyon megtépázta a lelkivilágát, ezért 1988 májusában kérte, hogy mentsék fel szerkesztőbizottsági tisztsége alól, azonban a lap működését valamennyire tovább is segítette. Később a főszerkesztő-helyettes is meg néhány szerkesztőbizottsági tag is beadta lemondást.

Tóth Béla és az így vagy úgy mellette állók küzdelme nem volt hiábavaló. Keserű szájízzel hagytuk abba az átmentés harminckét hónapon át tartó munkáját, amit állandóan ellentétes megítélések kísértek, de mintegy összegzésként valahogy úgy gondoltuk, ahogyan Petőfi látta a márciusi ifjak – nem feltétlenül jutalmazott – vállalkozását:

Abban lelünk mi nyugalmat,
s megnyugoszunk mi azon,
bárkié is a dicsőség,
a hazáé a haszon.

A Tiszatáj nevű folyóirat megmaradt, de a rendszerváltás után ismét másmilyenné alakult a profilja, és csökkent a politikai jelenősége. Nem volt rá szükség sem azért, hogy valamilyen háttéralkuk takarója legyen, sem azért, hogy bizonyos csoportok valóságosnál nagyobb sikereit látványosan illusztrálja. Nyugodtan lehet irodalmi és kulturális folyóirat. A változatos negyven évi működést megszakító krízise után már megért majdnem ugyanannyi időt. Mi nem keveset tettünk azért, hogy életben tartása által több tér maradjon az új magyar irodalom kibontakozásának. Ezutáni szerkesztőin múlik, hogy lapjain a mai magyar vagy akár a világirodalom legkiválóbb alkotásai is megjelenhessenek.

Megjelent a folyóirat 2025. februári számában

Jegyzete

[1] Az 1947-ben alapított Tiszatáj e korszakát is bemutató krónikáját lásd: Gyuris György: A Tiszatáj fél évszázada, 1947−1997. Szeged, Somogyi-könyvtár, 1997.; különösen a 124−175. o.

[2] Új Forrás, 1984/5. 4. o.

[3] Tóth Béla: Szeged vidámítása. Szeged, Bába Kiadó, 1994. II. köt. 242. o.

[4] Tóth Béla: i. m., II. kötet, 245−246. o.