Marjanucz László: Lengyel András 75

Lengyel András 2025. április 2-án töltötte be 75. születésnapját. Születésnapi köszöntőnek szánom e sorokat, ami látszólag igen, valójában nem is olyan egyszerű, tekintettel az ünnepelt kiterjedt életművére. Mit emeljek ki, mi az, ami legjobban jellemzi e hosszú életút lényegét. Könyveinek, nagyobb munkáinak a számbavétele pőre dolog lenne. Hogy egy ilyen vállalkozás értelmetlenségét érzékeltessem, álljanak itt a „Lengyel András írásai” címet viselő, Bíró-Balogh Tamás által összeállított, és 2011-ben Szegeden megjelent bibliográfia számszerű adatai. A kiadvány 63 oldalon 560 tételben sorolja fel Lengyel András 1971-2011 között megjelent írásait. A „Róla” szóló írások száma 56. Mivel nem lezárt életműről van szó, írásainak száma tovább gyarapodott. Bíró-Balogh Tamás ennek megfelelően elkészítette a bibliográfia kiegészítését. A korábbi 560 tételre rugó regisztert a 2011-2020 között megjelent 168 újabb Lengyel – írással egészítette ki. Így az 1971-2020 között publikált írások száma  728 tételre megy. Imponáló alkotói aktivitás mutatói ezek, melynek komolyabb szakmai elemzése meg sem kísérelhető a születésnapi laudáció keretében. Kizárja ezt maga a műfaj, másrészt az összetett, és terjedelmes életmű értékelése nagyfokú rákészülődést igényel. Marad a megoldás, hogy köszöntésemben Lengyel pályájának csak főbb életrajzi momentumaira, szakmai útkeresésének sajátosságaira térek ki.

1980 óta, múzeumba kerülésünk évétől ismerem, s ma is barátjának tudom magam. Korábban is tudtam róla, mert egy alma materünk volt Szegeden, csak ő akkor fejezte be (1973 nyara) a tanárképzőt, amikor én elkezdtem. A történészhallgatók körében azonban már fölmerült neve. Múzeumi munkatársakként gyakran beszélgettünk egymással, több témánál is leragadva, melyek során sokféle emlék, érzés halmozódott fel bennem. Mondandómba ezek is beépülnek, de alkotói munkásságának főbb állomásait az általa írt, vagy róla szóló publikált anyag alapján veszem számba.  Önvallomásaiból merítve két olyan momentumot emelek ki, amelyek gondolkodását, s pályaválasztását is meghatározta békéscsabai származását és irodalomtörténeti érdeklődését.    

Csabai származása többször volt beszélgetésünk témája. A szóba hozott emlékek között gyakran szerepelt a „Jamina” kifejezés, ami –tőle tudván- szláv kifejezés, és a város, illetve saját lakókörnyezetének „tót” jellegére utal. Mindenki így emlegette, kerülve a leegyszerűsítő hivatalosságot: a város „V. kerület”-e. A „Janina” név egyértelmű, és lényeget kifejező azonosító volt helyben élők számára: Csaba „prolinegyede” volt. Itt járta iskoláit, töltötte gyermekéveit Lengyel András, ahol egy munkásvilág vette körül. Édesapja ennek a világnak volt naponta munkábajáró, a gyári élet szabályaihoz igazodó tagja. Elismert szakembernek számított, akinek szakmai tudását a téglagyár munkaidőn túl is igénybe vette – emlékszik Lengyel. Visszatekintve a mából úgy látja, hogy családja Jaminába kerülése Csaba belső kerületéből, polgári lakásból, egyfajta társadalmi süllyedés volt. Nemcsak a korábbi lakáshoz, de annak környezetéhez képest is. Az új környezet arculatát és belső működését a téglagyár formálta, mely, Lengyel szerint, életformát és kultúrát teremtett, a gyár saját, helyi, proli életformáját. Bár ő túlnőtt e világon, maga mögött hagyta ezt a fajta szubkultúrát (téglagyár, melós életkörnyezet, tisztes megélhetés), hagyatéka, további életét végig kísérő szellemi örökségévé vált. Mint írja: „belőlem a szolidaritás érzetét hozta fölszínre. Az odatartozás föl nem számolható élményét.” Választott életútja „osztályváltásba” torkollott, hisz elhagyta és fölülmúlta kibocsátó közegét, de nem fordított hátat neki. Egyik nem rég kelt írásában úgy fogalmazott, hogy „ma is jaminainak érzem magam”. Tudatos odafordulás az alullevőkhöz.

Az iskolásgyermek horizontját meghatározó módon alakították át a Szegedi Tanárképző Főiskolán eltöltött évek (1969-1973). Az időszakra emlékezve aláhúzza, hogy eredetileg a történelem érdekelte, ezért jelentkezett e szakra (a magyar mellett). Igaz, azzal a megszorítással, hogy nem a historiográfia hagyományos témái (uralkodók, háborúk, kormányzás) foglalkoztatták igazán, hanem „a történelmileg létező ember gondolkodása”. Ehhez nem sok direkt muníciót kaphatott a „töri tanszéktől”, mert a főiskolák kötöttebb tanrendje, így a történelem tanítása is, nem ezt preferálta. Másrészt a pedagógusképzés súlyát nem a tudományos munka háttere adta, hanem a kor színvonalán álló átfogó történelmi képalkotás. Talán ez is oka lehetett annak, hogy Lengyel András, a történelem helyett az irodalomban találta meg azt a széleskörű forrásbázist, mely alkalmasabb terepet kínált gondolkodástörténeti kutatásaihoz. De a „töri tanszék” nem is a saját szakmai vágyainak kielégítése szempontjából volt, a későbbi pályájára, emberi magatartására jelentős hatást gyakorló intézmény, hanem a szabad vitára, párbeszédre, a tanszéki atmoszféra összetartásra inspiráló légköre miatt. Az akkoriban végzett évfolyamok közös, elraktározott élményévé váltak a hallgatói szakestek („töri bulik”), az őszi, társadalmi munkában végzett szüretelések, és a tanszék akkori, a város egyetemi világában csak ott létező szakmai rendezvények

(Találkozások neves történészekkel, Töri-mozi, s a 22 óráig nyitva tartó tanszéki könyvtár). Ezek együtt álltak össze szellemi irányultságot és emberi értékeket motiváló közeggé. Lengyel András kiemeli még a Tanszék tanárainak átlagosnál jobb pedagógusi kvalitásait, különösen Nagy Istvánét, akinek tanári szobája legendás beszélgetések, szabad viták színhelye volt, különösen töri bulik alkalmával.              

Lengyel András a főiskolától kapott „batyu” tartalmának értékelésékor a tudásszerzés elsődleges szintjéből indul ki, mint az előadások színvonala, a szemináriumok hasznossága. Az ezeken való részvétel és a rájuk való fölkészülés képezte a hallgatók normál „üzemmódját”. De erre az alaptevékenységre hatott a „szocialista embernevelés” hivatalos ideológiája is, amit Lengyel „indoktrinációnak nevez, és amivel szemben állt a szaktárgyak anyaga. A hallgatókra e két ellentétes természetű dolog hatott, melyek közül Lengyel a szakszerűség elvének elsődlegességét vallotta, nem tagadva a hivatalos közszellem, és a jaminai gyökerű „szociális érzékenysége” közötti átfedést, kapcsolatot. A konfliktust értelmiségi módra kezelte, de morális alkata szimpatizált a „szocializmus” –hangoztatott- emberszeretetével.  A tanszék egykori hallgatói közössége 1989 után bonyolult alakulásokon ment keresztül, az akkortól már legális eszmei-politikai irányzatokhoz való csatlakozás már a „törisek” természetes tagoltságát mutatta. A megosztottság különösen jól érzékelhető volt, a hovatovább már intézményesülő Nagy István Baráti Társaság évenkénti szentesi találkozóján, ahol –mutatis mutandis- folytatódott az a szabad vita, amely Nagy István tanári szobájában is kibontakozott. Csak akkor a hallgatói kiszólások, rigmusok a „szocializmus” szorításáról, Forradalmi Ifjúsági Napok -ról, nemzetről rendszerkritikus értelmiségi növendékek fiatalos habitusaként fungált, a tanszékvezetői szoba falaitól védve. Évtizedekkel később, a hivatásgyakorlás felelősségének súlya  (Nagy István: „a katedra felelőssége”) alatt, és a nyilvánosság új keretei között már „szétspriccelt” a társaság a különböző ideológiai-politikai irányzatok felé. Ennek ellenére, de lehet, hogy éppen ezért, a „szentesi találkozó” a mai napig működik, igaz, megfogyatkozva.   

Lengyel „Az értelmiségivé válás cselédlépcsőjén”eltöltött évek után megelégedéssel nyugtázott két dolgot: szegedivé válását, ami 1973-ban még önbesorolás volt, de idővel valorizálódott. Megvalósult nagy álma is: megélhetést biztosító állást kapott egy kulturális „Kánaánban”, az egyetemi könyvtárban. A véletlen mellett, ezt, már saját, Tiszatájas múltjának is köszönhette. Abban az időben egy szegedi állás a városban maradást jelentette. A kép teljességéhez tartozik, hogy a főiskola záró félévében (1973. március 1.) feleségül vette Berkes Piroskát, aki később a Dózsa- iskolában tanított, s jó tanár hírében állt. Az immár családos Lengyel Andrásnak biztos egzisztenciális háttérrel, eszményi munkahelyen indult el szakmai pályafutása. Tudományos státusnak tekintette állását, amely pótlólagosan kiegészíti főiskolai tanulmányait  (jobban, mint a formális egyetemi képzés), és a gyakorlatban neveli kutatóvá. Ennek, a tananyagot meghaladó, s a szakma rejtelmeiben való informális elmélyülésnek eklatáns példája az a viszony, ami még főiskolás korában, 1971-ben keletkezett Ilia Mihállyal, a Tiszatáj akkori főszerkesztőjével. A vele való, s a mai napi tartó barátságot olyan kapcsolatnak látja, amely pályafutására nézve messzemenő következményekkel járt. A vele folytatott beszélgetéseket Lengyel tanulási folyamatként fogja fel, olyan jó tanári munkának, melyben Ilia Mihály pl. egy könyv említésével, kérdésével, vagy más figyelemfelhívással már önmagában irányította figyelmét, inspirálta gondolatait. Rendszeres találkozás színhelye volt a Fekete Ház is, ahol Ilia Mihály Lengyel Andrást kereste fel kis irodalomtörténeti műhelyében. 

Ugyancsak főiskolás korában publikálta első hosszabb tanulmányát Révai József és  Lukács György viszonyáról az Irodalomtörténet című folyóiratban. További kutatási témaként tekintett Szeged kulturális, hagyományára, melynek klasszikus alakjai (Tömörkény, Juhász Gyula, Radnóti) a Főiskola irodalmi tanagyának is részét alkották. Ez irányú érdeklődésére hatással voltak Péter Lászlónak a Délmagyarországban megjelent írásai, melyek jó stílusban tárgyszerű pontossággal megírt cikkek voltak, alkalmasak a téma kutatásának további ösztönzésére. A könyvtárosi munka valóságos kutatási tárházat nyitott fel előtte. Olyan anyaggal bírt, melyet –némi túlzással- kifejezetten Lengyel érdeklődésére szabtak.  Például, filológusnak „csemege” számba menőnek nevezte az idősebb Bibó István begyűjtötte ügyészségi köteles példányokat, sajátos ügyészi inkriminális megjegyzési miatt. A két világháború közötti anyag gazdagságát pedig úgy jellemezte, hogy ő ebbe valósággal „beleszabadult”.  

A hely szelleméből, de korai publikációs tevékenységéből is következett, hogy érdeklődése egyre inkább az irodalomtörténet felé fordult. A könyvtár biztosította számára, hogy irodalmi szövegek alapján a gondolkodás – formák világát, illetve azok változásait kutassa. Az irodalom nem annyira esztétikája, mint inkább a gondolkodó ember világának megismerése miatt érdekelte. Speciális irányultsága munkás műfajt takart. Mottója is az volt, hogy a történeti múlt kutatója lehet okos, de az empirikus anyag megismerését és fölhalmozását nem spórolhatja meg. Nagyívű teóriák helyett az anyaggyűjtés elsődlegességét vallotta, és vallja ma is. Talán ezzel magyarázható, hogy monografikus igényű könyvei mellett, inkább tanulmányokkal jelentkezett, mely alkalmasabb műfaji keret volt egy probléma mélyére nyúlni. Márpedig annak kiderítése, hogy az emberek mit és miért gondoltak, szövegek alapos elemzésére várt. Számára a monográfia kulcskérdése az volt, hogy az, amit összegezni akar, föl van- e tárva, mert magas színvonalon összegezni a hiteles részleteket lehet. S a föléjük nyúló szintetizálás a téma egységes képét alkotja meg. Monográfiában rövidebb terjedelemben ad összképet a kutató, s ezt az olvasó könnyebben befogadja – állítja Lengyel. Azt is megállapítja, hogy a monográfia  kutatói szempontból kevésbé előnyös, mert a kutatók új eredményei nem annyira monográfiában, mint inkább tanulmányokban tudnak megjelenni.

Könyvtári időszaka hasznának tekinti, hogy Hencz Auréltól sok mindent megtanult, akinek egykori parasztpártisága kapcsolta össze pl. a Bibó-kutatással, a „Bibó-felejtés évtizedében”. Hencz beszélt Bibóról, fölnyitotta rá a szemét, s a folyóirat-osztályon már könnyű volt hozzáférni – tudjuk meg Lengyeltől. Magyarországon talán elsőként jutott új, és publikált tudás birtokába Bibó Istvánt illetően, arról nem is beszélve, hogy olyan időben, amikor a hivatalosságot inkább a Bibó-fóbia uralta.

Múzeumi pályafutását már közelről szemlélhettem, hisz 1980-1986 között egymás kollégáiként dolgoztunk a Fekete Házban, a múzeum Történeti Osztályán. Nem volt különösebb oka a könyvtárat otthagyni. A kutatónak a könyvtár ideális hely volt, Lengyel számára csak a közvetlen főnökétől eltérő világlátása okozott kellemetlenséget. 

Így, a régi barát, Sipos József invitálása a múzeumba, halló fülekre talált nála. Sipos ekkor történész-muzeológusként dolgozott ott, s tudomása volt a múzeum irodalomtörténeti részlegének fölújításáról, amire Lengyel figyelmét is felhívta. A baráti forszírozás, és egy új irodalomtörténeti kutatóhely felállításának lehetősége legyőzte Lengyel András hezitálását, s az egyetemi könyvtártól nem túl messzire (kb. 150 méterre) levő Fekete Házba helyezte át munkahelyét. A rövid táv esetében fontos volt, mert múzeumi munkanapját általában a könyvtári folyóirat-olvasóban kezdte, átnézve a friss sajtót, folyóiratot, és innen „átugorva” a szomszédba, folytatta múzeumi teendőit. Ha a könyvtár kincsesbányával fölérő anyaga miatt, a Fekete Ház irodalmi részlege, a rá szabott (értsd: egyszemélyes) intézeti jellege miatt bizonyult jó munkahelynek számára. A maga ura lehetett, úgy az irodalmi anyag rendezése, mint annak feldolgozása területén, a tempót közgyűjteményi feladatai és egyéni kutatási tervei megvalósításához önmaga diktálhatta. Későbbi állítása is ezt erősíti, miszerint alkotói tevékenységének mutatói azt tanúsítják, hogy múzeumi munkatársként írta meg írásainak túlnyomó többségét. Ezek puszta fölsorolása is lehetetlen e keretek között. Ha a 2011-ig megjelent írásait témájuk gyakorisága szerint csoportosítjuk, akkor az alábbi sorrend alakul ki: leggyakrabban tárgyalt témáit József Attila, Tömörkény, Radnóti, Móra, Kosztolányi, Juhász Gyula és Bibó István munkássága adta.

Lengyel gondolkodásában az „elvszerűség”, mint viselkedésmód, központi szerepet játszik, nemcsak az irodalmi szövegek, versek elemzésekor, de szűkebb környezete közéleti magatartását illetően is. A szigorú elvszerűséget barátaitól is elvárta, és dorgálólag beszélt azokról, akik, mondjuk baloldali létükre, politikai szempontból jobboldalinak számító személyekkel álltak kapcsolatban. Az ilyet Lengyel megalkuvásnak tartotta, jóllehet, ő maga is tartott fenn személyes kapcsolatot nem-baloldaliakkal, régi ismeretségen alapuló emberi és baráti kötődés gyanánt, ami fölül írta az alapjában politikai preferenciákat. Az elvi következetességhez ragaszkodás hiánya életművek minőségét is befolyásolta, fölfogása szerint. A „Másik” Móra c. írásában, Mórát, nem tagadva született nyelvi erejét, és  íráskészségét, mégsem tartja igazán nagy írónak, mert a „gondolati, magatartásbeli radikalitást nem viszi végig könyörtelenül”, ahogy a nagy írók tették. Lényegében az 1918-ig vállalt progresszivitás folytatását hiányolja későbbi munkásságából. Lengyel magáról is azt vallja, hogy „a minőségi, a kritikai elkülönülés lehetséges formáit” kereste egy életen át, „lázadások és megalkuvások közepette,” vállalva az esetleges marginalizálódás helyzetét is. A szélretaszítottságot a két háború közötti időszak fősodortól eltérő politikai mozgalmaira, értelmiségi csoportjaira vonatkoztatva vizsgálta tanulmánykötetébern (Ellenkultúra, peremhelyzetben. Marginalitástöréneti vázlatok, 2016). Az ilyen „szembehelyezkedő” szellemi habitusokat is differenciálta azonban minőségük szerint, vagyis aszerint, hogy a fönnállóval szemben mennyire volt hiteles az alternatívaképző erejük. A kötet már bevezeti azt az alkotói szakaszt, amelyben egyre többször foglalkozik a kortünetek mentalitástörténeti előzményeivel (pl. Irodalom és modernizáció, 2017.; „…gondja kél a gondolatban”, Az értekező József Attiláról., 2015.). József Attila kutatásai az elsők és a legelismertebbek közé tartoztak, országos respektust, szakmai tiszteletet vívva ki számára. A költő irodalmi teljesítményének nagyságát ekként jellemzi: „József Attila – életműve olyan nagy formátumú, olyan sűrű teljesítmény, mint az angol irodalomban Shakespeare-é.” Az értekező József Attiláról szóló tanulmánykötete már a költő prózai világképére terjed ki, és a költő filozófiai, valamint pszichoanalitikus nézeteit értelmezi.

Itt jegyezzük meg, hogy a Minerva baglya. A későmodern gondolkodás történetéhez című, Budapesten, 2022-ben megjelent tanulmánykötete  a József Attila kutatás új tudományos teljesítményét nyújtja.

Egyik cikkében napjaink divatjelenségét, a celebet, mint megkonstruált szociológiai jelenséget veszi górcső alá. Végigvezeti, mint csinálja a média a „hírességet”, konstruálja a sztárokat. Következtetése, hogy az egész tautológia: híres az, aki híres, és azért híres, mert híres. Ezt nem kell magyarázni, értelmezni, felold a teljesítmény minőségének keresése alól, mert az egész egy kibogozhatatlan „késztermék”. Valójában, talmi sztárság. Ami maradandó, az a minőég. Egy ember munkáságából csak egy számít: a teljesítmény minősége. Komoly író, költő, szellemi ember a világot akarja megérteni. Kosztolányit hozza fel erre, egyik „kedvenc” példájaként. Őt is a világ megértése mozgatta, és amit megérett belőle, azt magas nívón tükrözte vissza verseiben, glosszáiban. Úgy látja, hogy külső pozíciók (pl. akadémikusság) az emberi kvalitáshoz és a produkció minőségéhez képest másodlagosak. A divatosság és közszemlélet több, eddig kevésbé ismert író, költő nevét kapta szárnyra, míg – állapítja meg- Mikes Kelemenről alig beszélnek. Nem kétséges azonban – szól verdiktje- hogy a népszerűvé válás „nem változtat azon a potenciálon, amit a szövegek teljesítménye jelent”.

Két könyvének említését a végére hagytam, mert így helyes az időbeliség miatt is, de főleg azért, mert megírásuk körülményeinek időnként szemtanúja voltam. Az Ignotus Hugó Tanulmányok című kötet 2020-ban jelent meg. Ignotus a magyar modernség megszületésében és kiteljesedésében kulcsszerepet játszott, főként 1918-ig. A könyv –kiadója szerint- monográfiapótló. Másik könyvének címe A csapos közbeszól, s 2024-ben jelent meg. Ebben Lengyel a gondolkodó pozíciójából különböző témákról, eseményekről mond véleményt „az értelem védelmében”. A két könyvet dedikálva személyesen vettem át tőle betegágya mellett. A dedikáció kedves, és személyes, a keltezéssel együtt teljes és mond sokat: „Gesztenyeliget, 2024.okt. 14.” Lengyel András évek óta, a nevezett nyugdíjas lakóotthonban, ágyhoz kötve alkot. Erőn felüli teljesítmény a nagyszámú tanulmány, és könyv megírása a betegség okozta nehéz fizikai állapot, és a „lakószobája” megszabta szűkösség közepette. De a munkák elkészültek, megvannak. S tudom, jön a következő.            

Kedves Bandi, Isten éltessen!    

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában