Boros Tamás: A televízió bűvöletében a színpadon: Adáshiba és Kaisers TV, Ungarn

Interjú a Szegedi Egyetemi Színház elmúlt évtizedéről

2024 januári lapszámunkban felelevenítettük a Szegedi Egyetemi Színház (SZESZ) történetét. A társulat 2003-ban alakult, és akkor az alapítóval és a jelenlegi művészeti vezetővel, Czene Zoltánnal és Varga Norberttel beszélgettünk, nosztalgikus hangulatban. De nem csak a csapat távolabbi múltja, hanem elmúlt néhány éve és a jelene is áttekintésre érdemes. Jelenleg két darabjuk fut hosszabb ideje és állandó jelleggel: Szakonyi Károly: Adáshiba, valamint Pintér Béla: Kaisers TV, Ungarn című előadása. Ezekről, és a 2020-as évek kihívásairól, valamint egy új, készülő darabról beszélgettem Varga Norberttel és Nyéki Tamással, a társulat tagjával, az Adáshiba rendezőjével, valamint Szabó Adriennel, a Kaisers TV, Ungarn egyik főszereplőjével.

A múlt után a jelen kihívásai

– Norbi, milyen új kihívásokkal szembesültél a 2010–2020-as években? Mert gondolom, akadtak ilyenek.

Varga Norbert: A 2010-es évek második felében gondoltam először arra, hogy szeretném a feladatokat egy kicsit jobban megosztani, és szerencsémre, ebben akadtak nagyon tehetséges partnerek, akik szerettek volna nem csak szerepelni, de rendezni is egy-egy darabot. Ilyen volt például Drubina Orsolya, aki a Nagyanyám immár webkamerán figyeli, a tyúk hogy tojik című előadást vitte sikerre, de említhetném Hadzsy Jánost Závada Péter Reflex című drámája kapcsán, vagy még korábban Nógrádi Claudiát, aki a Kalliopé című darabot vitte színre. Ezek után az utóbbi években is úgy döntöttem, hogy nem kell csupán nekem rendezni, más is megmutathatja az oroszlánkörmeit.

–A csapat és annak felépítése szempontjából a Covid-időszak változást hozott?

V. N: Szerencsére folyamatosan jönnek új emberek, minden egyetemi év elején rengeteg e-mailt kapok olyan fiataloktól, akik szeretnének nálunk játszani. Örülünk ennek a népszerűségnek, lehet, hogy maguktól keresnek meg minket, lehet, hogy azért, mert a beiratkozáskor a gólyáknak adott brossúrában benne vagyunk, de tény, hogy sokan jönnének hozzánk. Éppen ezért van olyan, akit csak néhány hónap után tudunk meghallgatni. A kérdésedre válaszolva, azt kell mondanom, hogy igen. Akárhogy is nézzük, nem tudtunk körülbelül egy évig játszani. Valamint egyéb változások is voltak menet közben, nyilván ez is egy természetes folyamat. Akadtak, akik családot alapítottak például, és ezért nem játszanak már nálunk. Szóval egyrészt az ő helyüket be kellett tölteni, de érkeztek újak is, és ez törvényszerűen a repertoár megújításával is járt. Amikor például bemutattuk a Rejtő: „mint egy költői hasonlat” című darabunkat, a közönség kedvelte, de a kritika nem. Talán azért sem, mert szokatlannak tartották tőlünk, hogy kabarét játszunk. Rejtőt sokan még mindig ponyvaírónak tartják, de ez nem igaz. Aztán felkérésre újra elkezdtük játszani ifj. Horváth István és Tóth Kata 1941-es diák-Hamlet előadását, majd a kettejük tragikus szerelmét bemutató Rohadt az államgépben valami előadásunkat. 10 év után, abban is voltak olyan szereplők, akik az eredetiből maradtak, de persze számos új fiú és lány is csatlakozott a darabhoz. És így érkeztünk el a Tamás által rendezett Adáshibához.

– Bár azt azért mondjuk el Tamás, hogy te nem ekkor érkeztél a SZESZ-be.

Nyéki Tamás: Norbival 2014-ben a Barnák László által rendezett 12 dühös ember darab kapcsán találkoztunk. Csupán Fekete Gizi volt benne a profi színész, a többiek jellemzően a jog világából érkeztek, bár közülük a legtöbbnek volt már színpadi tapasztalata. Emlékszem, amikor megkérdezték, akarok-e ebben szerepelni, először kategorikusan nemmel válaszoltam. De nem hagytak békében, és megkínáltak a legkisebb szereppel (az őr vagy törvényszolga), és azt már vállaltam, gondoltam, hogy nulla tapasztalattal abban fogok a legkevésbé felsülni. Ennyire nem bíztam magamban. De belevágtam, és később aztán annyira megtetszett az egész, annyira kezdtem élvezni, szinte már az első próbától, hogy azonnal meg is bántam a kezdeti ellenkezésemet. E darab előadásai után kérdezte meg Norbi, hogy lenne-e kedvem csatlakozni a SZESZ-hez, mert hogy színre vinne egy Pintér Béla-darabot, A démon gyermekeit, és abban én játszanám a főszereplőt, Zsuzsa nénit. Pedig előtte annyi volt a színpadi jelenlétem a 12 dühös emberben, hogy néhányszor egy rövid időre be kellett mennem a színpadra, a darab elején, a közepén meg a végén, most meg egyből főszerepet kapnék, ráadásul női szerepet! Annyira bizarrnak tűnt az egész, hogy elvállaltam, és elképesztően élveztem, imádtam megmutatni magam ilyen nagyobb, ráadásul különleges szerepben is. Az Adáshibával kapcsolatban, a rendezés folyamatában ugyanezt éreztem meg. Többször is eszembe villant, hogy uramisten, normális vagyok, hogy ebbe belevágtam? Kissé túlzott önbizalommal persze mindig és gyorsan elhessegettem magamtól ezeket a gondolatokat, és azt hiszem a végeredmény igazolta, hogy jól tettem, hogy nem adtam fel. A 2022–2023-as évad amúgy is érdekes volt, hiszen egy másik darabot is műsorra tűztünk, nem csak Szakonyi Károly Adáshibáját, hanem Pintér Béla Kaisers Tv, Ungarn című művét. Nekem is tanulság volt, hogy nagyon egyszerre kezdtük el a próbákat még 2022 végén. Ezeket nem volt könnyű összeszervezni (a két darabban három közös szereplő is volt), sőt még a bemutatókat is eredetileg túl közel tettük egymáshoz, ami okozott némi feszültséget a felkészülések során. Szerencsére Norbi a Kaisers bemutatóját egy kicsit későbbre hozta, így enyhült a nyomás rajtunk, akik mindkét előadást próbáltuk. Elég mozgalmas év volt tehát a 2023-as.

– Hogyan kezdtél bele az Adáshiba elkészítésébe?

Ny. T: Az 1970-ben bemutatott darabnak van egy legendás tévéfelvétele, Páger Antallal, Bulla Emmával, Halász Judittal, Béres Ilonával, Tahi-Tóth Lászlóval, Ernyei Bélával, Nagy Gáborral és Kozák Lászlóval, ami elképesztően tetszett, rengetegszer megnéztem, és mindenképpen szerettem volna színpadra állítani, ráadásul eredeti környezetében, értem ezalatt azt, hogy ugyanakkor játszódik, nem a mai korban. Én magam nem aktualizáltam, mint sok más adaptáció, amelyekben pl. mobiloznak és a jelenből reflektálnak a jelenre. Szóval technikailag nem aktualizáltam a darabot, ráadásul úgy hiszem, a mondandója nagyon is időtállónak bizonyult, hiába 1969-ben játszódik, a mai néző is – és azt kell mondjam, hogy sajnos – jól érti, könnyen felismeri benne a saját világát és életét. Ráadásul, személyiségemből és kezdő rendezői mivoltomból fakadóan megpróbáltam eléggé demokratikus módszerekkel dolgozni. Noha nekem megvolt a konkrét koncepcióm az előadáshoz, mindig meghallgattam mások véleményét, és többször módosítottam a saját elképzeléseimen, mert a többieknek volt jobb ötlete. Az Adáshibában először a régi SZESZ-esekben gondolkodtam, mert az újonnan érkezőket még nem ismertem. Ez később megváltozott, és jó munkakapcsolat alakult ki az újakkal is, a Kaisers kapcsán, amelyben én is szereplő lettem. Azt is bevallom, hogy globális nagy elemzésekbe nem mentem bele, szimplán egy élvezhető és elgondolkodtató előadást szerettem volna csinálni: Remélem a premier óta eltelt majdnem két év előadásainak nézői is így nézték, és megbocsátották a rendezésem gyerekbetegségeit.

V. N: Az elején még nehezebben ment a csapat összeszokása, de aztán már egyre gördülékenyebben, meglátásom szerint barátságok is alakultak ki, olyanok között is, akik addig nem ismerték egymást. Jött ráadásul egy érdekes vonulat, ugyanis színházelmélet és drámapedagógia szakos hallgatók is eljöttek hozzánk, mint például Szabó Adri, Király István Gábor és Karácsony Gergő. Kifejezetten pozitívnak értékelem és élem meg, hogy az elméleti színházat tanulók, amellett, hogy kőszínházi darabokat megtekintenek, felénk is nyitnak. Remélem, hogy ez csak egy folyamat kezdete, én nagyon szeretném, mert ez egy nyertes-nyertes szituáció mindkét fél számára. Ebben is tovább kellene lépni.

– Mind a két előadás ezek szerint már fut 2023 óta. És 2025 elejét írunk.

Ny. T: Ráadásul az Adáshibát a Pinceszínházon kívül többfelé is elvittük Szegeden és környékén. Valóban ritka és szerencsés dolognak érzem, hogy már majdnem két éve repertoáron vagyunk.

V. N: És azt se felejtsük el, hogy egy olyan korszakban megyünk egyre többfelé, amikor az egyetemi fesztiválok megszűntek, de hagyományos fesztiválból is egyre kevesebb van, akárcsak támogatásból.

– Ha már itt tartunk. Beszéltünk veled Czene Zolival az előző interjúnkban is a társulat fenntartásának nehézségeiről, akkor nagyobb és történelmi távlatokban. De mennyire más ma fenntartani egy társulatot?

V. N: Kevesebb idő van, nagyon sok felől jövünk, de törekszünk összejövetelekre. Itt még egy előnyét meg kell említenem, hogy színházelmélet szakos hallgatók járnak hozzánk, mert ebben kifejezetten aktívak és inspirálóak. Csinálunk újra drámajátékokat kvázi minitréningeket, és ezeknek van csapatösszekovácsoló jelentősége. Én magam azért veszem ezt ritkábban elő, mert más típusú utakon is el lehet és szabad jutni egy-egy végpontig, vagyis bemutatóig. Az is érdekes, hogy mennyire nehéz összehozni egy kimondottan csak tréningezős alkalmat. Főként ezért szoktam kimondottan olyan beszélgetéseket szervezni a próbafolyamat kezdetekor, hogy a darab jelentéséről beszélgetünk, pontosabban, hogy mi miről és hogyan szeretnénk beszélni a majdani előadásban. Ez a legfontosabb: egy vagy több bennünket foglalkoztató fontos dologról szeretnénk szólni egy-egy előadásban és nemcsak úgy valamiről.

Ny. T: Azért tegyük hozzá azt is, hogy ahhoz, hogy mondjuk jobban el tudjunk mélyedni a drámajátékokban, fontos lenne egy saját játszóhely, amiért régóta küzd a társulat. Mert most a Pinceszínházban vagyunk mi is befogadott társulat, amit köszönünk, de befogadott társulatként nagyon behatárolt az időnk, amit a próbákra és az előadásokra tudunk fordítani.

V. N: Számos esetben a Paál István nevével fémjelzett, 1970-es évekbeli Szegedi Egyetemi Színpadot hozzák fel példaként. De az ő munkájukhoz is – az óriási elhivatottságuk mellett – arra is szükség volt, hogy akár hajnalig tudtak próbálni az egyetemen. Ma már ez elképzelhetetlen.

– Láttam, Tamás, hogy amikor az amatőrizmusról, mint ez esetben semleges fogalomról esett szó, akkor kicsit kerestük mindannyian a helyes kifejezést.

Ny. T: Igen, mert ennek valóban van egy negatív felhangja, hiszen például te is fontosnak tartottad kiemelni a felvetésedben, hogy mint semleges fogalmat használod. Annak a szónak, hogy amatőr, ugyanis van egy negatív hangzata. Sem én, sem a többiek nem értünk egyet ezzel a társulatban. Az a véleményünk ugyanis, hogy amikor valaki, akinek nem ez a szakmája, munka és család mellett – mert imádja ezt csinálni, és teszi bele az energiáit egy produkció létrejöttébe rendes, színházi jellegű próbafolyamat során – profi módon próbál felkészülni és játszani, az már túlmutat az amatőrségen.

V. N:Saját tapasztalatból is tudom, hogy mennyire friss energiákat eredményezhet az, ha nem színházzal kelsz és fekszel, hanem napközben elmész a munkahelyedre dolgozni, és hetente néhány estét töltesz ezzel a fajta kreatív és alkotómunkával. Sokan azt mondják, hogy műkedvelő, de ez több ennél, mert itt tényleg elmélyülten foglalkozunk egy darab mondanivalójával. Vannak műkedvelő kis összejövetelek, de mi, bár nem vagyunk profik, de azért műkedvelőnek se valljuk magunkat.

Ny. T: A teljes képhez hozzátartozik az, hogy még a Covid előtt voltak inkább olyan fesztiválok, ahol különböző jeles szakmabeli emberek előtt meg tudtuk magunkat mutatni. A Covid után ilyenre már jóval kevesebb példa volt. És ha már a témánál vagyunk: meglátásom szerint ugyanilyen fontos lenne, hogy Szegeden és környékén a többi, nem kőszínházi társulat előadásait is folyamatosan megtekintsük kölcsönösen. Ebben azért még mindegyik félnek van hova fejlődnie, de azért vannak jó példák is. Hogy csak egyet említsek, a Móra Ferenc Népszínházzal például ilyen értelemben példaértékű a kapcsolatunk, amiben csak tudjuk, nem csak szereplők, hanem technika terén is, segítjük egymást. De nekem az ad erőt és igazolást, hogy függetlenül attól, hogy az illető néző szakmabeli-e vagy sem, jók a nézői visszajelzések, és azért a fesztiválokról is sikerült elismeréseket elhoznunk, pedig nincs semmi befolyásolási lobbierőnk. Színészek, dramaturgok, rendezők mondták azt, hogy úgy tudták nézni a darabjainkat, mintha profi színházban lennének, és ez nagy dolog. Akárhogy is nézzük, majdnem két évig repertoáron tartani darabokat, nem néz ki rosszul, ráadásul úgy, hogy bárhol is játszottunk, játszunk, mindig 80–100%-os a nézőszám, az adott hely befogadóképességéhez is viszonyítva.

– Most beszéltetek úgynevezett darabtemetésekről, a Kaisers TV, Ungarn kapcsán például. Akkor adja magát a kérdés: mik a jövőbeli tervek?

Ny. T: Én lehet, hogy a következő évadra szünetet tartok. Ez azt jelenti, hogy új darabban nem vennék részt, de amiben benne vagyok és még játszani fogjuk, abból nem szállok ki, csak új feladatba nem kezdek bele. Ezen most még gondolkodom, de ha pihenőt tartok, akkor az is maximum egy évadra fog szólni, nem lesz végleges.

V. N: Azért tervezünk újdonságot is, mert hamarosan elkezdjük próbálni az Édes Annát, a címszerepben Oláh Noémivel, és ez egy rendkívül izgalmas előadás lesz, a társulat tagjai szerint is.

Szabó Adrienn: Ismét megéreztem a színházcsinálás örömét

– A szegedi egyetemi színház társulatában először a Kaisiers Tv, Ungarnban, Amália szerepében láthattunk. Te viszont nem először állsz már színpadon.

– Valóban, a szentesi Horváth Mihály Gimnázium (HMG) dráma tagozatára jártam, Békési Eszter tanárnő volt az osztályfőnököm. De én már óvodás korom óta jártam színházba, színjátszóköröztem, szóval nem volt újdonság számomra a színpad világa. Szentesen az osztállyal minden évben bemutattunk egy darabot az akkor felújított Tóth József Színházban, diákszínjátszó fesztiválokon aranyérmeket értünk el, én is kaptam a színészi játékom után. De érettségi után sem hagytam ott Szentest teljesen, mert megalakítottuk a PlayPofák nevű társulatot. A gimnázium után, amikor Szegedre kerültem, akkor a SZESZ-ről az interneten olvastam, felvettem velük a kapcsolatot, majd pár hétre rá hallgatott meg engem és másokat is Norbi. Ezek után jött a Kaisers TV, Ungarnban a lehetőség, hogy játsszam el Amáliát.

– Meglepődtél, hogy Pintér Béla darabot fogtok bemutatni? Kérdezem ezt annak a tükrében is, hogy úgy veszem észre, elég széleskörűek voltak már akkor is a színházelméleti ismereteid, tehát Pintér neve elég ismerősen csenghetett.

– Én örültem, és tudtam, hogy ez egy jelentős mű. Elolvasás után pedig még jobban kikerekedett, hogy nagyon jól kidolgozott karakterek, remekül felépített dramaturgia az, ami ennek a darabnak a jellemzője. Tudom, hogy nem mindenkinek volt ideje vagy talán kedve sem ebbe belevágni. Nem csak ezért, de szerencsére csatlakozott a darabhoz sok csoporttársam a dráma- és színházismeret szakról, Szelei-Kis Richárd, Karácsony Gergő és Király István Gábor. Viszont nekem azért okozott nehézséget a szerep megformálása, mert Amália egy tipikus naiva, csendesebb, visszahúzódóbb, semmitmondóbb mondatokkal. Én pedig korábban karakán, temperamentumosabb karaktereket formáltam meg.

– Mi volt a legnagyobb különbség neked a szentesi és a szegedi társulatok között?

– Az, hogy mi Békési Eszterrel rengeteget tréningeztünk, osztályszinten, naponta. Ez azt jelentette, hogy naponta játszottunk, ismertük meg egymás energiáit, a bizalmi játékok, a kontaktusok fontossága tényleg mindennapos volt. Valamint az is különbség, hogy itt a SZESZ-nél Norbi rendez, míg a HMG-ben mi közösen dolgoztuk ki a darabjainkat. Kicsit mélyvíznek is éltem meg az egészet az elején, mert kezdetben csomó vadidegen ember vett körbe, alig ismertem őket. Ez persze idővel megváltozott. De jóval hosszabb és nehezebb folyamat volt.

– Most milyennek látod a közeget? Hiszen gondolom mindenkinek más a motivációja.

– Szerencsére azt kell mondanom, egyre jobb. Mindenkinek sok az elfoglaltsága, tanulmányok, munka, és ahogy említetted, ez különböző motivációkat eredményez. Őszintén, én is éreztem úgy, hogy túl sok ez a tanulás mellett, és abbahagyom. Szerencsére nem tettem így, mert a közös munka húzta az embereket. Amikor pedig Norbi elmondta, hogy az Édes Annát vinnénk színre, amiben én Vizynét játszom majd, akkor egyértelmű volt, hogy maradok. Igazából azért is, mert akkor elveszteném a közösséget és a színházcsinálás semmi máshoz nem hasonlítható élményét, és ezt nem szeretném.

– Említetted, hogy színészi díjat is nyertél a diákszínjátszók között. Most mégis színházelméletet tanulsz. Nem vonzott a színészi pálya?

– Dehogynem. Én Budapesten és Kaposváron is megpróbálkoztam a színművészeti képzésekkel, és nagyon rossz tapasztalataim voltak. Persze, fel lehet ezekre készülni, én is így tettem, de pár perc benyomás után mondanak rólad, talán az egész életedre kiható véleményt, és kimondom: engem mint nőt, nagyon megaláztak. Ennek hatására sokáig azt gondoltam, hogy nem akarok többet színpadra állni, engem hagyjanak ezzel békén. Aztán eljöttem Szegedre, és igazából a színházelmélet, a drámapedagógia is egy érdekes irány, amit most tanulok. Így jöttem el a SZESZ-hez. Mindazonáltal nemrég úgy döntöttem, hogy a színészi álmomat sem szeretném elengedni, és megpróbálkoznék Erdélyben, Kolozsvárott vagy Marosvásárhelyen, ahol remek és sokkal emberközelibb felfogású műhelyek vannak, véleményem szerint nem annyira protekciósok. Ráadásul ott úgy mész el felvételizni, hogy egy héttel előtte megérkezel, ott felkészítenek a felvételire, egy hétig figyelnek, és tényleg úgy mész el a legfontosabb napon a meghallgatásra, hogy nekik is bővebb képük van rólad, de ez fordítva is igaz, te is tudod, mit várnának el tőled. Úgy gondolom, a felvételivel mindenképp megpróbálkoznék, és a SZESZ-ben eltöltött időszak visszaadta a színészetbe, a színjátszásba vetett hitem.

 

Nyitóképen a SZESZ társulata 2024-ben.

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában