Ódor Klára: Bódogék mi vagyunk

Amikor egy klasszikus, jelen esetben múltszázadi darabot bárki előhúz, feltételezem, hogy okkal teszi, mivel úgy érzi, jelen kora számára is hordozhat aktuális jelentést. Így van ez jelen esetben is, hiszen Szakonyi műnek premierje 1970. május 23-án a Vígszínházban volt, majd ezután az évtizedek alatt több magyarországi színpadon is bemutatták, így 2004-ben Győrött is, 2022-ben pedig a Játékszín a székesfehérvári Vörösmarty Színház színészeivel közös produkcióban mutatta be Bagó Bertalan rendezésében.  A SZESZ már több mint két éve, egészen pontosan 2023. május 30. óta, játssza ezt az időtlen komédiát, amelyet ezúttal „kihozott” a Pinceszínházból, hiszen Kecskéstelepen, a helyi művelődési házban láthatta a nagyérdemű közönség. A nézők túlnyomó többségét a szépkorúak tették ki, ennek érdekessége csak akkor tudatosult bennem, amikor elhangzott ez a mondat Bódogné szájából: „A nyugdíjért dolgozik az ember, nem igaz, apa?” A nyugdíjas házaspár és családja története érdeklődésre tarthatott számot ezen az estén, hiszen azok is kaphattak megszívlelendő életbölcsességeket, akik még csak közelednek az áhított (?) aranyélet felé.

Mindig izgalmas dolog, amikor eredeti játszóhelyén kívül játszik egy társulat, hiszen alkalmazkodnia kell a helyi körülményekhez, színpadhoz és a technikai feltételekhez. Jelen esetben a színpadkérdést akként oldották meg, hogy a művelődési ház eredeti színpada elé egy előszínpad került, arra helyezték el a hangsúlyozottan puritán díszletet. Ez a megoldás védtelenebbé tette a játszókat, hiszen hiányzott a térnek az a zárt szűkössége, amelyet a társulat eredeti játszóhelyén megszokott, illetve amelyre szükség lett volna a mondanivaló kiteljesedéséhez is. A technika sem volt éppen kegyes a hozzájuk, hiszen a reflektorokat, világítást menetközben kellett korrigálni, ez némiképpen rontotta a befogadói élményt, ahogyan az időnként oldalt elviharzók is.

A színpadon egy 70-es évekbeli kispolgári miliő idéződött meg, kétoldalon egy-egy családi fotóval. Némiképpen eklektikus hatást keltett bennem a bútorok látványa, a háttérben elhelyezett ebédlőasztal, a mellé tett tonett- és egyéb székek. A színpad baloldalán lemezjátszó, lemezek, s egy fehér huzatú kicsiny kanapé párnákkal. Jobboldalon egy tálalópolc, mellette telefonasztal telefonnal, azon pedig egy műanyag négerbaba, amelyről egyszer port törölnek le, egyszer pedig kérdőn kézbe veszik, s a felbukkanó suvickosképű fajvédő vagy fajüldöző problémáját tárgyiasítja.

Középen pedig az előadás főszereplője: a Televízió. Aki olvasta magát a Szakonyi-darabot, tudja vagy tudhatta, hogy az írói instrukció nem tartalmazta készülék elhelyezését a színpadra, a rendező, Nyéki Tamás azonban változtatott ezen a koncepción és a nézők orra elé pakolt egy Grundig típusú képcsöves televíziót. Ha azonban maradunk annál, hogy mind a jelmezben, mind a díszletben igyekeztek megtartani a múlt század 70-es éveinek érzetét, akkor erre a nem elhanyagolható részletre is kellett volna figyelmet fordítani, ugyanis sem a tv típusa, sem a mérete nem volt korhű, ez a nagyság a színen zajló események idejében maximum csak vágyott jelenség lehetett. Arról nem is beszélve, hogy jócskán elvette a rálátást a játszókról és megfosztotta a nézőket annak lehetőségétől, hogy átéljék annak élményét, amit az a nagyobb kihívást jelentő megoldás jelenthetett volna, hogy a színész kinéz a nézőtérre, mintha tévét nézne, beszél-de nem a nézőhöz, hanem tudósít arról, amit a televízióban lát. Hiszen az előadás folyamán a legtöbb eseményt az jelenti, amit nem látunk, mi nézők, hanem csak a szereplők megnyilatkozásaiból következtethetünk ki. Így viszont maradt a színészek képernyőre szegezett tekintete és a látottakra való sokszor érthetetlenül heves és bántóan hangos reagálás.

Egy átlagos magyar család szerdájába pillanthatunk be, vezetéknevük beszédes: Bódog. S hogy mennyire boldogok? Semennyire. A család valamennyi tagja külön kis univerzum, ahogyan Vanda (Géczi-Rédei Emese) plasztikusan fogalmaz a második felvonásban: egy-egy buborék „egy istentelenül otromba akvárium”-ban.

A családfő, Bódog (Cseszkó Mihály) igazi pater familias. Ül a kopott foteljában a térnek majdnem a közepén, csak néha áll fel, hogy rágyújtson egy szivarra (Csongor) vagy kimenjen rendes kávét főzni, mert ebben a családban ő az Isten, miatta kel fel a nap is, s a családtagok csak apró kis bolygók lehetnek körülötte. Bódogné (Péterffy Andrea) az aktuális magyar családmodell-beli női szerepnek is pontosan megfelel, csak a férj igényeinek kielégítése és a családja kényelmének megteremtése lehet a célja, ő a kiszolgáló személyzet, színre lépésekor a családi vacsora előkészítésén szorgoskodik éppen, villákat és késeket törölget. Már rögtön az első felvonás kezdetén szóba kerül egy olyan szereplő, aki csak a második felvonásban kerül a színre, az albérlő, Emberfi, róla egyelőre csak annyit tudunk, hogy fura figura, csakis férfi látogatói voltak/vannak, szám szerint 12, ráadásul magát Mesternek nevezi. Természetesen azonnal felmerül a szexuális irányultságára vonatkozó kérdés a családfőben, hiszen az mégsem normális, hogy Vandára, aki egy szép nő, még rá sem nézett. Később ez a vélt másság még színeződik azzal, hogy négerpárti, külföldi, palesztinai, ami még gyanúsabbá teszi. 

Először Dönci (Deák Bálint) és felesége Saci (Vecsernyés Viktória) érkeznek meg a születésnapi vacsorára. Érdekes házaspár, Dönci „feltaláló”, Saci pedig túlokoskodik mindent, s közben a végtelenségig kisszerű, rosszindulatú és közönséges. Vecsernyés Viktória, hogy az általa alakított karakter véleményének nagyobb hangsúlyt adjon, néha annyira hirtelen és akkora hangerővel visítja világgá cáfolhatatlannak tartott gondolatait, hogy mindenki a szívéhez kap, aki a nézőtéren ül. Szép lassan az is ki fog kristályosodni, hogy nem ünnepelni, sokkal inkább érdekből jöttek, az anyagi javak megszerzésének rabjai, a státuszszimbólumnak számító autó és berendezett saját lakás után a balatoni telek és arra a nyaraló építése, az ahhoz szükséges forrás megszerzése a céljuk.

A születésnapos Imrus (Tari Balázs) egyszerű farmernadrágos fiatalember, akiben még megvan a világra való nyitottság, de kezd apjára hasonlítani, ugyanannyira nem fordít figyelmet anyjára, mint Bódog, a média pedig már őt is megfertőzte, hiszen nem tud elszakadni a Holdra szállás közvetítésétől. A csodák a kézzel fogható dolgokban testesülnek meg immár a technika által egyre jobban eluralt világban.

Egyetlen szereplő, akit a televízió nem érdekel, az Vanda, becenevén „VAN”. Szüleivel él, mivel elvált, magánéleti és munkahelyi kudarcait alkohollal és melltartójában dugdosott Seduxennel orvosolja, de szívesen szívna marihuánát is. Benne még megvan a vágy arra, hogy valódi társas kapcsolatban éljen, merthogy ő nem tud egyedül és szeretet nélkül élni, ám a családi otthonból való menekülésére nem megfelelő alanyt választott korábban sem, Rudi nevű, immáron ex férje lassan láthatatlanná vált mellette, az előadásban pedig kiszemeltje Emberfi lesz (nincs más kéznél), aki viszont egészen más szellemi szférákban mozog, mint ő. Míg Emberfi vágyai az emberiség életének jobbá tételére irányulnak, addig Vanda csak hétköznapi boldogságra vágyik, bahamai utazásra és piros madarakra. Ő többször átöltözik az előadás folyamán, nem kelti kifejezetten vamp benyomását, hanem csak egy külsőre vonzó, belül sebzett nőt látunk. Az orrában lévő piercinget pedig próbáltam úgy felfogni, mint lázadó énjének a színpadi idő korát megelőző külsődleges kifejezését.

A szereplők rendre mesterien elbeszélnek egymás mellett, mintha párhuzamos világban léteznének. Bódog folyamatosan a műsort nézi, míg Bódogné tesz-vesz, Rudolf Valentinót emlegeti és próbál kapcsolódni – a műsoron keresztül – a férje megnyilvánulásaira. Ami időnként összeköti a szereplőket, az a technika, mely láthatóan rabszolgasorsba döntötte a Bódog családot. A legdurvább jelenet, amikor hárman beszélnek el egymás feje felett: míg Saci arról monologizál az asztalnál, mit érez, mikor valaki zongorázik s felidézi traumatikus gyerekkori élményét, addig Dönci és Bódog borról és a molyette hajdanvolt szmokingról, annak vélt értékéről csevegnek. Őszinte érzelmeknek itt nincs helye, egyik családtag sem kíváncsi arra, mit akar közölni valójában a másik. egyik pillanatban Saci még simogatja Vanda fejét, ám megszólalása ellenpontozza azt, a tévére nézve Döncinek azt mondja, hogy nézett neki egy garbót. Szilvakéket.

Természetes, hogy a születésnapi vacsora kudarcra van ítélve a Bódog-féle híres puncstorta ellenére is: látszatcsaládban látszatünneplés, az asztalnál rántott halat esznek, krisztusi szimbólumot, Imrust meg sem várják, de miért is tennék? Hiszen az is vita tárgyát képezi, hány éves? 18 vagy 19? Egyetlen dolog fontos Bódog szerint: a hagyomány, amelyhez akkor is ragaszkodni kell, ha egyébként semmi értelme. „A hagyománytisztelet a lényeg!”, szónokolja, majd mondataiba belekeveri a széthulló nemzetet, Széchenyit, s hirtelen már a borstalanságra és az állandó motívumként felbukkanó szmokingra, mint valamiféle dicső múlt ereklyéjének felemlegetésére vált.

A második felvonásban lép színre az eddig csak emlegetett, s kiváló dramaturgiai megoldással késleltetett szereplő, Emberfi Krisztosz (Hadzsy János). Krisztusparódia, de nem megjelenésében, hiszen hosszú fekete haj keretezi arcát és fehér öltözékében akár tipikusnak is mondható, ám ebben a közegben minden megnyilvánulása eleve kudarcra van ítélve. Kevés Imrus lelkesedése, Emberfi végül már annyira összezavarodik amiatt, hogy csodatettei hatástalanok maradnak, míg végül feladja. Hiszen az időközben vendégként érkező szomszéd kerekesszékes Szűcs úr (Nyéki Tamás) azt sem veszi észre, ahogyan Bódogék sem, hogy addigi bénasága eltűnt – „kelj fel és járj”–, vagy hogy a víz borrá változik a szifonban Emberfi jóvoltából. Közben Vanda egyfolytában „nyomul” a férfira lenge öltözékében, míg Bódogné hímzett és ételpecsétes kötényével próbálja takargatni ledér lánya harisnyás combjait. Valószínűtlen jelenet Vanda és Emberfi tánca, míg végül Imrus, az egyetlen, aki úgy dönt, áttöri az akvárium falait, bőröndjét felvéve eltávozik. A család észre sem veszi, a távozás ténye és végérvényes volta sem egyértelmű, fel sem fogják, Bódogné csak a földre eső sálat észleli, s lamentálása kizárólag arra irányul, hogy fia lehetséges torokfájását vízionálja. Vanda hisztérikus kacagása és földön fetrengése e sok értetlen ember közt meglehetősen groteszk és félelmetes.

Ez a „család” megválthatatlan. Tagjai végérvényesen elidegenedtek egymástól, mindegyikük, ahogyan már említettem, a maga buborékában kompakt egész. Fújják a magukét, soha nem reagálnak a másik megnyilvánulására, az egyetlen (hamis) valóság számukra az, amit a televízió mond. Ugyan nem tudják követni a gyors képváltásokat, technikai probléma esetén kimaradnak részletek, mint a második felvonás alatt megtekintett krimiből, de ez nem számít. Az az igazi tragédia, ha adáshiba van, akkor életre kelnek. A létező valóság pedig az, amit a televízió mond. Nem ismerős ez?

Ugyan manapság már nem egy tv-t néz a család, hanem több kisebb-nagyobb kütyüre bámulunk, akár étkezés közben is, akár egymással beszélgetve. Nem figyelünk egymásra. Faljuk a híreket és álhíreket, amelyeket ránk ontanak, ahogyan az előadás kezdetén és végén is vegyes hírözön hangzott fel a közelmúlt eseményeiből, mintegy keretbe zárva a színpadi történéseket. Hiába íródott 55 évvel ezelőtt Szakonyi darabja, időtlensége hátborzongató. Az előadás drámai terében végig esik az eső, mégis azt éreztem, hogy napjainkban egy újabb özönvíz és egy vagy több Megváltó sem lenne elegendő számunkra.

Szakonyi Károly: Adáshiba

SZESZ produkció

2025.03.29., Kecskési Művelődési Ház

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában