Szabó Anna: Eleven história

Rendhagyó történelemóra élő adásban, a Szegedi Egyetemi Színház stúdiójából

Mi rejtőzhet az esemény mögött, amelyet ugyan nagyra tartunk és tisztelünk, de számunkra már inkább csak egy száraz érettségi tétel, egy magasztossá szilárdult kokárdás megemlékezés egy tavaszi délutánon? És az emberek? Kiket rejt vajon a márvánnyá kövült pátosz a nemzetiszalagos koszorúk alatt? Képzeljük el, csak egy pillanat erejéig, hogy most bármi megtörténhet. Akár az időben is visszautazhatunk, akár az eseményeket is megváltoztathatjuk, de mindenesetre olyasminek lehetünk szem- és fültanúi, amivel eddig csupán a gimnáziumi történelemkönyv lapjain találkoztunk. Izgalmasan hangzik, nem? A jó hír, hogy a Szegedi Egyetemi Színház Kaisers TV, Ungarn című előadása egészen pontosan ezt kínálja számunkra.

Az 1880-as évek derekán Baráznay Amália (Szabó Adrienn) a kórházban szembesül vele, hogy édesanyja, akihez látogatóba jött, már elhunyt. Az immár teljesen elárvult, gyászoló lány egy kórházi dolgozó, Balázs Gábor (Bús Marcell) kéretlen segítsége által lehetőséget kap arra, hogy visszautazzon 1848-ba, és személyesen találkozzon az akkor még fiatal édesanyjával és — nem várt mellékhatásként — édesapjával, a hős Baráznay Ignác gróffal, a „pákozdi szittya oroszlánnal”, aki a schwechati csatában eltűnt, így lánya nem ismerhette meg.

Amália tehát 1848 őszén találja magát a császári televízió-csatorna, a Kaisers TV (ejtsd: téfau), Ungarn stúdiójában, nem kis zavart okozva az élő adás menetében. Hamarosan azonban Amália lesz a stáb legkisebb gondja, ugyanis megjelenik Kossuth Lajos (Nyéki Tamás) és Petőfi Sándor (Király István Gábor), és miután átverekedték magukat a kulturális atrocitásokon, melyek többnyire abból fakadnak, hogy utóbbiról mindenki tudja, hogy költő, csak azt nem, hogy mit írt — bár becsületükre váljon, kitartóan próbálkoznak mind a szavalással, mind pedig a, jobb esetben legalább Petőfitől származó, címek ismételgetésével —, a forradalom nevében einstandolják a csatornát.

Miközben Petőfit lefoglalja, hogy átvegye az uralmat a Kaisers TV, Ungarn felett és átnevezze Magyar Nemzeti Élőképvibráncnak, illetve családi állapottól és a televíziónál eltöltött idejétől függetlenül kisöpörje az összes alkalmazottat (hiszen ungarn létükre hitvány módon kiszolgálták a kaisert), Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány nevében a képernyőre szólítja a szittya nagymacskát, gróf Baráznay Ignácot (Hadzsy János), hősnőnk édesapját, és a magyar seregek tábornokává lépteti elő. Az esemény moderátora a kirúgott bemondó-művésznők helyett maga Amália, aki végre nemcsak találkozhat szeretett felmenőjével, de nemsokára jóval többet is megtudhat róla, mint amennyit valaha szeretett volna.

Pintér Béla és társulata 2011-ben debütált a darabbal, a Szegedi Egyetemi Színház  (röviden: SZESZ) pedig két évvel ezelőtt kapta meg tőlük ajándékba, azóta játsszák nagy sikerrel. A SZESZ vezetője és a darab rendezője, Varga Norbert szerint azonban most először fordult elő, hogy március 15. környékére sikerült időzíteni az előadást, amelyet ugyan az eredeti szövegkönyv alapján építettek fel, a díszletet illetően is követve a Pintér-rendezés minimalizmusát, mégis teljesen magukévá tettek textuálisan és játék szempontjából egyaránt — lévén, hogy a Budapesten most is futó verziót saját bevallásuk szerint nem tekintették meg.

Amikor múltbéli hírességekről, legendákról tanulunk vagy olvasunk, gyakran megfeledkezünk arról, hogy ők is emberek voltak — érzésekkel, kételyekkel, komplexusokkal, vágyakkal és persze adott személyiségjegyekkel —, most azonban azt is megtudhatjuk, hogy legendákkal parolázni miért nem feltétlenül szerencsés dolog.

Sejthető, hogy Amália gyermekkora az anyagi biztonság ellenére sem lehetett felhőtlen, hiszen egy ’48-as hős gyermeke volt a Bach-korszakban, tehát a nevére akár pozitív, akár negatív értelemben, de mindenki felkaphatta a fejét. Hamar kiderül ráadásul, hogy habár Amália édesapját vallásos áhítattal imádja, édesanyjával korántsem nevezhető felhőtlennek a kapcsolata. Bár szerinte ennek elsődleges oka az édesanyja jelleme, Gábor hamar rátapint, hogy hol lehet a kutya valójában elásva. „Apád egy nemzeti hős, anyáddal meg együtt éltél” — mondja. És valóban, az ember mindig elnézőbb egy plátói ideállal, mint egy valós személlyel és annak valódi rigolyáival, így nem csoda, hogy Amáliát kellemetlenül érinti, amikor Baráznay tábornokról kiderül néhány merőben valóságos tény. Pedig a felnőtté válás óhatatlan hozadéka, hogy ráébredjünk, a szüleink is emberek.

Amália ráébredése azonban lerántja a leplet egy másik, a kollektív nemzetet érintő igazságról is: arról, hogy a történelem csak a papíron magasztos, valójában nagyon is profán, hiszen ugyanolyan emberek írták, mint amilyenek mi vagyunk. Így hát ne lepődjünk meg, ha a nagy Kossuth Lajos állandóan a fizimiskáját igazítja, hiszen nem mindegy, melyik profilból veszi a kamera, Petőfi Sándor pedig enyhén szólva is neurotikus. Közelről még Baráznay Ignác, a forradalom fiktív fárosza is inkább hasonlít egy felelősséget a saját tetteiért sosem vállaló, önző fráterre. Ez persze nem von le annak értékéből, amit ezek a hazafik az országért tettek (főleg azokéből nem, akik tényleg léteztek), de merőben új, emberibb perspektívába helyezi őket.

Aztán persze ott vannak azok a kisemberek, akiknek sorsa — akár akarják, akár nem, összefonódik a történelemmel. Róluk nem szól a fáma, csak éppen boldogulni igyekeznek, ahogy tudnak. A temperamentus bemondó-művésznő, Lágyvölgyi Dombor Panka (Vecsernyés Viktória) és nála kissé visszahúzódóbb kolleginája, az alamuszi Üreghi Szidónia (Oláh Noémi) például az ismeretségi körüket igyekeznek kiaknázni, a román származása miatt folyamatosan hátrányos megkülönböztetésben részesülő Marián Kornél (Szelei-Kis Richárd) pedig ott nyal talpat, ahol éri — érdekes, hogy az őt hátrányosan megkülönböztető Petőfi Sándor mintha elfeledkezett volna arról a tényről, hogy a Petrovics-ősök sem a Vereckei-hágón át érkeztek az országba). 

Ezek a nemrég még a Gott erhaltét éneklő szerkesztőségi tagok nemsokára olyannyira forradalmi lázban égnek, hogy még a vizeldében is piros-fehér-zöldek a letolt gatyák. Annyira azonban ne vessük meg őket, hiszen maga Amália is egészen prózai okból utazik vissza a múltba, ennek az oknak pedig vajmi kevés köze van a forradalom leveréséhez, a haza sorsához vagy akár a generációs traumák leküzdéséhez — még ha látogatásának eredménye végül ezekre a területekre is kiterjed: egyszerűen meg akarja kérdezni az anyját, hogy mi a széf kódja, amelyben az öröksége rejtőzik.

Megállapíthatjuk, hogy senki sem makulátlan, eközben pedig az elküldött televíziós alkalmazottak lassan visszahízelgik magukat a képernyőre. Egyrészt praktikus döntés ez, mivel sem Amália, sem pedig az új stáb nincs a helyzet magaslatán, a műsornak pedig folytatódnia kell, másrészt szellemes fricska arról, hogy hiába váltunk rendszert, a személyzet általában marad.

A darab egyik legnagyobb eredménye tehát, hogy élő adást mímelve szó szerint életre kelti a történelmet — a hézagokat pedig szórakoztató fikcióval tömi be, nevettetés közben slendriánul odavetett kulturális utalásokkal és szimbolikával mélyítve saját üzenetét.

Az egész történet alapjául szolgáló hipnózis, illetve a halottakkal való társalgás például igencsak divatos elfoglaltság volt az 1800-as évek második felében, amikor is az úri dámák ezzel múlatták az időt Európa-szerte, nem egyszer halott vagy annak hitt forradalmárokat, szeretteket megidézve. A csatorna neve (élőképvibránc) pedig tréfás utalás a nyelvújítás reformkori mozgalmára, melynek számtalan magyar szót köszönhetünk (pl. folyékony vagy tengerész), amely azonban néha ma már komikusnak ható buzgalommal igyekezett minden egyes külföldi kifejezést egy hazaival helyettesíteni, pl. a Kappanhágó (Koppenhága) vagy éleny (oxigén). Ezt a naivba hajló, ám mindenképpen szerethető hetvenkedést fokozzák még a darab során elszórt olyan nyelvi és audiovizuális bravúrok, mint Baráznay tábornok eposzi jelzője (vagy beceneve, nézőpont kérdése), a „pákozdi szittya oroszlán”, vagy a Petőfi által előadott, feltuningolt himnuszverzió.

Az egyik legszembeszökőbb vizuális utalást a halott Baráznay Ignácné (Kéri Dalma) szolgáltatja, aki halotti leplében egy az egyben Mácsai István Pesti halál című festményét idézi, de az a pillanat is rendkívül beszédes, amikor egy interjú közben Amália könnyek közt nyújta át édesapjának a mindig magánál hordott apai arcképet, amely szembeszökően különbözik az élő tábornokról, és amelyre az csak vállvonva feleli: „igen, kicsit idealizálta a festő a vonásaimat.”

A SZESZ ugyan amatőr társulat, az alakítások és a karakterek közti kémia azonban nem erről árulkodik. A merev, de legbelül szomorúan bizonytalan forradalmárfeleség, a sztárallűrökkel operáló, manipulatív díva, a szenilitásba hajló agg üzletember és a becsapott szerető — mind kiválóan működnek, az utolsó rezdülésig hitelesen. Ez azonban nemcsak a kiváló színészi alakításokat, de Varga Norbert feszes mederben tartott rendezését is egyaránt dicséri. Bár az este folyamán könnyű jól szórakozni a szarkasztikus odavetéseken és a klasszikus angol komédiákat idéző komikus félreértéseken, arra is bőven jut időnk, hogy elgondolkozzunk.

Elgondolkozzunk nemcsak egy nemzet sorsán és a történelem kerekén, amelyet néha igazán apró csavarok és hétköznapi pillanatok akasztanak meg, hanem azon is, hány emberi életet — mennyi tragédiát és örömöt, mennyi szerelmet és bánatot — húz magával a történelem örvénye.

A darab annak ellenére, hogy az elején egyértelműen figyelmeztet minket mindarra, ami történni fog, szinte észrevétlenül húz be az alternatív történelemnek ebbe a groteszk bugyrába, amíg mi is egyre inkább forradalmi lázban égünk. A végén pedig ott ül a kedves néző a székébe süppedve, hallgatja a Himnuszt, amely most egészen újszerűen cseng a fülében, és őszintén csalódott, hogy elveszett a forradalom.

Pintér Béla: Kaisers TV, Ungarn

2025. március 13., Szegedi Pinceszínház

A Szegedi Egyetemi Színház előadása

Rendezte: Varga Norbert

Fotók: Kovács Ida Jusztina

Megjelent a folyóirat 2025. áprilisi számában