Bíró-Balogh Tamás: Petőfi Zoltán verskézirata kétszer is Szegeden

A 19. századból a digitális korba

Petőfi Zoltán kéziratai meglehetősen ritkán bukkannak föl a hazai aukciókon. Mivel a Petőfi-család relikviáit már a 19. században elkezdték összegyűjteni és közgyűjteményben elhelyezni, alig van magánkézben ilyen jellegű dokumentum vagy műtárgy.

A nyilvános kereskedelemben az 1939-es Ernst- és az 1940-ben árverezett Szalay-anyagon kívül mindössze egyetlen egyszer: az ÁKV 1981. november 20-án tartott 15. árverésének 402. sz. tételeként futott egy kétoldalas levele. Negyvennégy évvel később pedig a szegedi Antikvárium.hu egyik online árverésen bukkant fel egy verskézirat – történetesen éppen az egyik olyan darab, amelyik Szalay József szegedi rendőrkapitány (és gyűjtő) tulajdonában volt korábban.

1

Petőfi Zoltán (1848–1870) Petőfi Sándor (1823–1849) fia volt. Két dolgot szoktak megjegyezni róla: hogy napra pontosan kilenc hónappal a márciusi forradalom kirobbanása (márc. 15.) után született (dec. 15.), és hogy nem bírta az apa emlékének nyomasztó súlyát. Keresztapja sem kisebb személy volt: Arany János.

Zoltán Szarvason, Debrecenben, Szegeden tanult (itt abban a házban is lakott, ahol később Juhász Gyula született és élt[1]), és korán színészi pályára adta fejét. Mellette verseket írt, alkalmanként prózát, és fordított is.

Alakját többen megörökítették – Krúdy Gyula egész kötetet szentelt neki Zoltánka címmel –, hol adatoltan, hol anekdotikusan. Életének és munkásságának tudományos feldolgozása is van. Monográfiát viszonylag korán írtak róla,[2] melyet később részmonográfiák egészítettek ki,[3] újabban – és új szemlélettel – Szilágyi Márton és Gyimesi Emese foglalkozik vele.[4] 

És persze – mindenki más előtt és természetesebb módon – írt róla édesapja, Petőfi Sándor is. Megörökítette az első hónapokat (Zoltán fiam életrajza hét hónapos koráig. 1849. július), melyekről akkor még nem tudta, hogy az egész együtt töltött időt lefedik, sőt, már „Zoltánka” születése napján verset írt róla – és hozzá. A Fiam születésére egyik strófájában testamentumot is megfogalmazott:

Úgye, úgye, kisfiam, ha majdan,
Én a sorbul kiöregedem,
Iparkodni fogsz túltenni rajtam,
Vagy betöltöd legalább helyem?
Vajha egykor ekkép szólanának,
Nem busulva sírom szélinél:
Meghalt! de nincs kára a hazának,
Nincs, mert lelke a fiában él.

Petőfi Zoltán valójában nem is tudott mást tenni, mint beteljesíteni ezt a nehéz hagyatékot: nem tudott más lenni, mint apja fia, a lehíresebb magyar költő egyetlen utóda, örököse nemcsak a névben, de mindazzal a teherrel, ami ezzel járt. Ahogy Juhász Gyula írta róla:[5]

Borok és lányok mindhiába csalták
Rövid mámorba; nyomta valami:
Egy szent örökség roppant álmai.

Ez ablakból kitárta vézna karját
Felétek: élet, szabadság, halál
S már vitte gyorsan az Illés-batár!

2

Petőfi Zoltán szegedi tartózkodásáról (illetve tartózkodásairól) természetesen többen írtak, összefoglaló áttekintése mégis hiányzik ennek az életszakasznak. Most, az újonnan felbukkant kézirat kapcsán is elég csupán néhány adatot felvillantani ebből a szakaszból.

1866. október 30-án érkezett a városba, hogy gimnáziumi tanulmányait a szegedi piaristák iskolájában folytassa. Szállást Juhász Gyula anyai nagyapja, Kálló Antal (1834–1913) házában (Serház utca 407.) kapott; bő másfél évtizeddel később itt – már Ipar utca 13. cím alatt – fog megszületni Juhász Gyula.

„Zoltánka” nem maradt sokáig Szegeden – a Szarvason felvett korhely életet itt is folytatta, és tanulmányi kötelezettségeinek sem tett eleget; 1867. február 1-jén kilépett a főgimnáziumból, és valamikor február folyamán hagyta el a várost, hogy a fővárosban próbálja befejezni a nyolcadik osztályt. Monográfusa, Déri Gyula, kultikus igyekezetében mélyen elítéli emiatt a szegedi piaristákat (és az egész szegedi negyedévet), az iskolát otthagyó diákot mint „a szegedi piaristák áldozatát” írja le,[6] Juhász Gyula azonban több cikkben is korrigálta, pontosította őt.

A színész Deréki Antal (1849–1931) egy visszaemlékezésében pedig arról tesz említést, hogy Petőfi Zoltán 1868-ban visszatért Szegedre, de már nem tanulni, hanem mint színész. Deréki szerint egykori diáktársa 1868 téli szezonjában a szegedi színtársulatban játszott, de az életvitele (és Deréki szerint: tehetségtelensége) miatt gyorsan továbbállt. Ahogy írja: „Zoltánt a szegedi társaság is felkapta, mint valami divatcikket, és a gyenge akaraterejű, már betegeskedő fiú nem tudott ellent állani az önként kínálkozó csábításoknak, (…) átaludta a próbákat és akaratlan hanyagságával gyakran megzavarta a különben kifogástalanrendet”. Ezért egy rosszul sikerült előadás után „nem bíztak rá többet jelentősebb szereplőt”, és „egy szép napon azután eltűnt Szegedről minden búcsúzás nélkül”.[7]

Ami viszont bizonyos: Petőfi Zoltán Szegeden írt verset, már tanuló korában is. Hogy pontosan mennyit, azt a keltezetlen (és publikálatlan) darabok miatt nem lehet tudni, ami viszont biztos: szegedi karácsonyán megírta S. M. kisasszonynak című szerelmes költeményét (keltezése: „Szeged, 1866. dec. 25.”) A verset először Déri Gyula közölte könyvében,[8] címzettjét később Schmidt Emma (1846–1904) szegedi tanítónőben azonosították.[9]

3

„A versírással is próbálkozott; egy tucatnyi műve maradt csak fent” – írja róla a sokszor ellenőrizetlen (fél)információiról híres wikipédia. Ezzel szemben Petőfi Zoltán monográfusa azt jegyezte fel, hogy Petőfi fiának összegyűjtött irodalmi hagyatékában van „a kéziratok közt három fordított színmű, 150–160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátra hagyta továbbá rövid önéletrajzát is. (…) A kéziratoknak egy másik része (…) néhány elbeszélés és fordítások Goethe, Schiller és Georges Sand műveiből.”[10]

Életében viszont alig jelent meg írása. Egy-két eredeti vers, valamivel több fordítás, néhány prózai munka. „Hogy milyen költő lett volna Petőfi fiából, azt természetesen nem lehet megítélni belőle, de hogy írni tudott, s mint irodalmi ember helyet biztosított volna magának az egykorúak közt, arra e vers elegendő bizonyítékot nyújt.”[11] Munkásságának megítélésénél persze óhatatlanul az apával való összehasonlítás volt a kiindulópont. Még Kosztolányi Dezső is beleesett ebbe a hibába, amikor meglehetősen erős kifejezésekkel illette az általa idealizált költő fiát: „Vajon akart-e nagy lenni? Aligha. Egyáltalában semmit se akart. Egyetlen zseniális tette az, amit apja jegyzett föl róla, hogy kéthetes korában óriási erőlködéssel felült az ágyában. Azután semmi se történt. (…) Ez a fiú csak paródia, az apja igénytelen paródiája.”[12] Kosztolányinak persze a versekről is megvan a sarkos véleménye: „Csitri kis szerelmecskék fűszerezik az unalmát, melyek nagyon rossz versekre bátorítják. Megátkozza a születése óráját. De világfájdalma minden mélység nélkül való. (…) Gyerekes kapkodással másolja apja leggyöngébb verseit és az apja életét.” Sőt, Kosztolányi szerint nemcsak a versei gyöngék (rosszak), hanem még az édesanyjához is csak „langyos leveleket ír”.

A megközelítésnek ezzel a természetesnek tűnő módjával szemben az újabb kutatások mást javasolnak. Ahogy Szilágyi Márton írja egy helyütt: „A mindössze huszonkét évre terjedő, rövid élet az apa – egyébként nem sokkal hosszabb – pályájához mérve csak méltatlan utójátékként került elő, az irodalmi működés erőteljes leminősítése pedig látens módon mindig az atyai életmű értékéhez viszonyítva, s nem az egykorú – azaz az 1860-as évekre jellemző – irodalmi nyilvánosság igényeihez mérve mondatott ki.”[13]

Ahhoz azonban, hogy Petőfi Zoltánt önálló értékén kezelni lehessen, és hitelesen elhelyezni őt a korszak művelődéstörténetében, szükséges lenne irodalmi munkásságát és levelezését teljesen ismerni. Egyelőre azonban verseinek nincs kiadása, és levelezéséből is csak részletek jelentek meg. Bár épp az utóbbi években – Gyimesi Emese által – határozott törekvés van, a kultikus értelmezéseket kritikaira váltva, Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán objektív megítélésére és újrapozícionálására.

Ahogy életében, úgy utóéletében is mostoha sors jutott neki: eleve töredékes életművét még tovább csonkolták. A költői életműből Déri Gyula közölt könyvének függelékeként pár darabot, de ez egyrészt csak egy nagyon szűk metszetű válogatás, másrészt Déri szövegközlési elvei is elfogadhatatlanok: pl. nemcsak a vaskosabb kifejezéseket, de egész versszakokat hagyott ki egyes költeményekből, csak mert gyengébbnek, oda nem valónak ítélte őket.

4

Petőfi Zoltán eredeti, sajátkezűleg írt, autográf kézirata a Határa van… című vers. A szöveg, bár tartalmaz egyetlen azonnali javítást, tisztázatnak tekintendő. Betűhív olvasata ez:

Határa van…

Határa van a föld és az égnek,
Határa van a nagy tengereknek,
Bánatomnak ha határa volna,
A két szemem oly sokat nem sirna.

–––

De mióta elhagyott a csalfa,
Nincs szivemnek semmi nyugodalma,
Egy vigasztal nehéz bánatomban,
Hogy az élet még sem határtalan.

P . . .  Z . . .

A kétstrófás, nyolcsoros költemény megjelenéséről nem tudunk, azonban mégsem teljesen ismeretlen: három másik változata megtalálható hazai közgyűjteményben. Mindhármat a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, viszont nincs köztük két, teljesen azonos szövegű változat, sőt, az egyik nem Petőfi Zoltán, hanem a Petőfi-kutató Ferenczi Zoltán másolata.[14] (Megjegyzendő, hogy ez tartalmazza a legtöbb szövegeltérést, nemcsak szószintűeket, de az utolsó két sor teljesen más variáns. Ami viszont azt jelenti, hogy – feltételezve a kutatói pontosságot – lennie kellett még legalább egy, markánsan eltérő kéziratnak, amiből Ferenczi dolgozott.) A két másik kézirat azonban szintén eltér a most felbukkant darabtól.[15] Azaz jelen kézirat egy egyedi szövegvariáns.

A második versszak második sorának végén Petőfi Zoltán hibát ejtett, majd ezt saját kezűleg azonnal javította is: nyugodalmam → nyugodalma

A verset – lévén az nem az alkotói munkafolyamat során keletkezett fogalmazvány, hanem kész mű – lezárásként aláírta, monogramját használva: P… Z… Az eredetileg Szalay József gyűjteményében található másik Petőfi Zoltán-verskézirattal egy időben, egy célból keletkezhetett: papírjuk, tintájuk és írásképük megegyezik, mindkettő keltezés nélküli tisztázat és mindkettőt azonos módon zárta le a költő: a Nagy szeretnék lenni… című vers alá szintén csak ennyit írt: P…. Z…

Bár adat nincs rá, nem kizárt, hogy a Határa van… a szegedi időszakban – vagy annak környékén – készült. A vers ugyanis hasonlóságot mutat a bizonyosan Szegeden írt S. M. kisasszonynak című darabbal. Nemcsak tematikájában (szerelem, illetve annak vége), hanem egy jellegzetes költői eszközében: mindkét vers az ismétlődő sorkezdésekkel nyomatékosítja mondanivalóját. Míg az ismétlés a Határa van… esetében a vers felütésében, az első két sorban jelenik meg:

Határa van a föld és az égnek,
Határa van a nagy tengereknek,

addig az S. M. kisasszonynak mind a négy versszaka azonos szerkezettel kezdődik, sőt egyszer még strófán belül is ezzel indítja a sort:

[1.]      Szeretem a tavasz kedves virágát
[3.]      Szeretem a rózsát, s gyönyörködve szívom
[5.]      Szeretem a zenét, s a költői lantnak
[9.]      Szeretem a holdnak méla bús sugárit
[13.]    Szeretem hazámat, és szomorú sorsán

Hogy a versnek több szerzői másolata, tisztázata is van, arra utal, hogy a Határa van… „népszerű” vers volt, és Petőfi Zoltán reprezentatívnak tartotta saját költészetéből, s feltehetően ezt (is) adta, küldte egyesek személyeknek, intézményeknek. (Ilyen az a Költemények című füzet, amelyet fedőlapján „Kis-Körös / lelkes fiainak és leányainak / a baráti fogadtatás / hálás emlékéül” ajánlotta,[16] vagy a Várady Zoltánnak dedikált másik füzet.[17]) Ugyanakkor nem minden saját maga által összeállított versválogatásba iktatta be: nem szerepel például az OSZK-ban őrzött Szívhangok című versgyűjteményben.[18]

Érdekesség, hogy a versben ismétlődő „határa van” szerkezet később másnál is feltűnik. Ugyanezt a repetitív alakzatot használja majd Csontváry Kosztka Tivadar is egyik prózai írástöredékében: „Határa van tehát a napnak, a holdnak, és az égen lévő csillagoknak. Határa van a földünknek, és a földön nyugvó tengereknek, határa van a hegyeknek és a magasban lévő hótömegeknek, határa van a gránit kőzetnek, a bükk, tölgy, nyír és fenyveseknek, határa van a légáramlatnak, a világosságnak, egyben pedig a hangnak, a nyelv alakulásának, határ a van az ízlésnek, érzésnek és illatnak”, stb., valamint egy versében is: „határa van a gyönyörűségnek világ / tapasztalattal járó megelégedésnek. / Határa van az ittmaradásnak”.[19] Mivel azonban Petőfi Zoltán verse nem jelent meg, direkt hatásról nem beszélhetünk.

5

A kézirat sorsa elég jól nyomon követhető. Petőfi Zoltán első monográfusa az utóélet korai szakaszáról írta: „Petőfi Zoltán szellemi hagyatékát a temetés utáni napokban Dolinay Gyula vette gondjaiba. Összeszedte kéziratait és nyilvánosságra hozta, hogy mit talált. (…) Közlése szerint volt a kéziratok közt három fordított színmű, 150–160 eredeti és fordított költemény, több ismeretterjesztő és fordított cikk. Hátra hagyta továbbá rövid önéletrajzát is. / Mindezeket Dolinay elhelyezte a Zoltán útiládájába, s azt Petőfi István jelenlétében lezárva, elküldte Gyulai Pálhoz. A kéziratoknak egy másik része (…) Beliczey Imre nevű orvosnövendéknél, Zoltán barátjánál maradt, ki azokat Abafi Aigner Lajosnak adta át.”[20] A Határa van… tisztázata vélhetően a Beliczey-féle anyagban volt. Gyulai és Abafi is 1909-ben halt meg.

Biztosan állítható, hogy a kézirat ezután valamikor 1924 és 1931 között Szalay József (1870–1937) szegedi rendőrkapitány gyűjteményébe került: egy 1924-es összegzésben még nem szerepel,[21] 1931-ben azonban már mint gyűjteménye egyik becses darabját mutatta meg Vér György szegedi újságírónak. „A legbecsesebbek közül való a 400 darabból álló Petőfi-gyűjtemény. Mindegyik Petőfi-kiadás megvan, a legelső is. Az összes Petőfi-fordítás, van itt izlandi is! És tanulmányok, kritikák és az egyik kötetbe beleragasztva A virágok című Petőfi-vers eredeti kézirata! De együtt van itt az egész Petőfi-család, Szendrey Júlia és Zoltánka költeményeinek kézirata is…”[22] Négy évvel később Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán kéziratai is pontosan megneveztetnek. Szalay ekkor a hozzá látogató Török Sándor (1904–1985) írónak mutatta meg a könyvet: „Petőfi kerül az asztalra, összes költeményei merített papíron, mindössze ötven példány készült ebből, 1852-ben. Benne van a Virágok eredeti kézirata.” Ekkor mondja Szalay: „Itt van aztán Szendrey Júlia három verse eredeti kézírásban, 1856-ból, Flórának, A beteg leány. Gondolataim, érzeményeim. (…) Végül itt van Petőfi Zoltán két eredeti kézirata, Nagy szeretnék lenni és Határa van… című versei. Itt az egész család.”[23]

Szalay azonban ezután két évvel meghalt, gyűjteményét Szeged város nem tudta megvásárolni, így azt elárverezték, két részletben, 1939-ben és 1940-ben. Fönti kézirategyüttes – aminek hordozókötetét Török Sándor tévesen írta le – a második aukció egyik kiemelt darabja volt. Az aukciót 1940. december 18–21. között, négy egymást követő napon tartották a Postatakarékpénztár árverési csarnokában; a Petőfi-tétel ezek közül a harmadikon, december 20-án, pénteken került kalapács alá, 2542. számú darabként. A katalógusban szereplő pontos leírás szerint a tétel ez: „[Petőfi Sándor] Összes költeményei. Végleges, teljes kiadás. Életrajzi bevezetéssel ellátta JÓKAI MÓR. Eredeti kéziratok és kiadások alapján rendezte és jegyzetekkel és variánsokkal kísérte HAVAS ADOLF. Bpest, Athenaeum. 1892–96. 8r., 6 rész 3 kötetben, bord. fbőrktsekben. Mellékelve PETŐFI »A virágok« c. 5 szakaszos versének eredeti kézirata egy n. 8r.-ű lapon, valamint PETŐFI ZOLTÁN s. k. leírt »NAGY SZERETNÉK LENNI« és »HATÁRA VAN…« c. versei 2 old., valamint SZENDREI JULIA »FLÓRÁNAK«, »BETEG LEÁNY«, [»]GONDOLATIM, ÉRZELMÉNYIM…« c. verseinek kéziratai 1856-ból.”[24] A tétel 400 pengő kikiáltási áron indult, és az általam használt aukciós katalógusban vezetett licitálói jelzések szerint ezen az áron is kelt el. Az egyik tudósítás külön kiemelte nemcsak Petőfi Sándor, hanem éppen Petőfi Zoltán kéziratait is: „Itt találjuk Petőfi költeményeinek két legelső kiadását, rajta Petőfi sajátkezű ajánlását Bunkós Sándornak. Igen értékes Petőfi Virágok című ötszakaszos versének eredeti kézirata, valamint Petőfi Zoltánnak kéziratai.”[25]

Az árverésen a tételt Vasberényi Géza (1894-1981) könyvtáros, helytörténész vette meg (aki egy évvel korábban Ernst Lajos [1872–1937] hagyatéki árverésén is megszerezte a Petőfi-relikviákat, illetve azok egy jelentős részét), a Szalay által grangeriált kötetet szétbontotta, és a kéziratokat egységes rendszerben, egyesével külön – és külön kéziratgyűjtő tasakokban – őrizte tovább. Vasberényinek 12 tételből állt a Petőfi Zoltán-anyaga, ebből az 1-es számú éppen a Határa van… c. vers volt. (A 2. sz. a Nagy szeretnék lenni, a 3–11. különféle életrajzi dokumentum volt, a 12. pedig Petőfi Zoltán gyászjelentése.) Vasberényi halála után gyűjteménye szétszóródott; nagy része a Borda Antikváriumhoz került.

A kézirat utolsó tulajdonosa pedig 15 évig őrizte azt.

Az 1940-es Szalay-árverés után nyolcvanöt évvel bukkant föl újra a vers – a korábban ugyancsak a Szalay-gyűjteménynek részét képező Nagy szeretnék lenni című darabbal közel egy időben[26] – az Antikvarium.hu 2025. február 24-én zárult 24. dedikált könyvek aukciójának 170. számú tételeként. Mint az árverés összes tétele, ez is 1, azaz egy forint kikiáltási árról indult – és ez lett a tételsor végül legdrágább darabja: negyvennyolc licit után 2.850.000 forintos leütési árat ért el, amire 15 % árverései jutalék is adódik; így valaki 3.277.500 forintot fizetett érte.

Megjelent a folyóirat 2025. májusi számában

Jegyzetek

[1] Erről lásd: Juhász Gyula: A kis Petőfi Szegeden. Szeged és Vidéke, 1911. április 15. In: Juhász Gyula összes művei. Prózai írások 1898–1917. Sajtó alá rend.: Grezsa Ferenc, Ilia Mihály, Budapest, 1968. Akadémiai. 421–423. o.

[2] Déri Gyula: Petőfi Zoltán. Budapest, 1909.

[3] pl. Irányi István: Petőfi Zoltán életpályája, különös tekintettel Békés megyei, szarvasi éveire. Szarvas, 1964, illetve Pethő György: Közelről. Irodalmi forgatókönyv és dokumentumok Szendrey Júlia és Petőfi Zoltán életéből 1850–1870. Budapest, 1984

[4] Szilágyi Márton: Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála. Bárka, 2002. 4. sz. In: Uő: Határpontok. Budapest, 2007. 119–132. o., és Gyimesi Emese: Gyermekszemmel Szendrey Júlia családjában. Szendrey Júlia, Petőfi Zoltán, Horvát Attila, Árpád és Ilona gyermekkori levelei, versei és játékai 1840–1870. Budapest, 2019.

[5] Juhász Gyula: Petőfi Zoltán. (1913). In: Juhász Gyula összes művei. Versek II. 1912–1925. Sajtó alá rend.: Ilia Mihály, Péter László. Budapest 1963. Akadémiai. 67. o.

[6] Déri Gyula: Petőfi Zoltán. 89. o.

[7] Deréki Antal: Petőfi Zoltánról. In: Uő: Pálczás színészek. Budapest 1914. 32–40. o.

[8] Déri Gyula: I. m. 157.

[9] Péter László: S. M. kiasszony. In: Uő: Mindörökké Szeged. Budapest, 1997. Argumentum. 61–70.

[10] Déri Gyula: I. m. 145. o.

[11] Déri Gyula: I. m. 122. o.

[12] Kosztolányi Dezső: Petőfi Zoltán. Élet, 1910. március 20. In: Uő: Álom és ólom. Szerk.: Réz Pál. Budapest, 1969. Szépirodalmi. 427-429. o.

[13] Szilágyi Márton: Petőfi Zoltán konfliktusos élete és halála.

[14] PIM V. 4559/161.

[15] Költemények [versfüzet]: PIM V. 653, illetve: két másik vers társaságában: PIM V. 676.

[16] PIM V. 653, illetve Ferenczi másolatában: V. 4559/161.

[17] PIM V. 658.

[18] OSZK Fond VII/107.

[19] Idézi: Pertorini Rezső: Csontváry patográfiája. Budapest, 1966. 124. o., 130. o.

[20] Déri Gyula: i. m. 145. o.

[21] Szalay József: Ajánlással és kézírással ékes könyvek. Budapest, 1924. Lantos R.-T.

[22] Vér György. A legteljesebb Ady-gyűjtemény az Alföld legfőbb rendőrének hivatalában. Pesti Napló, 1931. jan. 4. 40. o.

[23] Török Sándor: Szegeden, Szalay József könyvesházában. Magyarság, 1935. augusztus 11. 15. o.

[24] Néhai Dr. Szalay József szegedi m. kir. rendőrfőkapitány bibliofil könyvtára második részének aukciója. Árverési Közlöny, 1940. december 105.

[25] A literátus főkapirány könyvei. Újabb 1600 könyvet árvereznek el Szalay József könyvtárából. Petőfi, Ady, Apponyi kéziratai, Rasputin levele. Délmagyarország, 1940. december 15. 6. o.

[26] A Nagy szeretnék lenni című vers kézirata a Központi Antikvárium 168. árverésének (2024. dec. 5.) 51. sz. tételeként kelt el.