Apró Ferenc: A Clarisseum alapítója

Nem kevesen írják Dombrádi Nagy Gyulának, holott a neve valójában – nemesi predikátummal bővítve – dombrádi Nagy Gyula. A magyar csendőrség nagy árnyékot vető, jeles főtisztje volt, mozgalmas és sikeres pályafutása során ezredesi rangfokozatot ért el.

A szomszédvár Hódmezővásárhelyen látta meg a napvilágot 1854. szeptember 12-én, apja Arad megyei törvényszéki elnök volt. Fia a helyi algimnáziumi, majd főreáliskolai tanulmányait félbeszakítva, szülei tudta nélkül a katonai pályát választotta: 1870-ben a cs. és kir. 33. gyalogezred önkéntese lett. Lépegette a ranglétra fokait: tizedes (1871), szakaszvezető (1872), címzetes őrmester (1875), még ez évben hadapród címzetes őrmester lett. Egy év múltával hadapród tiszthelyettes, hat hónap után hadnagy, 1881-ben már főhadnagyi csillagok fénylettek a paroliján. Változatos életében több városban volt csapattiszt, majd 1881-ben a frissen alakult csendőrséghez lépett át próbaszolgálara, – rangjának a megtartásával. A csendőrtiszti szakvizsgát Kolozsvárott tette le (1882), és Kassára helyezték szakaszparancsnoknak. A következő évben Pozsonyba, 1884-ben Székesfehérvárra vezényelték ugyanezen beosztásban. Századossá 1887-ben léptették elő, – és szárnyparancsnoknak nevezték ki. Az őrnagyi rangot 1897-ben érte el, ekkor került Szegedre.

Megtetszett neki a Víz után újjáépített város, házat vásárolt a Fodor (ma: Juhász Gyula) és a Kossuth (ma: Sóhordó) utca északkeleti sarkán. Alezredes 1901-ben lett, utána kinevezték a brassói csendőrkerület parancsnokának (1903), és eme beosztásában léptették elő 1904-ben ezredessé. Több nyelven is elboldogult: németül és románul tökéletesen, horvátul és olaszul jól beszélt. Betegsége miatt – 35 évet meghaladó szolgálat után – 1905-ben nyugállományba helyezték, ekkor telepedett le Szegeden. Kitüntetései közül kiemelkedik a Ferenc József-rend lovagkeresztje (1903).

Higgadt, tekintélytartó, de melegen érző személy volt, bajtársai lelkiismeretes, fáradhatatlan és körültekintő főtisztnek tartották. Alárendeltjei iránti következetes szigorúsága, segítőkészséggel párosuló gondossága példaadónak minősült. Nejével, Berndt Ilonkával 6000, később 9000 koronára emelt alapítványt tett, melynek hozamából évente három, arra érdemes örsparancsnok részesült.

Az élet úgy hozta, hogy 1902-ben a fiatal házas Móra Ferenc és neje vette bérbe a Nagy Gyula féle sarokingatlan kétszobás udvari melléképületét. A vidéken szolgáló tulajdonos távollétében Móra látta el a ház körül szükséges teendőket. A fönnmaradt levelek tanúsága szerint – többek között – ügyelte a víz bevezetését, ápolta a kertet, fűmagot vetett el, és – alkalmanként virágot vitt dombrádi Nagy Clarisse sírjára…

Az ezredes egyetlen gyermeke, az ötéves Clarisse 1902. május 17-én meghalt: a magasföldszint lépcsősorán leesve halálra zúzta magát. A sajtó szerint szerencsétlen mozdulattal kapott a labdája után, de hallható volt az is, hogy hazaérkező édesapja elé sietett… Szülei a Belvárosi temetőben vetették meg végső nyugovó ágyát, sírjára – magas talapzatra helyezett – másfél méteres márványszobrot állíttattak. Széttárt szárnyú, gyászoló angyalt ábrázol, aki vigyázza a csöppség utolsó álmát. A tragédia után a megtörhetetlennek ismert főtisztet idegbetegség környékezte meg: neje sem tudott szabadulni a kínzó fájdalomtól, – a sorscsapást útjaik különválása súlyosbította.

Nagy Gyula öt év elteltével újból házasságot kötött, Tóth Erna Matildot vette nőül. (Az ő leszármazói vitték át 2014-ben Clarisse sírjáról a míves alkotást az Alsóvárosi temetőbe.) A tört szívű ezredes csöndesen morzsolgatta mindennapjait. Ha ritkásan kimozdult, a Korzó platánjai alatt sétálgatott, megnézett egy-egy színházi előadást, vagy a Prófétában hallgatagon elüldögélt a hozzá közeliekkel. Legszívesebben a Kálvin téri református egyház ügyeinek intézésében vett részt: presbiterként minden ülésen jelen volt, gyakran szerét ejtette a tapintatos támogatásnak.

Váratlanul hunyt el 1914. január 5-én: a szívszélhűdés percek alatt végzett vele. Személyében a dombrádi Nagy család utolsó férfisarja távozott… A kor szokása szerint „háztól” temették, ravatalát elborították a kegyelet virágai. A gyász-szerszertartást Beretzk Sándor (1864–1921) nagytiszteletű úr celebrálta. Kettős koporsóját – rajta kakastollas csákójával, kardjával, kardbojtjával – honvédtisztek a vállukon vitték ki a halottas kocsira. Katonai gyászpompával, a szegedi 5. honvéd gyalogezred dísz-századának többszörös sortüzével adták meg neki a végső tiszteletet, miközben a kislánya, a „szeme fénye” mellé helyezték örök nyugalomra a Belvárosi istenkertben…

Móra az egykor volt házigazdája halálára négysoros epitáfiumot írt, de az özvegy nem vésette nemes anyagba. Íme:

Míg tested zenével kísérik a sírba,
Ezrek emlegetnek gyászolva és sírva,
Jó lelked az égi öröm üdvét issza,
S tárt karokkal fogad szíved, kis Clarissa.

Tekintélyes méretű sarokházát szerette egyházára hagyta. Az épület a Clarisseum nevet viselő református elemi iskolának, később – változatlan néven – az egyház fönntartotta óvodának adott otthont. Ma is az. Erről másik cikkben szándékozunk szólni.

Megjelent a folyóirat 2025. júniusi számában