Szabó Anna: A 13+1 tanítvány evangéliuma – apokrif iratok a Szegedi Egyetemi Színpad működéséről

Aranykor. Hallunk, olvasunk róla. Vágyjuk látni. Idő és tér mégis elválasztanak tőle, mi pedig csak ácsingózunk utána, mint a cukorkabolton kívül rekedt dickensi árvák. Ilyen aranykor volt a szegedi kulturális életben Paál István és a Szegedi Egyetemi Színpad munkássága a hatvasnas-hetvenes években. És bár tér és idő továbbra is elválaszt bennünket ettől a vészterhes, mégis termékeny és gazdag időszaktól, lélekben egy kicsit mégis ott időzhetünk Jászay Tamás Szabálytalan és kíméletlen című interjúkötetének hála.

1973. ímárcius 15-e rendkívüli nap volt. Nem csupán az ünnep jellege miatt, hanem mivel a Szegedi Egyetemi Színpad előadása, a Paál István által néhány hónappal korábban bemutatott Petőfi Rock kis híján tüntetést idézett elő, a szereplők élete pedig örökre megváltozott. 2023. március 15-én a Szegedi Bölcsészettudományi Karon emléknap keretében rótták le tiszteletüket a résztvevők az egykori Színpad és Paál István előtt, és a szerző saját bevallása szerint benne is azon az estén dőlt el, hogy igent mond a felkérésre, és összeállítja az interjúkötetet, amely végül 2024 őszén jelent meg.

Nem fogok úgy tenni, mintha szakértője lennék a színháztörténet ezen izgalmas korszakának, de a kötet olvasásakor ez nem is probléma, hiszen kimondott célja, hogy olvasmányos, közérthető módon tanúskodjon a társulat – amennyiben beszélhetünk egyáltalán hagyományos értelemben vett társulatról egy ilyen fluid, tagmozgásokkal tűzdelt entitás esetén – működéséről, a munkamódszerről, és Paál István a vallási vezetőket idéző, erősen megosztó karakteréről.

Mindig izgalmas, amikor valami olyasmi kapcsán leshetünk a színfalak mögé, ami elit, ami zárt, ez a kötet pedig pontosan ilyen kulisszatitkokkal kecsegtet. Kvázi laikusként és a rendszerváltás után születettként sosem fogom tudni kiküszöbölni a csorbát, hogy nem lehetettem része a Színpad Paál István által fémjelzett fénykorának, a visszaemlékezéseket olvasva azonban úgy éreztem magam, mint aki egy híres, már nem kapható parfüm esszenciáját szagolgatja valamely mennyei kegy folytán.

Ritkán fordul elő, hogy könyvet azonnal újra akarok olvasni. Nem később, nem egyszer majd, azonnal. És nem holmi függővég vagy írói praktikák miatt, hanem mert a megszólalók és Paál István, a Színpad szavakon átsütő karizmája olyan hipnotikus erővel vonzza az olvasót, mint lámpafény az arra érdemtelen rovarokat. A könyvben a Színpad tizenhárom volt színésze, illetve Nánay István színikritikus, a Nyitott színház című kötet szerzője beszélget Jászay Tamás egyetemi kutató és színháztörténésszel, felidézve a régmúlt napok ragyogását. Mementó ez egy korszakból, amikor nem névtelen zenekarok darálták a basszust a JATE klubban, hanem Pilinszkynek szavalta a kultúrifjúság saját verseit, és amikor egy-egy ikonikus előadás, rendezés miatt Pestről zarándokoltak le nézők Szegedre, nem pedig fordítva. A orális ereklyék metszéspontjában pedig kirajzolódik Paál István Krisztus-szerű alakja, a bolygó, amely körül holdakként keringenek az amatőr színészek és a Színpadhoz közeli emberek.

Egy ország vagy egy szűkebben vett közösség életében alkalmanként feltűnnek ilyen Messiás-szerű, karizmatikus figurák. Az ő sorsuk, hogy vallást alapítsanak, mamutvállalatot igazgassanak, vagy esetleg a művészet területére tévedve valami egészen elképesztőt alkossanak. Ilyen messiási alak volt Paál István is, aki nemcsak külsejét, de karizmáját illetően is hasonlított a hagyományos Krisztus-ábrázolásokra. Az interjúalanyok szóhasználata is erre a képre hajaz: a könyvben sorra pörögnek az olyan kifejezések, mint a „megváltás”, a „mester” a „guru”, az „apapótlék”, illetve a „Paál Isten” becenév is felbukkan, nem is beszélve az olyan kijelentésekről, mint hogy „miatta hagytam ott”, „nélküle nem ment” és személyes kedvencem: „engedélyt kért tőle, hogy mi járhassunk”.

Paál vitatott személyét a tizenhárom + egy apostol evangélistákhoz hűen más és más aspektusból mutatja be, Jászay Tamás pedig Lukács apostol mintáját követve – aki bár maga nem volt részese annak az ikonikus három évnek, utánajárás és interjúk révén a legaprólékosabb testamentumot tudhatja magáénak — mindent igyekszik híven dokumentálni. A krónikás feladata pedig különösen fontos egy olyan műfaj esetén, mint a színház, amely itt és most történik, amelynek dokumentálása, illékony jellegéből adódóan embert próbáló, ha nem egyenesen lehetetlen feladat. 

A visszaemlékezések többnyire arra Az óriáscsecsemő 1970-es sikere utáni időszakra koncentrálnak – többen említik, hogy ez az előadás varázsolta el őket először —, amely a Kőműves Kelemen-nel ért véget. Bár későbbi előadások is szóba kerülnek, a határvonal egyértelmű: „az utolsó, a tettyei előadás katartikus élmény volt. […] — nyilatkozza Herneczki Katalin, a Kelemen »utolsó Annája«. – Mindenki tudta, hogy ez a legutolsó előadás, és valójában egy korszak vége.”

Bár a kötetből sok mindenre szándékoltan nem derül fény – például arra, hogy ki volt köztük besúgó –, és a valóban laikus olvasónak némi kutatómunkával kell megszakítania az olvasást, esetleg kézbe venni Nánay kötetét, azonban a már önmagában is izgalmas kultúrtörténeti epizód kulisszatitkainak megismerése mellett élethű lenyomatot nyerhetünk a hetvenes évek kulturális szcénája mellett arról is, melyek az oly sokat emlegetett Grotowski módszereinek előnyei és buktatói, illetve hogy milyen volt a közönségre gyakorolt hatása a „tanúvallomások” alapján.

Mindez persze nem szárazon csapja arcon az olvasót; nem, a részleteket, sőt, magukat az ellentmondásokat, háttérben húzódó, minden közösségre jellemző kimondatlan feszültségeket is neki magának kell kicsipegetnie az elbeszélések szövedékéből, a sorok közül. Múltidézésbe csomagolt rejtvény ez, ínyenceknek. 

A tizennégy megszólaló a legkülönfélébb háttérrel, érdeklődési körrel, szakmával és hitvilággal rendelkezik — újabb Jézus-analógia, hiszen az ő tanítványai is lefedték a korabeli izraeli kultúra és szellemi ideológiai paletta teljes szövetét. Még a közösség origójáról, Paál Istvánról is másképp vélekednek – egyesek vallásos áhítattal, mások jóval tárgyilagosabban, esetleg némi sértett felhanggal — két dologban azonban a napnál is világosabb, hogy azonos nevezőn vannak.

Egyrészt mindannyiuk életében örökre meghatározó ez a rövid idő, ez a pár év, másrészt azt látjuk, hogy mind a színpadi keménymag, mind pedig a holdudvar olyan emberekből állt, akiket igen erős igazságérzettel áldott meg az ég, akiket nem érdekelt a fősodor és a hatalom véleménye, kizárólag az, hogy olyasmin dolgozzanak, amiben hisznek. Ezt pedig szívvel-lélekkel tették. Nem véletlen, hogy többen előzetes szándékaik ellenére a színházban „ragadtak” – színészként, rendezőként, dramaturgként, kritikusként –, azokban pedig, akik visszatértek eredeti szakmájukhoz – hiszen nem szabad elfelejtenünk, hogy amatőr színészek, egyetemisták alkották a csapatot – a mai napig munkál a vágy, hogy utat törjenek. Erről számol be többek között Geréb Ágnes bába, Dózsa Erzsébet, a szentesi drámatagozat módszertanának megalapozója, Keserű Imre, a tagozat oszlopos tanára, vagy éppen Krékits József, aki egy új, filozófiával ötvözött pszichoterápiás módszer meghonosításán dolgozik.

Mint minden ötven évvel az események után lejegyzett, szájhagyomány-szerű visszaemlékezéseken és legendákká avanzsált sztorikon alapuló leírás, ezek az elbeszélések sem pontosak, egzaktak, mégis behatóak. Mivel nem levéltárban fellelt adatok hangzanak el, hanem tanúk mesélnek, a tények néha csúsznak, egymásnak ellentmondanak, összegubancolódnak, esetleg a beszélők magukat tabusítják, elhallgatnak vagy túloznak. De ez nem baj, hiszen nem a precizitás itt a lényeg, hanem a történet, a hangulat, maga a mesélés aktusa, a kapcsolatteremtés; ez az, ami összeköti a múltat a jelennel, és ami ezt a kötetet felbecsülhetetlen értékűvé teszi. Akik mesélnek, ki tudja, meddig mesélhetik, meddig oszthatják meg pótolhatatlan tudásukat, hangjukat – ki tudja, meddig élünk még abban a kegyelmi időben, amikor a múlt és jelen összeér. (A kötet bemutatásakor Dózsa Erzsébet például már nem élt, de hangja, az, ahogyan ő látta a Színpadot, a kötetnek hála, fennmaradt.)

Az i-re a pontot a kötet végén található filmnovella teszi fel, Szőnyi György Endre tollából. Szőnyi ugyan csak lazán kapcsolódott az „aranycsapathoz”, szépirodalmi szösszenetében azonban érzékletes korrajzot skiccel, cigifüstös, konyakillatú szinesztéziával tölti meg az előző fejezetekben felvázolt vonalakat.

A hiánypótló kötet révén tehát egy kicsit bepillanthatunk egy olyan világba, amely ugyan már elillant, hatása, emléke mégis kihat a mai napig, amely tökéletlenségében is mérvadó, és amelyről nemcsak jó, de kell is beszélni: azért, hogy megőrizzük és azért, hiszen ahogy Szabó Magda mondja, „beszélni kell, mert a hallgatásnak egész fészekalja rút fekete kisgyereke születik”.

Szabálytalan és kíméletlen. Beszélgetések a Szegedi Egyetemi Színpadról. Írta és szerkesztette Jászay Tamás. Szeged, MASZK Egyesület, 2024.

Megjelent a folyóirat 2025. júniusi számában