Apró Ferenc: Tömörkény és Az Én Újságom
Klasszikusunk halála után majd 110 évvel is kerülnek elő írásai – nem is várt hely(ek)ről. Ez még inkább rávilágít arra, hogy műveinek bibliográfiája messze van a befejezéstől. A minap Pósa Lajos kedvelt gyermeklapjában, a hetente megjelenő Az Én Újságomban villant elém Tömörkény neve, – nem is egyszer. Bizony, hosszabb időnek kellett eltelnie, hogy higgyek a szememnek…
Íme, az első Tömörkény-írás Az Én Újságom 1895. évi április 7-i, 15. számából:
Mit hozott a posta?
Ez az első levél, amit a szőke Lusi babának a posta hozott. Ugyan ez a posta sem olyan igazándi posta. A Béla bátyja elővett egy nagy pecsétes levélborítékot, és levelet is tett bele. Azt most már a posta elhozta Lusinak. Mikor a nagyszakállú postás beköszönt, s letette a levelet, azt is azok közé tette. Úgy nézték sorba valamenyit a gyerekek édesanyával.
– Nini, nini! – kiáltották egyszerre
– Lusi, Lusi, gyere csak!
Lusi a sarokban volt elfoglalva a babájával, mert a baba ezúttal nagyon rossz volt. Tessék csak elképzelni: nem akarta meginni a kávét! Még a kiflivég sem kellett neki. Lusi a sarokban oktatta a babát, mikor hívták.
– Mi teszik? – selypítette onnan.
– Jöjj csak, jöjj, leveled van. A postás levelet hozott neked!
Lusi még eddig sohasem kapott levelet, s hirtelen az asztalnál termett.
Hát biz ott volt a levél, a nagy piros pecséttel. Az is bizonyos, hogy Lusinak szólt, mert a cím rajta:
Mélyen tisztelt
Lusi kisasszonynak
Itt helyben.
Édesanya ölében
Lusi komolyan vette át a levelet, mint apa szokta. Leült kisszékébe, fölbontotta. Most komolyan, csöndben olvas ki a levéből mindenféle mesés szép dolgokat, ragyogó gyémántos tündérekről, aranyhajú hercegkisasszonyokról, akik sokkal jobbak, mint Lusi babája, mert minden reggel megeszik a kávét és kiflivéget.
Tömörkény Pista
Hamar megláthatjuk az emberpalántáknak szóló, finoman elrejtett tanítást: a levelet borítékba szokás tenni, ezt megcímezik, a nagyszakállú postás bácsi elviszi a családhoz, odaadják a kis Lusinak, – ugyanis az illem szerint csak a címzett bonthatja föl. A cikk aláírása Tömörkény Pista, mintha az egyik gyerek beszélné el a történteket a másiknak…
*
A következő írás Az Én Újságom 1895. évi április 14-i, 16. számában jelent meg. Ennek is Tömörkény Pista az aláírása:
Cini, cini
Kettecskén vannak, de mégsem ketten. Oh, sokkal többen. Az ezüst hangú cini cini muzsikára a pitty-palattyos fürj kitekint a kalitkából. Hallgatja a nótát, ami a pacsirta szavára emlékezteti, amit még kint hallott az aranysárga búzában a fényes, napsugaras mezők fölött. Fényes, zöld leveivel behajlik az ajtón a folyókavirág, s az is hallgat. Isten szép, derült, aranyos napja az udvar csillogó porondjáról belátogat, amint a kis Erzsike előtt a még kisebb Mariska próbálgatja az új hangszeren:
Cini, cini apának,
Cini, cini babának.
Hej, vidám élet ez itt!
A fürj néha beleszól, mert neki is tetszik. Azt mondja:
– Pitty–palatty!
A folyóka levelei bólogatnak szeliden, s kint a ház ereszén egy galamb turbékolja:
– Ugyan, micsoda szép muzsikája van a Mariskának?
Bemenne ő is, de nem mer. Pedig nem bántanák, dehogy. Csak megsimogatnák kis fejét, finom tollait, s megcsókolnák kicsi, okos szemét.
Csak szállj be, kisgalamb, nem bántanak ott, ahol vidám kacagás, öröm mellett megy a nóta:
Cini, cini anyának,
Cini, cini babának.
Három madár (fürj, pacsirta, galamb), és egy növény nevét (folyókavirág) csempészi Tömörkény az írásába. A „cini, cini” a hegedű hangjának az utánozása, a cincogás főnév játékos rövidítése. Valójában két leányka énekléséről van szó. („Öröm mellett megy a nóta”, és a borítékrajzon is kettő a kislány). Az egyszerű dallamú gyermekmondóka négy sora ez: Cini, cini muzsika, / Táncol a kis Zsuzsika, / Jobbra dűl, balra dűl, / Tücsök koma hegedül.
*
Íme, klasszikusunk harmadik írása a lap 1895. évi augusztus 4-i, 32. számából:
A tanyán
Oly szép a tanyán minden! A nyári szünidőnek az a legkedvesebb része, amit kint lehet tölteni a tanyán. Minden oly szép kint: a zöld mezők, a tehenek, a bárányok.
A mezei vadvirágok kelyhében méhecske hintáz. Az ökörszem a magyalbokor ágain ugrál. Végig a fasoros úton, amely a tanyáról a szőlőhöz vezet, a szarka repdes ágról-ágra, és cserregve üdvözli kis vendégeit a tanyának.
Ezt mindnyájan megteszik a többiek is. Míg a lányok–fiúk kint vannak apa tanyáján, a boci egészen beszokik a házba. Elmegy a konyhaajtóig, s ott fényes, nagy szemével laposakat pislog.
Addig aztán nem is megy el onnan, amíg egy kis sós kenyeret nem kap, ami egy borjúnak már igazán fölséges étel. Anya néha meg is sokallja, hogy a gyerekek kenyérrel úgy megvendégelik a bocit, de a kis Tilda olyan szívrehatóan tud könyörögni.
– Anya, télem szépen, boci éhesz…
– Ha éhes, egyen szénát, füvet a legelőn, – mondja anya.
Tilda azonban nem áll el oly könnyen a szótól:
– Boci szósz kenyeret akar enni, anya… Télem szépen, anya, Tildácska kenevét Bocinak adda!
Természetes, hogy ilyen nagylelkűségre a mama is meglágyul, s a boci újra hozzájut a pompás falathoz.
Hasonló szeretettel van Gyuszi öcsénk Talpas iránt. Talpas őrködik a tanyán a házbeliek nyugalma fölött éjszaka, de olyképp őrködik, hogy nagyon sokat ugat. Talpas tudniillik kutya, hű, derék, jó eb. Gyuszi hamar barátságot kötött vele.
A barátság révén Talpas is a Boci sorsára jut, mert ő is kap válogatott csontdarabokat a konyhából.
Az bizony jól is esik neki, mert mikor a család nincsen a tanyán, sokszor rosszul megy a dolga. A béresek nem becsülik meg, s lelkük nem érzi azt, hogy az állat is Isten teremtménye, hogy azzal is jól kell bánni.
Kint, a tanya mögött terül el nagy darabon a gyümölcsöskert. Ott oly jó lenni! Öreg nagy almafák vastag ágaikat szétterítik a föld fölött. Alattuk hűs árnyék van. Ott pihen meg a lepke, a méhe, és Irén is a csendes délutánokon. Ilyenkor semmi sem mozog a mezőn. Még a fűszálak sem bólogatnak. A levegő egy helyben áll, s fönt magasan a levegőben úszik a pusztai sas, alig lebbenti meg szárnyát. Messze az úton egy kocsi halad, zörgése nem is hallatszik el, csak a porfelhő emelkedik, és szétterül a mezők füvein.
Itt van aztán sok pompás időtöltésnek jó helye. A korán érő pirosalma szüretje, amit hárman végeztek, Irén, Gyuszi és Tilda. Irén rázta a fát, vigyázva az ágakra, hogy meg ne törjenek, Gyuszi vitte a kosarat, Tildácska pedig nagy buzgalommal szedte össze a piros, fényes oldalú gyümölcsöket a homokból.
Mikor aztán kész volt az egész szüret, akkor fölpakoltak a virágos hintóba. Legelsőbb került bele Tilda, azután az ölébe az almák, a szép, piros, jóízű almák.
Gyuszi meg Irén úgy húzták be a hintót a tanyára anyához.
– Almát hozunk! – kiáltozták már messziről.
A kis Tilda pedig nevetett, kacagott a kosárban, és úgy tetszett neki ez az utazás: a piros arcú mosolygó babának ott a piros, mosolygó almák között.
Írónkhoz közel állt a téma. Nyáridőben ő maga is gyakorta kijárogatott a Sebők-hegybe, apósának, Kiss Pálnak a zákányi kapitányságban levő tanyájára, – olykor a gyermekeivel: az 1895-ben született Lacival, és az 1897-ben világra jött Erzsébettel (Pöszével).
Tömörkény kis olvasója sokat tanulhatott: nem kevés állatnévvel ismerkedett meg, megtudta, legjobban mit szeret enni a boci és a kutya, és azt is, hogy vigyázni kell ám rájuk… Írónk azzal zárja, hogyan szüretelik a gyerekek a pirosra érett almát, ügyelve, hogy le ne törjék az ágát, és tolják haza a hintónak nevezett gyerekkocsin.
*
A Pusztai iskola Az Én Újságom 1901. évi 4. számában, január 20-án jelent meg. A Jegenyék alatt című Tömörkény-kötetből (1898) kiderül, hogy erősen rövidítve, itt-ott átírva. Sőt, az eredeti címe is más volt: Iskola a pusztán. Írónk műveinek a bibliográfiája – halála után 108 évvel is – oly szegényes, hogy a tárca első megjelenési helye nem ismert… Valószínűleg ezért nem került bele Tömörkény válogatott műveinek nyolckötetes sorozatába. (Az Arcanum sem segít, mert a számunkra ismeretlen periodikát nem dolgozta föl.)
*
A Pesti Hírlap 1904. december 30-i, pénteki számában jelent megTömörkény Így volt rendelve c. tárcanovellája. Írónk beválogatta a Napos tájak című kötetébe (1908). A következő évben – föltehetőleg miután írást kértek tőle – elküldte Az Én Újságom Naptára (1909) számára.
Elekes Péter nem tudja tovább taníttatni az elemit kitűnőn elvégzett fiát, mert nincs hozzá „tehetsége”. Homloka megfelhődzdik, amikor a kezében tartja az év végi jutalomkönyvet, lelke elnehezedik a fiát földícsérő tanítót hallgatva, – de nem tud megoldást: kisbéresnek kell adnia, hogy keressen valamicskét arra a másikra, aki már bent tanul a városban. „Jézusom, de borzasztó dolog a szegénység…” sóhajt föl az apa, ám ez valójában Tömörkény lelkéből szakad ki. Írónk ismert szólása szerint „ha az ember sóhajtani nem tudna, – hát megfulladna…” Szívfacsaró alkotás, nem hinném, hogy akadna bárki is, akinek a feszült jelenet olvasásakor ne párásodna be a szeme…
Nehéz lenne okát adnom, hogy Pósa miként gondolkodott, miért közölte Tömörkény remekét. Hiszen a jól tanuló elemistát ösztönözni kell, hogy készülődhet a nyolcosztályos főgimnáziumba, nem pedig bemutatni, hogy – némelyikükre a libák őrzése vár… A magyar gyermekirodalmat kutató Kun Miklós Jenő szerint Pósa arra akarta fölhívni a figyelmet, hogy csak tanuljon, tanuljon a szegény sorsú szülő gyermeke is…
*
Összegzés: írónknak Az Én Újságom hasábjain három eredeti közleménye, ezen dolgozat hozadéka, továbbá két tárcájának az utánközlése jelent meg. E helyütt is megköszönöm Kun Miklós Jenőnek, a Pósa-életmű legjobb ismerőjének bátorító és baráti segítségét.
Megjelent a folyóirat 2025. július-augusztusi számában