Bátyi Zoltán: „Akit a börtönben rács mögé zárt vadállatként kezelnek, az azzá is válik.”

Csillagos beszélgetés Tóth György nyugalmazott bévés őrnaggyal

Végignézett két akasztást, rengeteg olyan emberrel került kapcsolatba, akiket gyilkosságért ítéltek fegyházra, számtalan, egy kívülálló számára hihetetlen helyzettel szembesült Tóth György nyugalmazott büntetés–végrehajtási (bévés) őrnagy. A nyolcvanas–kilencvenes évek szegedi börtönvilágát felelevenítve, betekintést ad egy olyan intézmény hétköznapi életébe, amit kívülről minden szegedi látott már, de ahová egyetlen szegedi sem kívánkozott soha. Hogy miért nem? Nos, Tóth György szavaiból ez pontosan kiolvasható.

– Aligha tartozik azok közé, ha egyáltalán van ilyen, aki már gyerekkorában börtönőr szeretett volna lenni. Mikor és miért fogalmazódott meg Önben, hogy a börtönőri szolgálatot választja? Volt ennek a döntésének valamilyen családi háttere?

– Gyermekként, kisiskolásként nekem sem jutott eszembe, hogy egyszer erre a pályára kerülhetek. Apám egykori katonatársa, aki Szegeden a Csillagban volt osztályvezető, megpályázta a megüresedett gyulai börtönparancsnoki állást. Elnyerte. Akkor én, bár szegedi vagyok, itt születettem 1956-ban, Gyulán éltem, ugyanis oda nősültem. A „viharsarki” fizetések az ország legendásan alacsony szintű keresetei közé tartoztak. Bár a jó szakmám – szobafestő – révén, ha akkor Szegeden lakom, elegendő lett volna, de nem volt lakásom. Az utcán találkoztam össze a családi jóbaráttal, aki megajánlotta nekem a börtönőri állást, az ottani bévé intézetben. Akkor szereltem le, így gondolkodási időt kértem. Fél évig tűnődtem, majd beadtam a derekamat. 1981 júniusát írtuk akkor. Egy évet töltöttem el a gyulai börtönben, ahol a szakma (hivatás?) alapjait megtanultam. Lehetőség nyílt szolgálati lakás megszerzésére, ha Szegedre kérem az áthelyezésemet. Ez fontos volt az akkor két apró gyerekem miatt.

– Mennyire volt nehéz a ’80-a években bekerülni a bévés testületbe? Milyen követelményeket állítottak fel a belépni szándékozónak?

– Az én helyzetemet tekintve nem volt nehéz, hiszen invitáltak oda. Egyébként talán igen. A felvételi előzmények és követelmények szigorúak voltak akkor is, és azok ma is. Büntetlen és feddhetetlen előélet. Letöltött sorkatonai szolgálat, erkölcsi bizonyítvány. Hosszas elbeszélgetés, miért akar a delikvens ide belépni, mi a motiváció? Lenyomozták az illető családi, baráti, ismerősi környezetét. Megvizsgálták, tagja-e nemkívánatos szervezetnek, kikkel folytat barátságot, nem tart-e fenn kapcsolatot bűnözői körökkel? A családban volt-e érintett személy ezekkel a kitételekkel, netán büntetett előéletű személy? Környezettanulmányra kiküldtek a felvételt kérő lakhelyére kérdezőbiztosokat, informálódtak a jelentkező személyisége, szorgalma iránt a munkahelyén. Firtatták, tagja-e valamilyen szervezetnek, párt-, vagy KISZ-tag-e? Megnézték hol, milyen környéken lakik, káros befolyással lehet-e a szomszédi-baráti kör a felvételizőre, a bévé szempontjából nemkívánatos elemekkel tart-e kapcsolatot? Aztán egészségileg, fizikálisan, szellemileg megfelel-e az elvárásaiknak? Ez utóbbi érdekes, mert sajnos találkoztam már börtönőrként néhány olyan, nehéz felfogású kollégával, aki bár toronyszolgálatra alkalmas volt, de más feladatot nem lehetett rábízni. No, és találkoztam a „régi” nomenklatúra néhány itt ragadt dinoszauruszával is, akik még a Rákosi–éra idején kerültek a bévé kötelékébe, és magukévá tették annak a kornak az elvárásait. Voltak itt az egykori ÁVH-ból a bévébe áthelyezettek, sőt, egy középszintű beosztásban lévő idős kollégám még a recski táborban kezdte őri pályafutását. Pár év múlva ők nyugdíjba vonultak. Megjegyzem: az elítéltekkel való bánásmódról sok érdekes és hasznosítható információt sajátítottam el tőlük.

– A Csillag börtönbe (vagy, ahogy hivatalos nevét is használjuk: Szegedi Fegyház és Börtön) kerülve hogyan változott meg az élete? Hiszen mégiscsak az ország egyik legszigorúbban őrzött fegyintézetében kellett szolgálnia, ahol számtalan életfogytiglanra ítélt rabot bíztak az őrizetére.

– 1982 augusztusában léptem át a Csillag küszöbét és azonnal zord fogadtatásban volt részem. Az előtte lévő napon szökött meg V. György elítélt az Alföldi Bútorgyárból, a börtön munkáltatási üzeméből. Emiatt a közhangulat igen komor volt, kemény presszió alatt állt a teljes személyi állomány. Hatalmas szigor és vizsgálat járta át az egész őrzési rendszert, felelősöket keresve. Az összes addig alkalmazott felügyeleti módszert, és az őrzésbiztonsági feltételeket átdolgozták, szigorították. Ebbe a helyzetbe csöppentem én bele. Gyulán is, Szegeden is az őrszolgálati (aminek a megnevezése később biztonsági szolgálat lett) beosztásba kerültem, amely az őrtornyokban töltendő szolgálati időt jelentette. Feszes és unalmas volt ott fönn silbakolni éjjel-nappal a toronyban, 12 órás szolgálati rendszerben. A tanulóidőt letöltöttem, a következő 3 évem ott telt el. Közben persze – betanulás céljából – időnként beosztottak más elítélt kísérési, például a bíróságra előállítási feladatok ellátásába, így az elítéltek vagy előzetesek szállításának börtönön kívüli rendjébe, külső polgári kórházban őrzendő beteg elítélteknek az őrzésére. Tehát a szigorú őrzési feladatok minden szintű ellátására treníroztak, mert Szegeden az ország legkeményebb bűnözőit tartották fogva. A gyulainak a börtön és fogház „szelíd” fokozatával szemben a Csillag fegyház volt, vagyis az ország talán legkeményebb intézete. Ebben a legszigorúbb végrehajtási fokozatban már sokkal keményebbek voltak az őrzési-bánásmódbeli feladatok is. Lévén az itteni elítéltek is a legsúlyosabb élet elleni bűncselekményeknek voltak az elkövetői, ráadásul akkor az összes magyar börtönhöz képest egyedül csak itt tartottak fogva életellenes bűncselekményekért életfogytiglanra ítélt rabokat is.  Megjegyzem: a „rabok” kifejezést a köznyelv használja, a büntetésvégrehajtásban az „elítélt, vagy „fogvatartott” megnevezés a helytálló.

– A Csillagba érkezésének első napjairól, hónapjairól már esett szó. De milyen feladatokkal szembesült még, amikor már hosszabb ideje a Csillag dolgozója volt?

– Mint kicsi intézetből érkezőt, engem is csodálattal töltött el az a biztonsági rendszer, ami itt ki volt építve. Egyszer-egyszer azért mégis kijátszhatóvá vált. Már írtam a szökésről, ami rányomta bélyegét a szegedi kezdetre. Azután néhány év múlva újabb szökés: K. Sándor kijutva a börtönudvarba, ahol várakozott a budapesti Gyűjtőbe induló szállítóbusz, annak fenéklemeze és futóműve közé bepréselve magát. Így jutott ki egy hajnalon a börtönből, s valahol Kiskunfélegyháza belterületén haladva már nem bírva a kapaszkodást, leesett az útra. A busz rugózata, amelyen hasalt, összetörte a bordáit, de megúszta élve. Ott fogták el, mert nem bírt felkelni az útról. A gyulai viszonyokhoz képest új volt a fegyház szigora. Ezt meg kellett tanulnom kezelni, alkalmazni. Itt sokkal erősebb volt a fegyelem, és sokkal nagyobb szükség volt az elővigyázatosságra. 1982-ben az elítélt létszám a Csillagban, minden végrehajtási kategóriát tekintve, elérte az 1200 főt. Ez emeletenként kb. 300 elítéltet jelentett, melynek felügyeletét egyetlen szintes felügyelő látta el. Mellettük úgy 100-120 fő előzetesen letartóztatott és a kb. 40-50 szabálysértési elzárást töltő fogvatartott is a Csillagban lakott. Ez utóbbi a „tyúktolvaj és csavargó, no, és az akkor büntetendő közveszélyes munkakerülő” volt. Ezzel csak az akkori hihetetlenül magas létszámterhet kívántam illusztrálni, ami önmagában is nagyon nyomott és kimerítő feladatot rótt ránk. A Gyulai BV-ben nem igazán találkoztam súlyos bűnelkövetővel, akiket ennyire fegyelmezni kellett. Ezért létkérdés volt számomra, elsajátítom-e azokat a kezelési módszereket, amelyek ezt a veszélyes embertömeget irányítani képesek. Meg kellett tanulni bánni a rabbal először is magával, mint emberrel, mellette óvatosnak, elővigyázatosnak, mindenre felkészültnek kellett lenni, mert nem tudtam kiszámítani, mire készül? Voltak őr elleni támadások, szökési kísérletek, s ami még veszélyesebb: ők egy végtelenül rafinált, sokan óriási rábeszélő és befolyásolási képességgel rendelkező embercsoportot alkottak. Ez volt a „minden hájjal megkent” kategória. Megpróbált behálózni, hogy kedvezményeket csikarjon ki magának. Nem beszélve a komolyabb vesztegetési kísérletekről. Ezek észrevételét, felismerését, elhárítását alaposan meg kellett tanulni. Sajnos voltak „kollégáink”, akiket sikerült befolyásolni. Emellett sűrűn kellett „hipist” – vagyis zárkamotozást – végezni, mert akár tiltott élvezeti cikkeket, értékeket, becsempészett pénzt, ékszert, vagy akár szökésre, támadásra alkalmas eszközt is tartottak maguknál. Ilyenkor szó szerint szét kellett szedni a zárkát. Kopogtattuk a falicsempét, amit kikapartak, mögötte üreget képezve ott rejtették el ezeket, majd ügyesen visszaillesztették a burkolatot. De ez csak egy a rengeteg lehetőség közül. Az elítéltek hihetetlenül agyafúrtak és találékonyak volt az őrség kijátszásában, sokszor csak kullogtunk utánuk.

– Később hogyan alakult a börtönszolgálata a Csillagban? Milyen feladatköröket kellett ellátnia?

– Három év leteltével találtak arra alkalmasnak, hogy ne csak az őrtoronyból, hanem „testközelből” őrizzem, felügyeljem az elítélteket. Tehát az elhelyezési körletre kerültem, úgynevezett „szintes” őrnek. Ma ezt körlet-felügyelőnek nevezik. Ez az egyes emeleteken a zárkákban elhelyezett elítéltekkel való közvetlen kontaktus adta feladatok ellátását, irányítását jelentette. Talán az egyik legkomplexebb, legnagyobb odafigyelést és elővigyázatosságot igénylő munka volt a börtönön belül. Azon túl, hogy ismernem kellett a bűncselekményét, meg kellett ismernem a személyiségét, pszichés tulajdonságait, hajlamait, családjához és a börtön (fegyház) rabtársadalmához való kötődését, agresszivitási szintjét, befolyásolhatóságát és még ezer más tulajdonságát a rabnak. Ez fontos munka, például a nevelőtisztekkel való szoros együttműködés és a fokozott veszély miatt is. Egy idő után egy kicsit szintet ugrottam a beosztásban, körlet-főfelügyelőként tevékenykedtem, tehát azokat a kollégáimat irányítottam, akik olyan munkát végeztek, mint magam is éveken át. Magasabb beosztásra vágytam, képezni magam. Mikor lehetőségem nyílott a továbbtanulásra, felvételiztem a Rendőrtiszti Főiskolára, amelyet levelező tagozaton elvégeztem és tiszti beosztásba kerültem. A főiskola után nem volt lehetőségem a Csillagban maradni, mivel abban az időben három másik kollégám is tanult párhuzamosan az RTF-en, a végzetteket viszont valahol el kellett helyezni, de a Csillagban már be volt töltve minden státusz. A Nagyfai Alkohol-elvonó Intézet épp akkor alakult vissza börtönné, amikor végeztem (ugyanis évtizedekkel korábban is ilyen feladatokat látott el), ott égető szükség volt jól képzett bévés állományra a beindításához, működtetéséhez. Kénytelen-kelletlen fogadtam el az ott kínált őrparancsnoki (később biztonsági tiszti) beosztást. Nem volt más választásom, így el kellett hagynom a Csillagot, hogy az ottani őrséget irányítsam. Két évig bírtam ki Nagyfán, de személyes konfliktusba kerültem a közvetlen elöljárómmal. Megunva a vele való napi harcot, egy rendőr barátomat kérdeztem meg, volna-e náluk lehetőség áthelyezéssel a rendőrségre kerülni? Nos, volt…

– Visszatérve a nyolcvanas évekbe: a börtönkörülmények mennyire nehezítették meg Csillagban élők hétköznapjait? Gondolok itt az elítéltek elszállásolására, étkeztetésére, tisztálkodására.

– Ami a szállást illeti: mondhatni, rettenetes volt. Zsúfolásig tömött, levegőtlen zárkák, háromemeletes (!) ágyak. Ha éjszaka, rossz álmában felriadt a felsőágyas rab és felugrott, alaposan beverte a fejét a mennyezetbe.  A vécé nem volt elkülönítve. Minden zárka sarkában, közös légtérben a többiekkel, az ülő embert épphogy elfedő paraván takarta, bejáratát egy selejt pokróccal zárták le.  El lehet képzelni, milyen volt a hangulat akkor, ha valakit a szüksége pont étkezési időben szólított meg. Tisztálkodáskor két rabra esett egyetlen lavór, és egy mosdókagyló volt a zárkában. Gondolhatja, milyen tumultus zajlott le például ébresztő után. Természetesen semmi szökésre, támadásra felhasználható eszköz nem lehetett a rabok lakóterében. Akkor még nem volt kiépítve emeletenként fürdő, így az udvar másik épületének – az úgynevezett Megye 1-es körletnek – az alagsorában lehetett lefürdeni a raboknak. Erre hetente 1 (!) nap volt kijelölve, amikor 80 (!) fős oszlopokba osztva kísértük át őket a Csillag központi körletéből fürdetésre. Erre fejenként maximum 5 (!) perc állt rendelkezésre, mert ha az 1200 embert le akartuk fürdetni a napirendbe szorított időintervallumban, egyik oszlopot kellett nyomni a másik után. Ennyi idő alatt képtelenség volt ezt rendesen megoldani. Alig szappanozta le magát a rab, már a többi érkező nyomta kifelé. Néha már-már zendülésre is alkalmas hangulat alakult ki. Persze ez alapot adott a verekedésekre, ám ezt a fürdetést célzottan ki is használták a riválisok. Ha másutt nem adódott lehetőség „lejátszani” az egymással szembeni mérkőzést a személyes ellentétek, a rivalizálás miatt, hát a fürdetés nagyszerű alkalom volt erre. Egyetlen felügyelő kísérte az oszlopot hátul. Amikor elől, a tusolóból ordítozás hallatszott, híre szállt a verekedésnek, akkor neki egyedül kellett előre furakodni az alagsor szűk folyosóján, hogy szétválassza őket. Nos, gondoljuk csak el, ha például. „megjátszott” ez a verekedés, egy pillanat alatt megfojthatták volna a közöttük átfurakodó őrt, és soha nem találják meg, ki tette. Az étkeztetésre viszont nem lehetett panasz, sokszor irigyeltük őket, mert jobb volt az elítélt ellátás, mint az őri konyhán kínált étel.

– Ha nem adunk feladatot egy rabnak, akkor ő fog adni nekünk, hallottam többször is a személyzet tagjaitól, amikor újságíróként megfordultam a Csillagban. Milyen lehetőséget kínált ez az intézmény a munkáltatásra és a szabadidő – már amennyire szabad az idő a Csillag falai között – eltöltésére?

– A munkáltatás zömmel az intézethez tartozó Alföldi Bútorgyárban zajlott, de volt más munkahely is: többek között a Külső fatelep, a DEFAG, az Ikarus. A bútorgyár két műszakban adott munkát. A délelőttibe a ’80-as években mintegy 5-600, a délutániban 150-200 elítélt vonult át dolgozni. A faipar és általában a bútorgyártás területe a legporosabb, legzajosabb munkahelyek egyike, a felületkezelés (lakkozás, fényezés) pedig a legártalmasabb tüdőrongáló. Az elítéltek bérezése véleményem szerint (lehet, hogy ezért most elkárhoztatnak) megalázóan kevés volt. Míg a szabad, polgári munkahelyeken akkoriban 14-16 forintos órabérért dolgoztak, az elítélteknek maximum 4-6 forintot fizettek óránként. Ebből még levonták a rabtartás összegét, valamint a perében meghatározott, ítéletben megjelölt kártérítést a sértettnek. Ez persze jogosnak tűnik az egészséges szemléletű, szabad emberek számára, akik ilyenkor azt mondják: nagyon jól van ez így, pusztuljon el a bűnöző! Ezt nem kommentálom. Magánemberként nekem is van véleményem. Ám hozzátenném: ha ezt az embert egyszer szabadlábra helyezik, ellensége lesz az egész világnak és ott folytatja, ahol abbahagyta, mert nincs másra kilátás. Akit a börtönben rács mögé zárt vadállatként kezelnek, az azzá is válik. Esélye sincs új életet kezdeni, nem kap rá lehetőséget. Ugyanabba a környezetbe megy vissza, mert egyedül csak az fogadja be. Ezzé változott és kész. Kijön a börtönből egyszál gatyában és éljen meg. Se lakása, se ismerőse, családja kitagadta, mert hiába dolgozott bent, mint a güzü, szinte semmivel szabadul. Mihez kezdjen? Persze, bűnhődjön, dögöljön meg, mondják sokan. Hát jó. De az a tigris, amelyet vasvillával és ostorral etetnek a rács mögött és nem idomítják, ha kiszabadul, megeszi a gondozóját. De ez az én véleményem, és nem érdekel másé. A szabadidő eltöltése? Legtöbb elítélt munka után feküdt az ágyon és kész. Mit csinálhatott volna? Sokan „gyúrtak”, vagyis edzették a testüket és egymásnak dicsekedtek, kinek, mekkora a bicepsze, a háta, a deltája. Mások hetvenkedtek a kinti régi történeteikkel, a „nagy balhék elkövetésével”, amelyeknek 90 százaléka mese, feltupírozott hazugság volt. Egyesek szerencsejátékot játszottak, ami persze abban az időben tilos volt, mert tétre ment. Az elítélt a beérkező csomagjában küldött cigarettáját sokszor azonnal megjátszotta és el is bukta. Ez üzletet képezett, volt, aki bespájzolt 2-300 doboz cigarettát, és abból adott még uzsorakamatra másnak. A tartozások pedig csak szaporodtak és az eladósodott ember „csicskává vált”, akinek parancsoltak a menők, na meg a „nagy balhét” csinálók. A negyvenes átmérőjű bicepsznek és a magasabb agressziónak kevesen állnak ellen. Ám az erővel szerzett hatalom is pünkösdi királyság volt, mert aztán jött valaki, aki hülyére verte a királykodót, és letaszította a trónjáról. De beszélni kell a normálisabb elfoglaltságról is. A ’80-as évek második felében már sokan szakkörbe iratkozhattak be, volt, aki festett, más szobrocskákat faragott, könyveket olvasott ki a 15 ezer kötetes könyvtárból, netán szavalókörben szerepelt. Akadt, aki a rabzenekarban játszott és még színjátszó-csoportot is alakítottak a fogvatartottak. Többször vetítettek mozifilmet a kultúrteremben, és lelki foglalkozásra is volt alkalma a raboknak. Több felekezet papja, prédikátora járt be, misét, lelki foglalkozást tartani. Sokan voltak analfabéták, vagy osztályhiányosak. Nekik kötelező iskolai képzés folyt, polgári életből érkező tanítók, tanárok vezetésével, sőt voltak olyan elítéltek is, akik tanítottak. A kezelhetőbb és jelentős javulást mutatók közül, igaz csak elenyésző hányadban, de középiskolai, főiskolai képzésre kijárhattak a városba. Akadtak, akik eredményesen tanultak nyelvet szótárakból.

– A börtön történetét egy kicsit is ismerők tudják: a legsúlyosabb köztörvényes bűnöket elkövetők otthona volt a Kádár-korszakban is a Csillag. Mennyire határozta meg ez az őrök napi munkáját? Ön például került-e olyan helyzetbe, ami veszélyeztette az életét vagy a testi épségét?

– Meg kellett ismerni, tanulni a kiépített biztonsági rendszer és a módszerek alkalmazását, kezelését, valamint az egyes büntetési rezsimekhez tartozó fokozatok szerinti bánásmódot is. Más szabályok vonatkoznak az enyhébb (fogház), az erősebb (a börtön) és a legerősebb, legkeményebb (a fegyház) kategóriába tartozó fogvatartottak kezelésére, irányítására és elhelyezési körülményeire. Azt mindenki tudja, hogy egy tyúkketrecben nem lehet oroszlánt tartani. Akadt a fegyőrök között olyan, akire rányomta a bélyegét a börtön. Szűkszavúak voltak, gyanakvók mindenkivel, s volt, aki félt. Rá csak toronyszolgálatot lehetett bízni, ő nem ment a fogvatartottak közelébe, ha egy mód volt rá. Úgyszintén volt köztünk, aki bizony megbukott a velük való üzletelés során. Hozott be nekik egy s mást, aminek az volt a veszélye, hogy ezáltal már zsarolhatóvá vált. Csak a rabon múlott, hogy a bukott, megvásárolt őr nem hozott-e be neki szökésre, támadásra alkalmas eszközt. Volt, aki szeszesitalt csempészett be, persze méregdrágán, amit a rab hozzátartozója fizetett ki, vagy éppen ő csempészett be valahogyan a rabnak. Néha adódtak olyan helyzetek, amelyekben a rutin, a helyzetfelismerő képesség segített egy akár potenciális veszélyhelyzet megoldásában. Egy alkalommal a legfelső emeleten egy közismerten „kannibál” zárkában (ez egy szleng volt közöttünk a legveszélyesebbekre alkalmazva) kellett rendet teremtenem. A zárkához mentem és nyitást kértem. Akkor egy központi vezérlőből lehetett ezt megoldani. Nyílt az ajtó, beléptem a 12 fős zárkába, ahol óriási hangzavar fogadott. Le kellett csendesíteni őket. Egyedül álltam, szemben a tizenkettővel, mind válogatott gazember és kigyúrt, hatalmas fickó. De nekünk ez volt a feladatunk, amit valahogy sikerült megoldanunk. Ekkor a kinyitott zárkaajtó a huzattól becsapódott mögöttem. Nos, egér a kelepcében-helyzet alakult ki. Ott álltam, és nem volt kiút. Odalépett elém egy félmeztelen nagy bölény, és fenyegetően két oldalra feltartotta hatalmas karját a megfeszített izomzattal. Közel hajolt hozzám és szótagolva a képembe kérdezett: – No, most ilyenkor mi van felügyelő úr? Meg kellett oldanom a helyzetet és nem mutathattam félelmet, mert akkor ezek vagy megesznek, vagy játszanak velem, mint macska az egérrel. Kihúztam az asztal mellől egy stokit, leültem és azt mondtam: „Semmi. Valaki álljon az ajtóhoz és nyomja a kijelző gombot. Amíg ki nem nyitják az ajtót, egyikük hozzon egy pakli kártyát és verjük a blattot.” A gorilla ránézett a többiekre, és odaállt az ajtóhoz megnyomni a gombot. A többiek röhögésben törtek ki, előkerült a kártya – ami persze tiltott volt, de természetesen, minden zárkában eldugtak egy ilyet. Megkérdeztem, mit játsszunk? „Fájert –mondta az egyik”. Akkor kinyílt a zárka ajtó és két kollégám lépett be azzal: Mi történt? Én megfordultam és megint azt mondtam – Semmi. De itt a hatalmas veszélyek között ismételhetném az állandóan forró helyzetű fürdésre kísérést, vagy a bútorgyárban a sivító gépek melletti munkáltatási felügyeletet, ahol úgy tudták volna elvágni bárki torkát, hogy senki meg sem hallhatta a sikoltását, mint ahogy az óriási zajban nem hallották meg a Richter Richárd által megkéselt művezetők segélykiáltását sem. Számtalan veszélyhelyzet adódott nap, mint nap, de ezeket az eltelt idő folyamán megtanultuk kezelni. Mi, körletőrök néha nem mindenben értettünk egyet, de mégis olyan összetartás volt közöttünk, ami párját ritkítja. Hiszen hatalmas volt a veszély a szolgálat minden percében, és már egy szemvillanásról tudtuk egymás minden gondolatát, azt, hogy kinek, mi a dolga egy őrjöngő zárka lecsillapításában, stresszes, életveszélyes helyzetben. Mindent elhajítva vágtattunk oda, ahol egy kolléga veszélybe került. Tudtuk: ma te, holnap én.

– Kik azok a rabok, melyek voltak azok az események, amelyek oly nagy hatással voltak Önre, hogy soha nem tudja kitörölni az emlékei közül?

– Nem tudom elfelejteni az öngyilkos rabokat, akik szemrebbenés nélkül követtek el magukon hasfelmetszést, amikor megkapták az otthoni levelet arról, hogy sem a feleségük, sem gyerekeik nem akarnak soha többé találkozni velük. Egy ilyen szörnyű öngyilkosságot saját szememmel láttam, mert előttem tette. Emlékszem egy olyan rabra, aki a csíkokra tépett lepedőjére akasztotta fel magát a zárkában reggelre virradóra, úgy, hogy a földön fekve addig forgott saját tengelye körül, amíg befeszült a nyakába tekert hurok, és saját magát fojtotta meg. De nem felejtem el azt a rabot sem, aki a fegyelmi zárkába büntetésből volt bezárva, s a végbelében egy vékony fadarabba rést vágva egy fél borotvapengét rejtett el, majd ott elővette, és felvágta a csuklóján az ereket. A kinyitott zárkaajtóba állva hüvelykujjával befogva a sebet az ütőeréből kifröccsenő vérrel spriccelte le az odarohanó őröket, miközben azt ordítozta: „Gyertek, rohadt smasszerek, igyátok meg a véremet!” Néha még eszembe jut, amikor ott álltam fönn, a hatalmas lángokkal égő bútorgyár kárpitos csarnokának tetején, a betonperemen. Szinte látom, ahogy az öntött betonfödém az alatta őrjöngő tűz forróságától egyszerűen behorpad, mint egy úszómedence. Máig hallom a csarnok belsejéből a tűzbe szorult rabok kétségbeesett kiáltozását, ahogy az ablak rácsán át ordítanak a lent derékig oltóhabban gázoló tűzoltóknak, hogy valami kötéllel szakítsák már ki az ablak rácsozatát, mert benn égnek. És sikerült! Ám három ember így is halálra égett: egy rab és két börtönőr, akik a munkáltatást irányították. S miért? Mert a rabok egy zárlatos vízforralót barkácsoltak munka közben, és az szikrát adott, ami berobbantotta az üzemcsarnok nitrós ragasztószerrel dugig telített levegőjét. Vagy egy másik emlék: a gyógyító-nevelő (mi csak „gyogyó-körletnek” hívtuk) csoport egyik rabját a zárkatársa cukkolta: „Nem mered felvágni a hasadat!” A megszólított, egy csenevész, húszkilós flótás azt válaszolta: – Én ne merném? Olyan gyáva sz..nak tartasz engem? Dehogynem! Azzal fogta a bugyli bicskát és harakirit követett el. Majd kitámolygott a zárkából, tenyerében tartva a kitüremkedő beleit, jött oda a rácshoz és kiszólt nekem: – Jöjjön Tóth úr, van egy kis baj! Mind megannyi borzasztó emlék.

– Egy kívülállónak hihetetlen, miket kellett átélni a fegyőröknek abban az időben. Hiszen nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy akkor még érvényben volt a halálos ítélet, és a Csillagban is akasztottak rabokat.

– Aki soha nem járt börtönben, annak valóban nagyon nehéz átérezni a szigorú fegyházi rendet. Pedig ez volt a valóság. De az akkor átéltekről nincsenek rémálmaim, mint ahogy a megtekintett akasztásokról sincsenek. Az akasztóudvar fala tövében lévő kis szellőzőablakon keresztül szigorú csendben néztük végig, amikor Richtert, a háromszoros gyilkost, kísérték a bitó alá. A bútorgyár üzemcsarnokában, késekkel felfegyverkezve végrehajtott ámokfutása közben egyenként szúrta le a zakatoló faipari gépek hatalmas zajában közlekedő művezetőket, termelésirányítókat. A kivégzése előtt viszont tétován lépdelt be kéz-láb bilincsbe verve az őt közrefogó kísérő őrökkel az akasztóudvarba. A bíró felolvasta neki a Legfelsőbb Bíróság kegyelmi kérvényt elutasító határozatát, azután átadta a hóhérainak. A kötél nyakára helyezésének pillanatában le akarta köpni a bírót, de a megszoruló kötél a torkába fojtotta szándékát. Amikor a szentesi kettős gyilkost, Kókai Barnabást vezették a vesztőhelyre, én a biztosító őrség tagjaként álltam az akasztóudvar fala mellett. A bekísért halálraítélt a rémülettől szinte eszét vesztette és reszketett. Nadrágján egyre növekvő sötét folt jelezte, nem volt ura magának, a félelemtől bevizelt. Előttem van, ahogy a hóhér a bitófán lógó ember mellén kettétépte az inget, és látszottak a hatalmas, végső szívdobbanások, miközben az oszlophoz szíjazott lábán egy tehetetlen rángás futott végig. Ezek a történések örökre belém vésődtek. Tudtam, megérdemelték ezt a büntetést. Kívántam magam is, hogy bűnhődjenek. De emberből vagyok én is, itt szó nincs részvétről, sem szánalomról. Akartam, hogy így legyen. Ám akkor, ott, láttam a halált. És láttam, mennyi kell hozzá. Egy szemvillanás. Ennyire egyszerű? Egy pillanattal előbb még élt és már nem. A szemem láttára. Kevesen lehettek ilyennek részesei. Szédülni kezdtem, hányinger fogott el. Nem akartam szégyenszemre elájulni. Kiléptem a sorfalból és társaim csodálkozó tekintetétől kísérve, kiballagtam a börtönudvarra, s leültem a kapu sarokkövére. Az udvaron – mint minden kivégzésnél – készenlétben vártak a börtön járművei, hogyha a halálraítélt félelmében ordít, vagy utolsó üzenetet akar küldeni az emeleti zárkákban hallgatózó rabtársainak, indítsák be és bőgessék a járművek motorját, ne hallhassa senki a kiáltásokat. A sofőr vigyorogva hajolt ki a fülke ablakán és oda szólt: – Na, mi van kölyök? Nem bírod a gyűrődést? 

– A rendszerváltozás milyen átalakulást hozott a Csillag életében? A szigorú elzártságban is érződött a falakon kívüli nagyobb szabadság?

– Ez hatással volt ránk, őrökre, és az elítéltekre is. Bővült az általuk tartható tárgyak köre, már minden zárkában lehetett televízió, addig számukra luxusnak tekinthető dolgokat kaphattak csomagban, vásárolhattak a börtönboltban. Akkor már Nagyfán dolgoztam, ahol kisebb súlyú bűncselekményekért elítélteket őriztek. Majd nemsokára átléptem a rendőrség szervezetébe. Ott négy évig teljesítettem szolgálatot, akkor visszahívtak a Csillagba, egy magasabb beosztásba, az Alföldi bútorgyárban külön szervezett biztonsági-csoport vezető helyettese lettem, és ekkor is értesültem bizonyos változásokról. Valamennyire megengedőbbé vált a börtönrezsim, és ez az őrség és az elítéltek közötti párbeszédben is megmutatkozott. A raboknak egyszerre „jogaik lettek”, amelyeket be kellett tartani. Bővült az általuk birtokolható személyes használati tárgyak köre, és egyes intézetekben próbaként bevezették az „intim beszélőt,” amikor az elítélt menyasszonya, felesége mást is tehetett egymással a beszélgetésen kívül. Igaz, ez rendkívüli jutalomként jöhetett létre és igen rövid életű próbálkozás volt, amit a Csillagban nem is vezettek be. Az enyhítést mutatta, hogy pár napos eltávozást, vagy például büntetés-félbeszakítást ügyes-bajos dolgai intézésére kaphatott a rab – persze szigorúan megszabott magatartási feltételek esetén.

– Mint elmondta, két ciklusban is szolgált a Csillagban. Mennyivel másabb típusú bűnözők őrzését kellett megoldani az elsőben, mint a másodikban?

– Az első időszakban sokkal kezelhetőbb volt az elítélt állomány. Megjegyzem: az általunk engedélyezett kezelési jogszabályok, vagyis a börtönrezsim nem volt annyira megengedő, mint később. Akkor még jobban érvényesült a szigor, még nem kellett „úrnak” nevezni az elítéltet. A második bévés korszakomban változtak a jutalmazási és fegyelmezési belső szabályok is. Sokat korlátoztak a velük szembeni kommunikációban. Ami lehet akár célszerű, csak semmit sem ér. Immár bármit megfellebbezhetett a fogvatartott. Ami persze egy jogszabálykövető intézkedés volt, de tény: a nevelés eredményességét óriási mértékben visszavetette, megnehezítette. Olyan jogokkal ruházták fel az elítélteket, amelyek a büntetés végrehajtásának feltételeit sok esetben szinte eredménytelenné tehették. De hát ezt akartuk, nem? Végül is uniós tagország lettünk. Mondhatni, maradi vagyok, ám én abban a korban, abban a rezsimben lettem börtönőr. Nem hazudtolhatom meg magam. Az új szelek új széllovasai más irányba vitték a hajót, s majd meglátjuk, part lesz-e belőle vagy zátony. Ez már nem az én gondom, ugyanis 2000-ben őrnagyi rendfokozatban kértem a nyugdíjazásomat a bévéből. Utána pár évig még rendőrként dolgoztam a bűnmegelőzésben teljesítve szolgálatot. 

– Végül miért váltotta a börtönös egyenruhát rendőrire? Túl nehéz súlyként nehezedett a vállára a börtönszolgálat? Mennyire viselte meg az, hogy ugyan a rács másik oldalán, de mégiscsak egy börtönben teltek el a munkanapjai?

– Volt egy szólásmondás közöttünk: a börtön nagyon kis hely, a rendőr munkahelye sokkal tágabb. A börtönben a kis helyre összeszorult sok-sok ember megeszi egymást, mert konfliktushelyzetben nincs hová menniük, nincs hová tágulni. Valóban így volt, így van. Állandóan konfliktushelyzetek alakultak ki, ezért úgy láttam, lépnem kell, és soha nem bántam meg, hogy visszatértem a rendőrséghez.

Fotók: Gaál Béla; Portréfotók: Bátyi Zoltán