Bene Zoltán: Hittel, alázattal, tehetséggel

A Liget Társulat Akárki-előadása a Tisza Teátrum 2025-ös évadjában

A középkori színház egyik jellegzetes irányzata az egyházi tanítással, a kereszténységgel szorosan összefonódó játékok bemutatása, amelyek a liturgikus rítusok részeként jelentek meg. A dráma, amely az ókori színház hanyatlásával évszázadokra visszaszorult, a középkori Európában részint a vásárokban (pl. a Commedia dell’arte formájában), részint a templomok falai között született újjá. Az első dramatikus rítuselemek a X–XI. században bukkantak föl a liturgiában, főként a nagy keresztény ünnepekhez, mindenekelőtt a húsvéthoz és a karácsonyhoz kapcsolódó szertartások részeként.

A liturgikus színdarabok eredetileg latin nyelven, az oltár előtt zajlottak, azzal a céllal, hogy vizuálisan, élőképes formában jelenítsék meg a bibliai történeteket, ezáltal téve érthetővé a többnyire írástudatlan hívek számára az üdvtörténet főbb mozzanatait. Ezek a darabok egyszerű dialógusokra és kórusénekekre épültek, az előadásokat kezdetben szerzetesek, papok, esetleg diákok adták elő.

A középkori liturgikus drámák legismertebb típusai a húsvéti és karácsonyi misztériumjátékok, a csodajátékok és a moralitásjátékok voltak. A misztériumjátékok a Biblia történeteit, a csodajátékok a szentek életéből vett epizódokat vitték színre, míg a moralitásjáték, amely a XIV–XV. században vált népszerűvé, már elrugaszkodott a kifejezetten bibliai tematikától, és allegorikus formában tárgyalta az emberi élet, a bűn, az erény, a halál és a megváltás kérdéseit.

Ebből következően a moralitásjáték sajátos keveréke az allegóriának és a didaktikus színháznak. Főszereplője mindig egy átlagember (Akárki, németül Jedermann, angolul Everyman), akinek életútját végigkövethetjük a születésétől a haláláig, s ezen az úton különböző megszemélyesített fogalmak – mindenféle erények és bűnök, világi javak, kísértések, vágyak – segítik vagy éppen akadályozzák a beteljesülés, tehát az üdvösség elérésében. A moralitásjáték üzenete az egyértelmű, a didaxist sem nélkülöző erkölcsi tanítás, célja pedig, hogy fölismertesse a nézővel saját helyét és feladatát a világban, s megértesse az üdvösséghez vezető út szükségességét és lényegét.

A moralitásjátékok cselekménye gyakran egyfajta szellemi utazás: a főszereplő szembesül a halál elkerülhetetlenségével, próbára teszi barátait, családját, vagyonát, míg végül egyedül az erények egyike-másika marad vele az utolsó óráján (sokszor kizárólag a bűnbánás). A moralitásjáték valójában a középkori keresztény világkép egyik legfontosabb gondolatát, az ars moriendi, azaz a meghalás művészetének kérdéseit feszegeti.

A moralitásjátékok egyik legismertebb darabja az angol Everyman (magyarul: Akárki), amely a XV. század végén keletkezett, s máig a műfaj klasszikus példájaként tartjuk számon. A mű szerzője ismeretlen, s az évszázadok alatt számtalan földolgozást és adaptációt ért meg – beleértve a magyar színpadi változatokat is.

A darab mindig az Atya panaszaival kezdődik, az emberi világ gyarlósága fölötti kesergésével, amely azzal ér véget, elrendeli, hogy Akárkit szólítsák fel a számadásra (mert az Akárki központi alakja természetesen és a műfaji követelményeknek megfelelően az „átlagember”). A Halál az Istennek engedelmeskedve el is megy Akárkihez, s közli vele, hogy el kell számolnia élete cselekedeteivel, mert elérkezett a vég.

Akárki ettől fogva kétségbeesetten próbál társakat keresni, akik elkísérik végső útjára. Először világi barátaihoz, a Vagyonhoz, a Családhoz és a Barátsághoz fordul, de ezek mind magára hagyják. Majd az Erények – például a Tudás, a Jócselekedetek, a Hit, a Bűnbánat – lépnek színre, s ők azok, akik a végső szembesülésig kitartanak mellette. A darab végkicsengése egyértelmű: csak az erkölcsileg helyes tettek és a bűnbánat maradnak az emberrel a halál pillanatában, míg a világi hívságok mulandók.

Gondolhatja bárki, hogy a sztori milyen gyermeteg. S a modern ember szemével nézve valóban annak tűnhet. De ne feledjük, amit Huizinga állít: a középkori ember valójában egy másik, a modern ember gyermeki énjéhez hasonló faj, amely egyszerre kegyetlen és szertelen, akit a sötét gondolatok és a féktelen mulatozás éppen úgy jellemez, mint a mindennapi, földhöz ragadt praktikum és a túlzásba vitt szimbolikus világlátás.

Az Akárki szereplői mind ebből a – mai szemmel nehezen érthető, a középkori élet minden pillanatát meghatározó – szimbolizmusból sarjadó allegóriák, megszemélyesített fogalmak: Halál, Jócselekedetek, Tudás, Erény, Bűnbánat, Barátság, Vagyon stb. Ez az allegorikus mesélés tette ugyanis lehetővé, hogy a középkori nézők könnyen azonosuljanak a főhőssel és fölismerjék saját küzdelmeiket, vívódásaikat. Az allegória egyszerre szolgált tanításul és szórakoztatásul: a közönség nemcsak néző, de egyúttal tanuló is volt, aki a színpadon látottakból levonhatta az erkölcsi következtetést.

Az Akárkit éppen ezért nem látványos színpadi produkciónak szánták, a díszletek és kellékek mindig minimálisak, hiszen a hangsúly a szövegen, a szimbólumrendszeren és a tanítás erején van.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy a középkori moralitásjátékok – így az Akárki is – egyszerre voltak színházi előadások és vallásos tanítóeszközök. Az előadások gyakran nem templomban, hanem városi tereken, céhes ünnepeken, vásárokon vagy iskolai rendezvényeken zajlottak, s nem ritkán nézők százait vonzották. A darabok nyelvezete az idők folyamán egyre inkább a köznyelvhez közelített, a (többnyire nem is egyházi, hanem világi) szereplők a latint elhagyva nemzeti nyelveken szólaltak meg, ezzel is biztosítva, hogy az üzenet mindenkihez eljusson.

A moralitásjátékok népszerűsége a késő középkorban csúcsosodott ki, majd a reneszánsz világi színház térhódításával szép lassan háttérbe szorult. Mindazonáltal hatásuk a modern dráma, sőt a mai közösségi színház formáiban is tovább él: a tipikus karakterek, az allegorikus szerkesztés vagy az erkölcsi dilemmák feldolgozása részben a középkori moralitásjátékok öröksége.

Mindazonáltal mégis nagy fába vágja a fejszéjét, aki napjainkban arra vállalkozik, hogy színpadra állítson egy moralitásjátékot. Hiszen, ha modernizálja, s például az allegorikus és a didaktikus elemeket csökkenti, akkor éppen a lényegétől fosztja meg, ha viszont hozzá sem nyúl, meg fogja kapni a kritikát, miszerint „a sztori szájbarágós és gyermeteg”. Aki manapság Akárkit rendez, annak bizony gúzsban kell táncolnia.

Kaj Ádámnak és a Liget Társulatnak, valamint a klasszikus angol Everymant zenés revüvé alakító szerzőknek, Bodolay Gézának, Klebniczki Györgynek és Szendrényi Borbálának érzésem szerint sikerült a gúzsban tánc. Bodolay jó érzékkel nyúlt az eredeti szöveghez, és szabta a társulatra, Klebniczkinek a klasszikus, századelei, Nagy Endre-i kabaré zenei világát idéző dalai és Szendrényi Borbálának a középkori naivitást a modern egyszerűséggel remekül ötvöző dalszövegei különös módon nem hatnak idegenül a középkori tandrámában, sokkal inkább üde színt kölcsönöznek neki, leporolják és közelebb hozzák a ma emberéhez, miközben éreztetik vele a múlt mélységét és a szakralitást is. Nyúzó Eszter koreográfiája, a minimáldíszletek és Kaj Ádám szellemes megoldások, gagek, áthallások és vizuális átkötések tucatjait használó rendezése tovább erősítik az előadást, amely egyszerre marad naiv és bájosan ártatlan, miközben kíméletlenül szembesít az emberi természettel. Kaj és alkotótársai erősen ragaszkodnak az allegorikus-szimbolikus elemekhez, de a jelmezekkel, dalokkal, gesztusokkal maivá és érthetővé teszik azokat. Nem akarják fölszámolni a didaktikát sem, de az utalásokkal, áthallásokkal és a humorral jócskán tompítják annak – korunkban már erősen zavaró – direkt voltát.

És van még egy hatalmas erénye az előadásnak. És ez különös módon az, hogy a Liget Társulat egy amatőr színjátszó társaság. Nem a színi iskolákban pallérozott beszéd- és énekhangokkal, gesztusokkal, hangsúlyokkal, nem a rutinná vált színpadi mozgásokkal elevenedik meg a moralitásjáték, nem profi megelevenítők által, hanem (színházi értelemben vett) akárkik révén. Mert ha néhány énekhang (Noé Dominikáé kiváltképpen) bármely professzionális színpadon meg is állná a helyét, alapvetően a Liget Társulat Akárkije a legnemesebb értelemben vett amatőr előadás – éppen olyan, amilyen a középkori moralitások lehettek, amikor a vallásos társaságok összeálltak, hogy mindenki okulására bemutassák a darabot. Hittel, alázattal és tehetséggel. Miként a Liget Társulat most, fél évezreddel később.

Fotók: Szücs Gréta

Bodolay Géza–Klebniczki György–Szendrényi Borbála: Akárki

A Liget Társulat előadása, Tisza Teátrum, Szeleczky Zita Színpad, 2025. július 26.

Szereplők:

Akárki: Szeleczky-Ótott Ferenc

Halál: Sipos Márk

Az Úr hangja: Thorday Attila atya

Jótett: Tóth Judit

Tudás: Noé Dominika

Szépség: Mózes Vanda

Barátság: Lantos Csaba

Barátok: Gyapjas Csaba, Kiss Gergely

Erő: Kiss Gergely

Józanság: Lantos Márta

Vagyon: Jászfalusi Péter

Rokonok: Bohus Gábor, Szakter Zsuzsa, Marosvölgyi Annamária, Bíró Márta, Gyapjas Emese, Palásti-Annabring Emese, Csöndör Kinga

Koreográfia: Nyúzó Eszter

Jelmez: Fülöp Dudás Kata, Varga-Noé Veronika

Hangszerelés: Varga Balázs, Kiss Gergely

Technika: Braun Barna, Börzsönyi Ábel

A rendező munkatársa: Dobóczkyné Bús Márta

Rendező: Kaj Ádám

Megjelent a folyóirat 2025. szeptemberi számában