Apró Ferenc: Tömörkény és Gárdonyi

A Szegedi Híradó kiadója 1888 nyárvégén szembesült azzal a ténnyel, hogy az önkéntességi jogát elveszítő Tömörkénynek három évre be kell rukkolnia: megüresedett helyére kell hát valaki. Ez Gárdonyi Géza lett, aki Győrt hagyta el Szeged városának a kedvéért.

Valószínűleg szeptember 1-jén lépett be a szerkesztőségbe, az időpontot József fia sem tudta pontosan, ezért monográfiájában megkerülte a kérdést.[1] Tömörkény később így emlékezett az új kolléga érkezésére: „Sebők korszaka Sebők korszaka volt (…) szavára minden újságolvasó figyelt. Akkor itt nem volt semmi olyan nagyobb gyertya, amelyik az ő gyertyája mögé árnyékot vethessen. Mikszáth már nem volt itt, Gárdonyi még nem volt, mert a Géza Győrből az én helyemre jött a Szegedi Híradóhoz akkor, amikor én lementem komitácsi ügyekben, magyarán mondva: a Post- und Strassensicherungsdienst érdekében az igazán szép hegyekkel föltarkázott Spanyolviaszkországba.”[2] A teljességhez tartozik, hogy amikor írónkat – a harmadik korosztályból – besorozták, hirtelen támadt mérgében ő maga folyamodott, hogy a novibazári szandzsákba tegyék le. (A második évét Szegeden, a harmadikat Bécsben és környékén töltötte.)

   Tömörkény baráti köre búcsúvacsorát adott a berukkoló tiszteletére az Iskola (ma: Oskola) utcai Hungária Szálló éttermében. A jelenlévők nagyméretű, ún. A/3-as papírlapokra írhattak rá akár tréfás, akár szomorkás gondolataikat. Az első lap kézzel írt, nagybetűs, szöveghű fejléce:

 

Isten veled kedves Pista!

(1888 szept. 23 Szeged)

 Kulinyi Zsigmond, Bérczy Antal (1844–1920) és Kacziány Ödön után negyedikként Gárdonyi húzta maga elé a kalamárist:

Tömörkény Pistának és vagyok az utóda. A tollát rám hagyta, de a humorát azt elvitte magával Bosnyákiába. Nohát, dagadjon meg benne úgy, hogy egész világ nevessen rajta.
Gárdonyi[3]

Kérem az olvasót, szánjon néhány röpke másodpercet Pósa búcsú-versikéjére is:

Ha már elmégy Boszniába:
Ne menj oda hát hiába!
Hallja híred London, Páris –
Jőj vissza, mint generális!

                                                 Pósa Lajos

Az irodalomtörténeti kutatás Gárdonyi Géza írásának tartja a Szegedi Híradó 1888. október 6-án megjelent Boszniába! című, aláírás nélküli beszámolóját.[4] A bevonulás ismert tényénél sokkalta fontosabb, hogy Gárdonyi miként vélekedett Tömörkény írásművészetéről. Ráadásul akkor, amikor még nem kéredzkedett ki belőle a klasszikussá növekedő alkotó. Idézek a cikkből: „Ma délben indult el a szegedi újoncsereg a magyar államvasút különvonatán a Boszniába, a Prijepoljében állomásozó zászlóaljhoz. A laktanyából harsogó zeneszóval vonult ki az indulóházhoz (…) a sorban ott lépkedett a mi fiúnk is, a lapnak három éven át volt buzgó, fiatal belső munkatársa: Tömörkény Pista, aki az írótollat a fegyverrel cserélte föl. Szívünkből kívánjuk a jó fiúnak, hogy vezérelje a Gondviselés a bakapályán szerecsésen, s ne legyen neki nehéz a »cakompak«, mikor pedig megszabadul attól, viruló egészségben láthassuk viszont a redakcióban… Most, hogy Tömörkény hosszabb időre megvált – mert meg kellett válnia – lapunktól, talán nem fogja senki ildomtalannak találni, ha kimondjuk (…) Kiváló tehetségét s őseredeti humorát pár év óta naponta élvezték lapunk olvasói tárca- és újdonságcikkekben s apró rajzokban, amiknek legapróbbjaiban is rendkívüli megfigyelő tehetség és oly jellemző-képesség nyilvánult, párosulva a magyaros irállyal, szellemmel és humorral – hogy mindenki a legszebb jövőt jósolta neki az irodalmi téren. Tárcarajzai, mondhatni, a vidéki lapok útján országszerte elterjedtek, és neve a zsurnalisztikában igen jó hangzású lett.”

A cikk befejező soraiban nincs semmi öndicséret, csupán az új munkatárs akkoriban szokásos, az alkalmasságát hangsúlyozó bemutatása: „Megemlítjük egyúttal, hogy Tömörkény helyét lapunknál Gárdonyi Géza úr foglalta el, akinek ügyes, élénk tollát régebben ismerik már olvasóink humoros rajzaiból s kisebb–nagyobb elbeszéléseiből.”

Tömörkény szegedi katonaévéből maradt fönn az a keltezetlen levél, melyben Gárdonyi figyelmét eladó szatymazi tanyára hívta föl. Sorai szerint az ingatlan „pompás”, az állomáson minden vonat megáll, nehézség nélkül be lehetne járni a Híradó szerkesztőségbe.[5] Gárdonyi nem vette meg a tanyát, okát nem tudjuk…

   Három év elteltével, 1891-ben fordult a kocka. Tömörkény – akkor még Steingassner – őrmester úr megkapta „elbocsájtó levelét”, de nem a Híradóhoz ment vissza, hanem a Szegedi Naplótól kért állást. Bonyolította a helyzetet, hogy 1890. május 1-je óta Gárdonyi is ennek a lapnak volt a munkatársa. A kiadó döntött: Tömörkényt fölvette belmunkatársnak, az utolsóként érkezett Gárdonyitól békében megvált… Íme a lap 1891. július 30-i kishíre:[6]

Búcsúzó munkatárs. Lapunk kiváló tehetségű belmunkatársa, Gárdonyi Géza kilépett a Szegedi  Napló szerkesztőségéből, ahol oly derekasan betöltötte a helyét, és oly lelkesedéssel a város iránt, melyet annyira megszeretett, melyben őt is a barátok és ismerősők nagy köre becsülte. Gárdonyi az Arad és Vidéke c. laphoz megy belmunkatársnak, szerkesztőségükben pedig egy jeles és elismert fiatal író: Tömörkény István foglalja el a helyét.

Gárdonyi elnehezedett szívvel rótt búcsúsorai Szeged dicséretét zengték: „Itthagyom az Alföld királynőjét. Itthagyok az életemből három csöndes évet; három csöndes évnek kedves emlékeit (…) Nem sajnálom ezt a három évet, amely Szeged porához tapasztja a lelkemet. Pedig akárki elhiheti, hogy nem gazdagodtam meg Szegeden. De örülük, hogy megismertem a magyarságnak ezt az ősi fészkét, ahol még az ősmagyarok ajkával beszélve, istennyilának nevezik a villámot, s életnek a gabonát; ahol még el lehet felejteni a német nyelvet, és ahol még meg lehet tanulni a hazaszeretetet (…) És itt Szegeden jöttem rá, hogy a legnagyobb földi jó nem az elmélkedő filozófia, sem a vagyon, sem a holdvilágos szerelem, hanem egy-egy pénteki halpaprikás a Bálónál (…) Az arad–csanádi vonatnak ma több gőzre van szüksége mint máskor, mert nehéz szívet visz (…) Még egyszer intek a kalapommal, még egyszer a zsebkendőmmel (…) S mostan úgy érzem magamat, mintha a saját temetésemre utaznám.”[7]

Vajon ennek az útnak az emléke bejátszott-e Gárdonyi ismert – és Révfy Gézától megzenésített – versének első sorába: Háromszor füttyentett az aradi vonat…

Rövid megjegyzés: a „legnagyobb földi jó”, a pénteki halvacsora valójában Báló Jánosné Gajdacsy Juliska (1850–1922) kezefőztje volt. A nagy hírre jutott fölsővárosi főzőasszonyt el is csábította tőlünk a főváros, csak 1921 késő őszén jött haza – meghalni.

Tömörkény egy esetben kritikusként foglalkozott Gárdonyi írói munkásságával. A Szegedi Napló munkatársaként 1895-ben ismertette a „Pöhölyéket”, azaz a Pöhöly család történetét.[8] Idézek: „Látnivaló, hogy Gárdonyi nem keres mondvacsinált meséket, s az úgynevezett történet-szenzáció tőle messze esik. Egyszerű és apró emberek rövidke bajai, amik csak nekik nagyok, képezik Pöhölyék könyvét, amelyben aztán hasonlíthatlan erővel fénylik és világlik Gárdonyi irói tudása mindazok előtt, akik az író egyéniségében a stílus önkéntelen báját, megkapó mélységét, humorát keresik. A megfigyelések nagy pontossága mellett ebben a kicsi könyvben mindez megtalálható.” Tömörkény szerint a cselekmény szerkesztése laza, „de nem cél nélkül van így, s a románcszerű daraboltság a kis falusi család történetének tragikumában megokoltnak látszik, s ennek a keretén belül a falunak s a falu embereinek rövid vonásokkal odavetve oly szép és tiszta rajzát nyújtja, hogy csupán ezért is meg kell olvasnia ezt a könyvet azoknak, akik a szerencsére újonnan, s nem régi sablonokon föltámadt magyar írásművészetnek barátai. Gárdonyi őszinte, egyenes, cifrázatlan elbeszélő modora meghatja az olvasót, s illőnek találja a Pöhölyék történetének hőseihez. És az elbeszélő Gárdonyi mellett pompás tollával ott settenkedik a humorista Gárdonyi is, aki minden alkalmat fölhasznál, hogy éles, mindenlátó szemmel megírt alakjainak dolgába derült humort keverjen. Mint a jó anekdotás, ki ötleteinek soha nem nevet, Gárdonyi is mély komolyságba burkolja e vidámságokat, s az a napsugár, amit a humor egéből igy Pöhölyék embereire csöppent itt–ott, tiszta, élénk világítású kabinetalakká avatja valamennyit.”

A szegedi teátrum – a pesti ősbemutató után – 1901. április 19-én színre vitte Gárdonyinak A bor c. drámáját. A darabot nem kevesen a népszínmű föléledésének tekintették. Innen Szigethy Vilmosé szó, aki szerint a szerző „maga is elismerte, hogy a szegedi előadás jobb a Nemzeti Színházbelinél, már pedig Gárdonyi éppenséggel nem tartozott a hízelgő emberek közé. A társaság üdvözlő sürgönyt küldött neki, ő nyomban útrakelt, és – alig tudott hazautazni, olyan jól érezte magát.”[9] Íme, e kitűnő előadás főbb szereplői: Kesztler Ede (Baracs Imre), Nagy Sándor (Baracs Matyi), Tóvölgyi Margit (Baracs Imréné), Bartos Gyula (Göre Gábor). Az utóbbi volt az első szegedi születésű színművész, aki Kossuth-díjat kapott (1952).

Az egyik szegedi előadás után Tömörkény – megfeledkezve Gárdonyi rövid házasságáról – fölkérdezte a  szerzőt:

– Mondd Géza, hogy mertél te ilyen asszonyi témához nyúlni, amikor feleséged se volt?

A választ Gárdonyi–Göre mormogta:

– Már hogy ne lett volna, ögye mög a fene…[10]

A Tömörkény István Emlékkönyv (1966) hasonmásban közli a szegedi író Gárdonyinak elküldött keltezetlen levelét. Magyarázatot nem kapunk hozzá, a címzett személyére semmi sem utal, közreadása láthatón a lap üres részének az eltüntetésére szolgált:[11]

Szeretett sógor.
Hát köszönöm
bátya azon pár sor
írásod, amivel föltisztel-
tél, és kívánok én is
sok jó új esztendőt,
bort, búzát, békességet.

                                   Tömörkény.

Gárdonyi is, Tömörkény is tagja lett az 1892. október 11-én megalakult szegedi Dugonics Társaságnak. Az utóbbit már 1892. november 15-én beválasztották, Gárdonyit három évvel később, 1895-ben: a hónapot és a napot nem tartalmazza a dugonicsok éves jelentése…

Tömörkény korai halála után sok tucatnyi részvét-távirat érkezett Szegedre. A Napló és a Híradó ömlesztve közölte az együttérzés sorait, de bizony a címzettek neve nélkül. Az egri remete a sürgönyét valószínűleg a Szegedi Naplónak küldte: Önökkel gyászolok, úgy érzem, mint hogyha testvérem halt volna meg. Gárdonyi Géza.[12]

A kiszámíthatatlan Sors úgy hozta, hogy Gárdonyi és Tömörkény nem dolgozhatott együtt Szegeden: váltották egymást 1888-ban is, 1891-ben is. Sokszor elgondolom: mennyi mindennel gazdagodott volna a magyar irodalomtörténet, ha ők ketten egyazon városban alkottak volna abban a három hosszú esztendőben…

Megjelent a folyóirat 2025. szeptemberi számában

Jegyzetek:

[1] Gárdonyi József: Az élő Gárdonyi 1–2. Budapest, 1934. 1:181. o.

[2] Tömörkény István: Régi vidéki újságírás. In: Magyarország, 1916. július 2.

[3] A társaság teleírta lapokat a Somogyi-könyvtár őrzi.

[4] [Gárdonyi Géza:] Boszniába! In: Szegedi Híradó, 1888. október 6.

[5] Z. Szalai Sándor: Gárdonyi nagy útja. Budapest, 2013. 129. o.

[6] Búcsúzó munkatárs. In: Szegedi Napló, 1891. július 30.

[7] Gárdonyi Géza: Búcsú. In: Szegedi Napló, 1891. július 30.

[8] Tömörkény István: Pöhölyék. In: Szegedi Napló, 1895. március 14.

[9] Sz. Szigethy Vilmos: A régi Szegedből az újba. Szeged, [1932.] 207. o.

[10] Sz. Szigethy Vilmos i. m. 207–208. o.

[11] Újévi jókívánság Gárdonyinak. In: Kovács Sándor Iván–Péter László (szerk.): Emlékkönyv Tömörkény István születésének centenáriumára. Szeged, 1966. 136. o.

[12] Táviratok. In: Szegedi Napló, 1917. április 28.