Szabó Anna: Történelmi játékok, aktuális kérdések – a Szegedi Szabadtéri Játékok 2025-ös évadáról

A csillagtetős teátrum idei évadában négy különböző korszak varázsolta el a Dóm téren a nézőket. A közönség már megszokhatta, hogy a nagyszínpadon leginkább a zenés műfaj képviselteti magát – az operett és a három musical pedig mind egy-egy szépirodalmi alapokon nyugvó történetet öltöztetett mai köntösbe.

Török idők meséje

A sort a Szinetár Miklós rendezte A cigánybáró kezdte június 27-én. A produkciót eredetileg 2017-ben mutatták be A Magyar Állami Operaházban, ahol nemrég búcsúztatták. A történet alapja Jókai Mór azonos című kisregénye, amely a méltán népszerű Szaffi című rajzfilmben is visszaköszön. Az operett szerzője pedig maga a valcerkirály, ifj. Johann Strauss, aki egy budapesti látogatása során barátkozott össze az írófejedelemmel. A találkozás gyümölcse az előadás, amely a 18. századba, a török kiűzését követő zűrzavaros időkbe repít minket.

Az ifjú Barinkay Sándor (Boncsér Gergely) ugyanis azért tér haza, hogy az egykor elveszett családi vagyont ismét birtokba vegye. Hamar kiderül azonban, hogy a „haza”, mint olyan, megszűnt, vagy legalábbis örökre megváltozott – fájdalmas kikacsintása ez Jókainak a ’48-as forradalom utáni sorsokra. A Barinkay-birtok ugyanis már Zsupán (Szvétek László), a tehetős disznókereskedő tulajdona. Zsupán és Barinkay jó magyar urak módjára igyekeznek a dolgot „okosban” megoldani, és Zsupán lányát, az énektanár (Szeleczki Artúr) felé kacsintgató, gyönyörű Arzénát (Kapi Zsuzsanna) az ifjú báróval összeboronálni. Bár az üzlet mindenki számára kedvező, Barinkay szívét mégis Szaffi (Brassói-Jőrös Andrea) és az őt báróvá előléptető cigányok rabolják el. Végül persze minden elásott kincs napvilágot lát, minden titokról lehull a lepel, és hőseinknek még egy újabb fenyegető háborúval is sikerül dacolniuk, míg megézkeznek a boldog végkifejlethez.

A ledfalakkal dekorált előadások között igazi felüdülés a történetet Horsenyi Balázs díszletében látni kibontakozni, hiszen a békebeli vásári mulatságokat idéző, a körhintával a történelem kerekére finoman utaló háttér nemcsak a szemet gyönyörködteti, de a Dómot is látni engedi. Ezúttal a zenekar is színpad előtt foglalt helyet, ami rögvest egy grandiózusabb, mégis személyesebb alaphangot ütött meg.

Az alakításokra szintén nem lehetett panasz, hiszen a szereplők egytől-egyig kiemelkedő tehetségükről adtak számot – kiváltképp Hábetler András, aki kikiáltóként nemcsak a dramaturgiai hézagokat töltötte ki hihetetlenül élvezetesen, de a darab ritmusát is igyekezett egy emberként mederben tartani. Egy ekkora produkciónál azonban ez kevésnek bizonyult, az előadás hibái pedig hamarosan több ponton is kiütköztek. Az elnagyolt karakterek, a nem mindig világos motivációk, a mondvacsinált konfliktusok, illetve a koreográfia szinte teljes hiánya, amelyet a harmadik felvonásban egy hosszabb táncos montázs igyekezett pótolni – mindezek a számtalan pozitív benyomás ellenére nehezen emészthetővé tették az operettet. Holott az 1885-ben, az ezer gonddal küzdő Monarchiában bemutatott darab olyan ma is aktuális kérdéseket boncolgat, mint a nemzeti egység, a kisebbségek helyzete, valamint a hatalommal szembenállók és a hatalommal kiegyezők közti súrlódások, a társdalmi változások idején a régi és az új rend közti érdekellentétek.

Mesemondók diadala

Július elején Geszti Péter, Monori András és Tasnádi István Ezeregy éjszakája tért vissza immár harmadik alkalommal a Dóm térre. A legendás mesegyűjteményen alapuló, 2023-ban bemutatott world musical idén is könnyedén megtöltötte a négyezres nézőteret. A bánatos Sahriár király (Bányai-Kelemen Barna) és a fájdalmait mesével enyhítő Seherezádé (Trokán Nóra), valamint a naiv és önhitt herceg, Harún (Tasnádi Bence) és csalafinta kis tolvaj, Alida (Márkus Luca) az övékkel párhuzamosan futó cselekménye ismét belopta magát a nézők szívébe. Ezért természetesen sokat tettek a fülbemászó dallamok, az ötletes szövegek, valamint Bujdosó Nóra látványos díszlete, jelmezei és animációi, a rendező, Juronics Tamás mozgalmas koreográfiájáról nem is beszélve.

Miután mind Harúnnak, mind pedig Sahriárnak egyszerre kell megküzdenie összetört szívükkel és az őket fenyegető trónfosztással, masszív önsajnálatuk mocsarából kiemelkedik a sötétben fényként ragyogó, gyógyulást hozó Seherezádé és Alida alakja – mindketten született mesemondók. Ebben természetesen hatalmas szerepe van Trokán Nóra és Márkus Luca lenyűgöző alakításának is, de a történetmesélés fontossága mellett egyértelműen központi témája darabnak az, hogy miként boldogulhat egy nő egy férfiak által uralt, kegyetlen, hierarchikus világban. Bár az elrabolt Seherezádé és a napjait tolvajként tengető Alida korántsem büszkélkedhet szerencsés csillagzattal, életszeretetük, kitartásuk, kreativitásuk és nem utolsó sorban empátiájuk az, ami képes fordítani a sors kerekén és megoldást hozni szeretteik életébe. Bori Réka a sötét oldalt választó (vagy oda csábított) Jázminja ezzel szemben minden nőiességét a pusztításért veti latba. Alakítása nem kevésbé parádés, mint társnőié, karakterfejlődése nyomán pedig nemcsak múzsája, de méltó társa a főgonosz szerepében tetszelgő Dzsáfárnak (Stohl András).  

Az Ezeregy éjszaka újból bizonyított, hogy több kellemes nyáresti szórakozásnál. A hangzatos, keleties dallamokra írt szöveg egyszerre froclizik fájdalmas igazságokkal és kínál tálcán költői metaforákba csomagolt terápiás javaslatokat. Nyíltan beszél depresszióról, párkapcsolati problémákról, társadalmi igazságtalanságokról és árulásról, mégsem süpped bele a keserűségbe. Nem, itt, mint minden mesében, a gyógyulásé és az elnyert győzelemé az utolsó szó.

Egy gótikus felnövéstörténet

Tavalyi premierje után a Daphne de Maurier regényén alapuló Rebecca egyértelműen erősebben tért vissza. Sylvester Lévay és Michael Kunze szabadtéren ritkaságnak számító musicalje érettebben, kompaktabban vágott neki a 2025-ös nyári évadnak, ismét Béres Attila rendező gondozásában. A csapat vitathatatlanul összekovácsolódott, a szereplők közti kémia kiforrott, a ritmus pedig feszesebb, így a grandiózus lépcsőkön idén egy jóval egységesebb, árnyaltabb dráma bontakozhatott ki.

Az elviselhetetlen amerikai özvegy társalkodónőjeként kallódó „Én” egy nap arra ébred, hogy a gazdag Maxim de Winter feleségül kéri, ezáltal alulfizetett alkalmazottból a csodálatos Manderley udvarház asszonya válik. A tündérmese azonban hamarosan egy gótikus horror alakját ölti magára, amelyben Énnek nemcsak a saját kétségeivel és a férje legendásan lélegzetelállító volt feleségével, de a múlt árnyaival és egy cseppet sem barátságos házvezetőnővel, Mrs. Danversszel is szembe kell néznie.

Én karakteríve tökéletesen megragadja, milyen nehéz a folyamatos elvárások, az íratlan szabályok, az eltitkolt sebek zűrzavarában élni. Névtelen hősnőnket ráadásul lépten-nyomon halott elődjéhez hasonlítgatják, így a szilárd és eltökélt jellem felé vezető útja kifejezetten göröngyös.

Bár a főbb szerepekben az eredeti gárda tért vissza, több személycsere is történt. Edyth Van Hoppert, Én irritálóan harsány munkaadóját Udvaros Dorottya mellett három estén át Bordás Barbara alakította, Beatrice Lacy jelmezét pedig Füredi Nikolett öltötte magára, így Gallusz Nikolett és Janza Kata kizárólag Mrs. Danvers karakterére összpontosíthatott. Bordás Barbara egyenesen sziporkázott az amerikai özvegy bőrében, Füredi Nikolett pedig hiába töltött mindössze pár percet a színpadon, elragadó kiállásának köszönhetően legalább olyan emlékezetes marad alakítása, mint a két Mrs. Danversé.

Jack Favell szerepében idén Szőcs Arturt láthattuk, aki már megjelenésével teljesen más hangnemet ütött meg, mint tavaly Medveczky Balázs. Szőcs Artur Favellje jóval tenyérbemászóbb és inkább hajaz egy zaklató nagybácsira, mint nagyvilági ficsúrra, de ez bármennyire is visszatetsző, közvetetten a hozzá híresen közel álló címszereplőről alkotott képet is tovább árnyalja.  

Mellettük Dolhai Attila egészen új energiával töltötte meg Maxim de Winter kiábrándult karakterét, Gubik Petra pedig mind játékban, mind pedig hangban magasra tette a lécet. Öntudatára ébredt, a férje mellett küzdő és immár magabiztos Énje olyan elsöprő energiával lobban lángra a Mrs. de Winter itt áll című duettben, amely méltó párja Janza Kata legendás alakításának.

Politika párizsi módra

Az idei év legjobban várt produkciója tagadhatatlanul Szente Vajk A 3 testőre volt. A holland testvérpár, Ferdi és Rob Bolland által jegyzett musical előadásaira már tavasszal elfogytak a jegyek, ami nem csoda, hiszen a műfaj szempontjából kuriózumnak számít. Magyarországon eddig mindössze egyetlen feldolgozást láthatott a közönség, azt is 2006-ban, Balatoni Mónika rendezésében.

Az előadás német nyelvterületen hamar közönségkedvenccé vált, a 2006-os magyar változat azonban korántsem aratott osztatlan sikert hazánkban. Bár Szente Vajk nem csupán színpadra álmodta, de Galambos Attila segítségével újra is fordította a dalokat és André Breedland szövegét, az idei premier is megosztotta a közönséget.

Ez több szempontból is meglepő, hiszen Szente Vajk Szegeden és az ország többi pontján is számtalan sikeres rendezést tudhat maga mögött, a produkciót kellően grandiózusra alkotta meg, a szereposztás pedig kedvezett a trendeknek.

A darab zenei világa eltér a megszokott osztrák-német musicaldallamok hagyományától, de ez inkább üdítő, mint zavaró. A történetvezetés is szerteágazóbb a megszokottnál, azonban ez az alapjául szolgáló szövegnek is betudható.

Alexandre Dumas világhírű regénye ironikus módon a „negyedik testőr” D’Artagnan (Ember Márk) történetét meséli el, aki zöldfülűként kerül Párizsba, hogy apja nyomdokain haladva beléphessen a király testőrségébe. Az esetlen vidéki fiú persze azonnal bajba keveredik – rögtön három „párbajmeghívóval” is számolnia kell, holott már egy is szigorúan tilos. Párbajtársai azonban hamarosan bajtársaivá válnak, miközben mind a négyen nyakig belekeverednek a királyt a háttérből irányító Richelieu bíboros (Feke Pál) ármánykodásaiba és egy potenciális angol-francia-spanyol háborúba, a hölgyek szép szemének holdudvaráról nem is beszélve.

A klasszikus történet Rákay Tamás monumentális díszletében kel életre Madarász „Madár” János világítástervező és Tóth Kázmér szcenikus féltő munkája mellett. A díszlet a rögtön szembeötlő, középen pöffeszkedő, hatalmas kardot leszámítva egyszerű, a kivetített háttérrel együtt azonban nagyon is hatásos. Nagy segítséget nyújtanak ebben a Kovács Yvette Alida által tervezett jelmezek és Túri Lajos Péter látványos koreográfiája (előadja az Erkel Színház újonnan formálódott ensemble-ja). A hangulatot tovább fokozzák a néhol kissé eltúlzott vetítések, a tűzijáték, és a középkori utcai bábjátékokat idéző belépő, melyekből mindkét felvonásra jut egy-egy.

Szente Vajk rendező több interjúban is azt nyilatkozta, hogy kifejezett célja volt a történet apróbb, észrevétlenebb elemeit kibontani és a Dumas által fekete-fehéren megálmodott karaktereket mélyíteni. Ez sikerült – talán túl jól is.

Feke Pál Richelieu-je nem az elmúlt 200 évben megszokott megátalkodott gonosz, még ha Mefisztó-jelmeze ezt is sugallná: sokkal inkább egy agilis államférfi, aki maximalista módjára magáévá tette Machiavelli A fejedelemben megfogalmazott alapelveit. Feke Pál 2006-ban már belebújhatott egyszer Richelieu bőrébe, most pedig lélegzetelállító alakítást nyújtott. Játéka hideg és számító, kivéve magányában előadott dalait, amikor „az ördög kiszabadul”, és a vörösre festett templombelső előtt maga a pokol elevenedik meg. Először csak Richelieu belső pokla, tele saját visszafojtott vágyaival és a lázadó hugenották hulláival, később azonban, La Rochelle ostromtáborában az a külső pokol is, amelybe a bíboros az eretnekeket kívánja küldeni – akár több ezer hithű katolikus véráldozata árán.

A könyvből ismert másik antagonistát, Milady de Wintert – ami ironikus módon a Rebecca főszereplőinek a neve is egyben – Varga-Járó Sára kelti életre, méghozzá elsöprő erővel. Bár a színésznőt eddig többnyire csak prózai szerepekben láthattuk, dinamikus performanszával felejthetetlen módon rúgta be a musicalvilág ajtaját.

Az általa megformált Milady a femme fatale vonalat elhagyva eleinte inkább áldozat, s csak később válik bosszúszomjas ragadozóvá. Jelmezei is ezt tükrözik: miután rongyaiból „főnixként újjáéled”, csillogó fehér ruhát ölt, mely csupán a második felvonás során sötétedik el. Története új mélységet kapott: nem parázna, hanem abúzus áldozata, aki kizárólag a megváltás reményében dolgozik Richelieu-nek. Ez már önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy a nézők Milady pártját fogják, a színésznő alakítása azonban minden kétséget eloszlat.

Ellenpárját, a szívszakadtig kötelességtudó Athost Koltai-Nagy Balázs viszi színre mesterien egyensúlyozva az őszinte érzelmesség és a mindent elsöprő erő mezsgyéjén. A testőrök tragikus életű de facto vezetője, Milady becsapott férje könnyedén a darab középpontjába teleportál a Kristályangyal című dallal, melyben Koltai-Nagy Balázs egyszerre villantja meg a karakter sebzett és acélos énjét.

Ezzel a hármassal nehéz felvenni a versenyt, és nem is mindenkinek sikerült. Brasch Bence és Veréb Tamás brillírozik Porthos és Aramis szerepében, minden színpadon töltött percüket kisfiús csintalansággal, a karakterüket mélyítő apró gesztusokkal, és az előadások során egyre bővülő poénkollekcióból gyorstüzelt verbális odaszúrásokkal töltve meg. Ugyanez igaz Borsi-Balogh Mátéra, aki minden egyes színpadon töltött percét közönségkedvencként tölti.

Ezzel szemben Ember Márk D’Artagnanja kissé egysíkúnak hat. Bár az egyébként tehetséges színésznek egyértelműen nem ez a legfényesebb alakítása, azt is fontos megjegyeznünk, hogy míg körülötte szinte minden karakter új dimenziót kapott, addig őt, az eredeti történet főhősét meghagyták a dumas-i ártatlanság szintjén, ami már nem bizonyult elégnek a mai színpadra, különösen az élénkre színezett mellékszereplők mellett.

Ezekkel ugyanis nem fukarkodott a stáb: Kovács Gyopár Consance-a elbűvölően humoros színfolt, Csobot Adél Anna királynője szeretetreméltó és őszinte, a folyamatosan a saját trónját szerelgető, a trónra évekkel ezelőtt gyermekként kerülő XIII. Lajos (Dino Benjámin) pedig talán az egyik legnagyobb jellemfejlődést tudhatja magáénak, hiszen a darab végére szellemileg is felnő, és megtanul kiállni „a trónt reszelgető” bíborossal szemben. Fehér Tibor (Buckingham hercege) és Nagy Sándor (Bonacieux) ugyan mindössze pár pillanatig lépnek a színpadra, mégis kimagaslóan teszik. A szegedi különítmény, a D’Artagnan szüleit játszó Borsos Beáta és Szegezdi Róbert), valamint a bíboros fogdmegjét, a félszemű Rochefort-t alakító Poroszlay Kristóf is méltóképpen képviselik városunkat a csillagtetős deszkákon.

Bár mind a közönség, mind a szakma oldaláról több kritika érkezett mind a rendezést, mind pedig az alapanyagot illetően, illetve korántsem beszélhetünk tökéletes előadásról, az adaptáció mindenképpen megállja a helyét a kortárs musicalkánonban. Ötletei egyediek, megvalósítása bámulatos, az alakítások figyelemre méltók. Bár nem politizál nyíltan, az őszinteség, a becsületesség, és az elnyomással szembeni ellenállás kérdését finoman és univerzálisan járja körbe – ez a megközelítés pedig anélkül emeli örökérvényre az említett konfliktusokat, hogy aktuálpolitikával sározná be őket.

Fotók: Tari Róbert

Megjelent a folyóirat 2025. szeptemberi számában