Szabó Anna: „Urak, menjünk a fasorba!” – szemelvények a Szegedi Szabadtéri Játékok újszegedi színpadáról

A Dóm téri játszóhely mellett az újszegedi színpad is forgalmasnak bizonyult a Szegedi Szabadtéri Játékok 2025-ös évadában: egy gálának, öt színielőadásnak és hat koncertnek adott otthon a színpad. A produkciók idén is a diverzitás jegyében szerveződtek: a néptánctól az operetten át a kortárs darabokig a lehető legtöbb műfaj és náció öröksége igyekezett képviseltetni magát.

A színpadot idén is a Tiszavirág Néptáncegyesület avatta fel június 29-én. A tavalyi A mi mesénk elnevezésű gálaműsor után a szegedi, deszki és röszkei csoportokat tömörítő ensemble ismét közös gálaműsorral készült. Ezúttal egy mesebálra invitálták a nézőket, ahol a főszerepet természetesen a folklór, a népi hagyományok kapták. Kicsik és nagyon együtt vetették bele magukat a farsangi forgatagba, amely az álarcokon és népszokásokon túl arra is felhívta a figyelmet, mennyire fontos szembenéznünk saját vágyainkkal és félelmeinkkel, és mennyivel könnyebb és felszabadítóbb, ha ezt együtt, közösségben tesszük.

Öreg harcosok, örök kedvencek

Sokszínűsége ellenére az idei műsorról általánosságban elmondható, hogy a tavalyi szezonok kísérletei után most inkább az idősebb korosztálynak kedvezett – ezt egy gyors pillantás a nézőtérre azonnal igazolta. Ez azonban cseppet sem hozta zavarba a júliust megnyitó Bródy Jánost, aki egyenesen viccelődni kezdett közönsége és a saját korával, miközben ifjú mentoráltjaira, a tavaly ugyanezen a színpadon megforduló Margaret Islandre is kikacsintott.

Fenyő Miklós bevonulása pedig – két táncoslány karján, ahogy az egy igazi rocksztárhoz illő – gyorsan elfeledtette az emberrel, hogy a dalszerző már a nyolcvanhoz közelít. Ugyan nem egyedül állt színpadra – a Fenyő Gyöngye zenekar, a Rumbabák vokál, illetve a Jampi Angyalok táncosai kísérték, utóbbiak minden dal alatt minijelenetekkel illusztrálva az ’50-es évek bulihangulatát –, a koros énekes mégis még mindig egyeduralkodó a színpadon és a rajongók szívében.

Dallamai és az általa megfogalmazott életérzés közkincs, a magyar kultúra kitörölhetetlen része – ráadásul gulyásoptimizmusával egy estére elhiteti az emberrel, hogy az élet könnyű és minden lehetséges.

Erre az érzésre erősített rá Dés László koncertje, ahol az egyedülálló dalszövegíró-zeneszerző négy kiemelkedő színésszel, Básti Julival, Für Anikóval, Mácsai Pállal és Nagy Ervinnel kiegészülve bűvölte el a nagyérdeműt.

De különböző életművek előtt rótta le tiszteletét a Popmúzeum és a Mozi swing címet viselő két koncert is.

Előbbi, a Magyarul szeretjük zenekar koncertje a hazai könnyűzene ikonikus dalait szólaltatta meg. Utóbbi, a Swing De Paris Band estje az utánozhatatlan Karády Katalin és Django Reinhardt cigány jazzgitáros előtt tisztelgett. Reinhardt az európai jazz kiemelkedő alakja, a jazz manouche (más néven Hot Club-jazz vagy szinti szving) alapítója, aki annyira belopta magát a francia jazzrajongók szívébe, hogy a szóbeszéd szerint egy időben a betiltott Marseillaise helyett Reinhardt Nuages-át dúdolták. Karády Katalin, a lázadó díva, a magyar femme fatale pedig a kommunista propaganda minden erőfeszítése ellenére is a magyar sanzonéneklés legendás alakja. A híres dalokat Szulák Andrea, Kamarás Iván, Ónodi Eszter és Gájer Bálint adta elő, hűen idézve a két háború közti időszak füstös, rejtélyes noir hangulatát.

Gengszterkorzó

Az Orlai Produkciós Iroda vendégjátéka szintén ebbe a korszakba repítette a közönséget: célkeresztjében ugyanis Sal (Mészáros Máté), egy igazi ’30-as évekbeli brooklyni gengszter áll. A Szabó Máté rendezte előadás a Belvárosi Színház büszkesége, hiszen nemcsak Magyarországon, de a világon is hazánkban mutatták be először (az színház budapesti nagytermében, majd vidéken, így Szegeden is). A szövegkönyv szerzője pedig nem más, mint Woody Allen, aki a koronavírus-járvány alatt jegyezte le az egy eredeti Raffaello birtokába jutó maffiacsalád történetét.

Az eredtileg komédiának szánt darab komolyabb húrokat penget, hiszen a lopott festmény lassan elkezdi átformálni tulajdonosait, a közönség pedig azon morfondírozik, hogy vajon tényleg jobbá tehet-e bárkit a művészet.

Eredete mellett a darab érdekessége, hogy zenei világába olyannyira hűen igyekezett tükrözni a ’30-as évek világát, hogy még a jazz is élő: erről a The Brooklyn Trio (Oláh Péter – nagybőgő, Dennert Árpád/Mester Dániel – klarinét, Oláh Dezső/Egri János Jr. – zongora) gondoskodott.

A magyar szívek királynője

Olybá tűnik, Sissi királyné kultusza köszöni, jól van, továbbra is él és virul a magyar köztudatban. A könyvek, sorozatok, játékfilmek és mesék mellett a királyné élete a színpadon is vissza-visszaköszön. Míg az Elisabeth című musical az újonnan alakult Erkel Színház egyik zászlóshajója, illetve évekig a Budapesti Operettszínház kedvelt előadása volt Kerényi Miklós Gábor rendezésében, a Monarchia Operett idén a Sissi, a magyar királyné című előadásával látogatott el Újszegedre – szintén Kerényi Miklós Gábor „Keró” rendezésében. Szilágyi László és Huszka Jenő klasszikusát eredetileg Erzsébet címen mutatták be 1939-ben. Jelen feldolgozás, mely Huszka Jenő más műveiből (például a Bob hercegből) és az Elisabeth című musicalből is idéz – hol egész dalokat, hol csak részleteket –, a kiegyezés előtti Bécset varázsolja elénk, ahol Gróf Andrássy Gyula, „a szép akasztott” (Árvai Dániel) és Neszmélyi Kálmán (Nagy Bence, egyetemi hallgató) próbálják Kossuth Lajossal titokban szövetkezve restaurálni a nemzet becsületét.

Miközben Andrássy igyekszik a császárné (Denk Viktória) segítségét is kihízelegni a siker érdekében, a romantikus legendának megfelelően gyengéd érzelmek alakulnak ki benne a gyönyörű és magányos, anyósától és férjétől elhidegült asszony iránt. Mindeközben Sissi és Andrássy románca mellett egy másik szerelmi história is kibontakozni látszik, az ifjú Neszmélyi ugyanis Sissi új udvarhölgyével, a naiv és kedves Idával (Dezső Ágota) alkot egy párt – legalábbis alkotna, ha nem szólna közbe a történelem és a szigorú Axamethy gróf (Peller Károly) ármánykodása. A keserédes végkifejlet sok mindenre választ ad, azt a kérdést azonban nyitva hagyja, hogy Andrássy vajon egy nőért árulta el az országot vagy realista politikája és csábereje mentette azt meg egy újabb vérontástól és egy talán még véresebb mentorlástól.

Bár az operett folyása műfajából és témájából kifolyólag lassabb, illetve az osztrák karakterek malapropizmusai is inkább kínosak, mint viccesek, az alakítások kárpótolják az akció hiányát. Különösen Denk Viktória és Dezső Ágota, valamint a nimfomán hajlamokat mutató Waldeck Stefit alakító Török Anna brillíroznak, de Árvai Dánielnek sem okoz gondot Andrássy majd’ kétszázéves sármját a színpadon tolmácsolni. Az est fénypontja mégsem lehet más, mint Oszvald Marika, a minden lében kanál, mégis bölcs és szerethető grófnő, aki a tőle telhető módon igyekszik egyengetni a szerelmesek útját. A hajlott korú primadonna ráadásul attól sem riadt vissza, hogy a szerepéből kilépve a közönség segítségét kérje egy fogadás elnyerése céljából. (Reméljük, sikerült neki.)

Mindez a Rákay Tamás tervezte díszes környezetben zajlik, mely kedveskedés a klasszikus díszletek kedvelőinek – csakúgy, mint a Kollár Péter Erik tervezte jelmezek. Ezek nem csupán hűen idézik a kor divatját, de a királyné esetében néha egyenesen hiteles másolati az eredeti ruháknak.

„Túl jófejek vagyunk, az a baj!”

Az augusztust Steven Moffat vígjátéka, a Rém rendes vendég nyitotta. Az alapkonfliktus rendkívül illedelmes és angol – ami nem csoda, hiszen Moffat korábban olyan ízig-vérig brit sorozatokon dolgozott, mint a Sherlock vagy a Ki vagy, doki? Peter (Nagy Sándor) és Debbie (Horváth Lili) egy hajóúton ismerik meg az amerikai özvegyet, Elsát (Hernádi Judit), aki hamarosan meg is látogatja őket londoni otthonukban. Az udvariaskodó angoloknak azonban nemcsak Elsa amerikai rámenőssége és nyíltsága szokatlan, hanem a múltja is. Egy Google-keresés ugyanis felfedi, hogy feltehetőleg Elsa felelős a fél családja (megközelítőleg öt ember) erőszakos haláláért. A házaspár pedig hiába aggódik saját és gyermekeik testi épsége végett, a szembesítés udvariassági alapon elmarad. Inkább kerülgetik a forró kását másfél órán keresztül, kellemetlenebbnél kellemetlenebb helyzetekbe keverve magukat, miközben Elsa pompásan érzi magát, és bölcs meglátásaival a család életét is rendbe hozza.

A darab dramaturgiai fókusza egyértelműen Nagy Sándor és Hernádi Judit között oszlik meg: míg az előbbi kapta a legszellemesebb mondatokat, utóbbi felszabadult nagynéniként tobzódik a címszerepben. A mellékszereplők kissé statikusak ugyan, de egy ilyen könnyed nyáresti bohózatban ez jól működik, főleg mivel Cseke Péter rendezése a hosszadalmas pakolásoktól eltekintve kellemes ritmusban halad a végkifejlet felé.

Bár a legtöbb Játékszínes vendégelőadáshoz hasonlóan az ember itt sem ússza meg a perceken át tartó elmélkedést a szellentésről és egyes végtermékek állagáról (sajnos nem viccelek), a darab mégis felvet egy rendkívül érdekes kérdést. Debbie és Peter ugyanis inkább élnek egy héten át együtt egy (vélelmezett) sorozatgyilkossal, minthogy nemet mondjanak neki. „Én egész életemben soha senkit nem zavartam” – fakad ki Debbie egy ponton, és vele együtt a néző is elgondolkozik azon, hogy ez vajon jó dolog-e. Hogy valóban az az élet-e a dicséretes és szép, amely soha senkiből semmilyen reakciót nem vált ki.

Habár krónikus konfliktuskerülésük ebben az esetben inkább komikus, mint tragikus, mégis éles ellentétben áll Elsa dinamikájával és őszinteségével. Ő ugyanis tagadhatatlanul egyedi és a másoknak való megfelelés helyett akkor is a saját útját választja, ha ez komoly erőfeszítéseket követel meg tőle, környezetéből pedig sanda pillantásokat és súlyos rágalmakat vált ki.

Rózsadombi kalandok

A Hippolyt, a lakáj a magyar filmtörténet egyik legnagyobb közönségsikere. Szinte muzeális érték, melyet színpadon is előszeretettel játszanak, híresebb mondatai pedig minden valamirevaló háztartásban tételmondatok. A műkincs idén Szegedre is ellátogatott: a klasszikus forgatókönyvet Vajda Anikó és Vajda Katalin dolgozták át, színpadra pedig Őze Áron állította a Kőszegi Várszínház és a Bartók Kamaraszínház közreműködésével.

Az újgazdag háztartás békéjét felkavaró, kimért címszereplő megformálása akár jutalomjáték is lehetett volna a méltán népszerű Kálid Artúrnak. Bár alakítása kifogástalan volt, a darab tempója szerfelett gyorsan szétcsúszott alatta. Bár a közönségességet mellőzte, a szövegkönyv laposnak bizonyult, a ritmus pedig korántsem közelítette meg az efféle helyzetkomikumon alapuló műveknél elvárt szintet. A helyzeten ugyan kissé javított a Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, Molnár Piroska (Makáts Aladárné főtanácsos asszony) megjelenése, illetve a Schneider Mátyás fuvaros bőrébe bújó Göttinger Pál derűs rögtönzéseket nem mellőző játéka (különösen a Tosca történetének előadása két zsebkendő segítségével), sajnálatos módon azonban ez sem bizonyult elégnek.

„A zene jóval több, mint egyszerű szórakozás”

Az egyenesen Amerikából érkező Stanley Jordan jazzgitáros és zeneszerző felejthetetlen élménnyel ajándékozta meg az augusztusi estén a Ligetben összegyűlt közönséget. Nem játszott ugyan telt ház előtt, értő közönsége azonban csillogó szemmel hallgatta és bámulta, ahogy szinte varázsol.

Jordan kétkezes, úgynevezett „tapping” technikájáról híres, melynek során ujjaival nem pengeti, hanem ütögeti a húrokat – akár kettőt is egyszerre. Ha nagyon belejön, egy-egy zongorabillentyűt is belevesz a kombinációba, továbbra sem engedve el a gitáron játszott dallamot. A technika maga a csoda: aki látja, különösen először, alig hisz a szemének. Ha pedig ez nem lenne elég, Jordan kreativitása nem ismer határokat: nem evilági szólói mellett úgy kombinálja Mozart zenéjét a zsidó zsoltárokkal, hogy az ember könnye is belecsordul.

A négyszeres Grammy-jelölt gitárművész mellett színpadra lépett a walesi Laurence Cottle sztárbasszusgitáros is, valamint két hazai ütősművész, a tHUNder Duó tagjai: a Kossuth-, Emerton- és Prima Primissima-díjas Horváth Kornél és a szegedi születésű Dörnyei Gábor, a London College of Contemporary Music vezető dobprofesszora. Utóbbi saját szerzeményekkel, személyes vallomásokkal és egy lenyűgöző dobszólóval is kedvezett a hazainál is hazaibb közönségnek.

A francia erkölcsökről

Az előadások sorát Jean de Létraz bohózata, a Tombol az erény zárta a szegedi származású színész, Simon Kornél rendezésében. A Veres1színház vendégjátékának főszerepében Kálid Artúr tért vissza – ezúttal jóval kevésbé szigorú szerepben. Ahogy a Rém rendes vendég is egy brit sztereotípiára épített (azaz, hogy az angolok túlontúl udvariasak), úgy a Tombol az erény cselekménye a toposz, miszerint a franciák élete csupa szerelem és botrány. Igen, még otthon is. Főleg ott.

Fotók: Tari Róbert

Megjelent a folyóirat 2025. szeptemberi számában