Kosztolányi-Németh Marianna: HOKEDLI – ahol minden kezdődik és 125 év alatt körbeér
A Szegedi Tömörkény István Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Technikum kiállítása
Oktatás – művészet – hagyomány címmel nyílt jubileumi kiállítás a Reök-palotában. A Tömörkény István Gimnázium, Művészeti Szakgimnázium és Technikum 2022-ben ünnepelte fennállásának 125 éves évfordulóját. A képzőművészeti életben kimagasló eredményeket elérő intézmény mestereinek, öregdiákjainak és tanítványainak őszművészeti kiállítása 2024. február 2. és március 17. között tekinthető meg. Festmény, plakátterv, installáció, kisplasztika, szobor, kollázs, plakett, textilmunka, iparművészeti tárgyak és épülettervek – ezekkel, és még számos más kifejező eszközzel találkozhat a szemlélő a szecessziós épület két emeletén. A kiállítás az ismerős neveket a 60-as évek végétől[1] napjainkig bezárólag sorakoztatja fel. Az iskolából kikerült művészek munkásságából mindössze egy-egy szeletet láthatunk, a legjellemzőbb vagy épp a legfrissebb munkákat.
Ha igaz, hogy az alkotó alkotásában mindenképpen manifesztálódik, akkor az ismert nevek mögött arcok, jellemek táncolnak elő és velünk együtt járnak lépésről lépésre önmagukat mutatva és egymást dicsérve. Ily módon kizárt itt az öncélú létezés, még akkor is, ha az első látásra szinte tanulmányrajznak is beillő Magyar Mihály: Az a bizonyos legendás… című pasztellja megakasztja lépteinket. Mindenki felismerheti a felvételik rettegett, koronázatlan királynőjét – a HOKEDLIT, mely legyőzendő akadályként tornyosult a kiállítók, azaz az egykori diákok előtt is. A művészet felé tett lépéseik első győzelmének szemtanúja most is őrködik, kezet vagy talán lábat nyújtva a belőle sarjadó alkotásoknak. S ím a kör bezárult, itt vannak mind.
Az alkotók szellemisége, gondolataik, kétségeik, kérdéseik tapinthatóak. Személyes kedvenceim a veszedelmes négylábú mellett a következőek voltak:
Rögtön a terembe lépve egy nagyívű, letisztult, ámbár hipperrealisztikus pontossággal megfestett triptichon légiesen kéklett a falon. A három képből álló festmény elkövetője Kocsis Ágnes, aki önmaga művészetét a következőképpen definiálta: „Festőként igényem van a pontos képi ábrázolásra és a kísérletező absztrakt megfogalmazásra is, ugyanakkor fotósként is festői problémák foglalkoztatnak.”[2] Ez tökéletesen leírja a személőt megbabonázó látható valóságot. Az élmény csak fokozódik pár lépéssel odébb, Megyeri-Horváth Gábor: Ősök című munkája előtt állva. Az elmosódott polaroid képek hangulatát idéző festményről a nagyszülők mintha a múltból egy ablakon tekintetének a jelenbe, mondják – látunk, itt vagyunk. A falusi öregek minden attribútuma megjelenik, ruházatuktól kezdve munkától megnyúlt karjaikon át, napszítta, barázdált arcukig. Szembenézünk önmagunkkal? És igen, ha már szembenézünk, akkor tegyük, talán így született meg a Jelen tükre című parművészeti alkotás. Bizarr, padlószőnyeg szerű anyag stilizált levélornamense keretezi a szilvamag alakú tükröt, mely így mintegy elsődleges női princípium érzetét kelti. Jelen lenni. Többrétegű üzenetén érdemes tűnődni szemben önmagunkkal.
Az önreflexiók tekintetében mindenképpen említésre méltó Kalmár Dorkától[3] a GYES-ikon VXIII. Ha létezne női önVALLomÁS, ez annak szentképei között egy igen jelentős ikonográfiai alaptípusába tartozna. Ez a „pop art ikon”, tudatosan magán viseli a hagyományos ikonográfiai stílusjegyeket, ugyanakkor egy jelenkori etetőszékes önarcképet láthatunk. És itt tetten érthető a kiállítás címe, melyben az oktatás, művészet és a hagyomány erőteljes együttese képes létrehozni egy önálló jelentéstartalommal bíró újat.
Erre a „tömörkényes” tradícióra, erős alapra rímel Zoltánffy István 1977-ben festett Ars poetica című munkája, ahol a nagy elődök, mint Manet és az ő Olympiája a művész műtermi beállításában, mint a tanulmányok, művészet allegóriája jelenik meg. A kulturális, művészeti utalások legizgalmasabb és egyben leghumorosabb kiállítási darabja egy sarokban bújik meg a fent említett művésztanár Ars poeticája mellett. Mosolyt csal az arcra, ha tetszik, ha nem. Teszi ezt a feldolgozással és nem a témával. Kotormán Norbert a Jelenetek Marat életéből 9-10 című kerámia kisplasztikái poszt pop art jelenségek fekete humorral fűszerezve. Jean-Paul Maratról készült talán leghíresebb festmény 1793-ban készült. A festő, Jacques-Louis David a forradalmárt már halálában ábrázolta. Súlyos bőrbetegsége mellett epilepsziára emlékeztető rohamai Maratot egy kádba kényszerítették, ahol élte utolsó heteit töltötte. Mit tett Kotormán Norbert? A nagybeteg forradalmárt kádba rakta, húsosan, kereken, néhol telefonálva, néhol pedig jógapózba[4] pakolta. A kiállítás globális problémákkal foglalkozó képei nagyjából egy csokorban helyezkedtek el. Kántor Ágnes ritka fajfajtái az ökológiai katasztrófákra hívja fel a figyelmet, míg Szurcsik József: Az ostobaság evolúciója az elbutulást, a szűklátókörűséget mintegy önmagából kibújó Matrjoska babát ábrázolja – természetesen szabvány kockafejjel.
Mi a képművészet célja? Ha már fel kellene tenni a kérdést a válasz az én olvasatomban így hangzana. Talán a mindenkori ön és társadalmi reflexió, egy olyan kifejező eszköz, amely az értő vagy érző szemeken keresztül az agy tengelyén át a szívekig, a lelkekig hatol, mély nyomot hagyva. Olyan utat taposva ahol megfér egymás mellett a különböző vélemény, a más nézőpont, megférnek a kérdések, gondolatok, vagy csak a vizuális élmény befogadása, a tiszta céltalan szemlélődés. Olyan időtöltés mely a lelket, szellemet táplálja, ezáltal biztosítva a kapcsolódást a művész és a befogadó között. Szeged nagy múltú művészképzőjének szűk keresztmetszete szerepel a „Reökben”, az „előadást” megéri megnézni.
Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában
Jegyzetek
[1] Kopasz Márta: Szeged kultúrája I. (tempera, kollázs, farost), 1967
[2] Kocsis Ágnes, 2020
[3] http://kalmardorka.blogspot.com/2010/11/diplomamunkak.html
[4] Utthita-dhanurāsana – Emelt íj póz