Bátyi Zoltán: „Ne csak nézd, hanem lásd is a világot! – erre tanít a fotózás”

Beszélgetés Németh György fotóművésszel, a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriumának Gregor József díjasával

A Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának Gregor József-díját ebben az évben Németh György fotóművész nyerte el. Szó sincs arról, hogy a díjazott már kisgyermek korában művészkarrierről álmodott volna, az elmúlt évtizedek során, mégis különleges élményekről számolhat be. Ugyanis nem csak művészfotóival, hanem MTI-s fotóriporteri munkásságával, grafikáival, Négymadárként jegyzett karikatúráival is elismerésre méltót alkotott a Szegeden élő Németh György, aki az alföldi tanyavilágban épp oly örömmel fotózik, mint mondjuk Erdélyben, a Vajdaságban és számos egzotikus országban.

– Több évtizede elismert és meghatározó tagja a magyar fotográfusok népes táborának, Négymadárként jegyzett karikatúrái is országszerte ismertek, és megszámolni sem lehetne, mennyi diák tanult, olvasott olyan könyvből, amelyet Ön illusztrált. Családi indíttatásra fordult a képzőművészet felé, vagy egészen más hatások miatt döntött a fotózás mellett?

–  A családi örökséget nem említhetjük ezen a területen, ugyanis senki nem foglalkozott a felmenőim közül művészetekkel, és bizony húszéves is elmúltam, amikor először vettem kezembe fényképezőgépet olyan szándékkal, hogy fotót készítsek. Viszont a rajzolás már kisgyerekkoromban is le tudott kötni. Ugyan Sándorfalván születtem 1951-ben, de már Mórahalmon éltünk, amikor szorosabb barátságot kötöttem a ceruzával és a papírral.  Viszont elmondhatom magamról, hogy Szegeden, Ságváris diákként megismerkedtem az asztalos mesterség alapjaival, majd az érettségi után autószerelő lettem. Buszok és tehergépjárművek javítására oktattak a 10-es AKÖV nevű vállalatnál, az egykori Tisza Volán elődjénél. Nagyot változott az életem, amikor egyenruhába öltöztettek, és mint határmentén felnőtt fiúra, a határőrség tartott számot a szolgálataimra. Nagy szerencsémre a fegyverhez nem sok közöm volt, ugyanis kulturális területen kaptam feladatokat, így például voltam könyvtáros, mozis és dekoratőr is. Ez utóbbi sokat segített a rajztudásom fejlesztésében. Leszerelésem után technikust kerestek a Szegedi Juhász Gyula Tanárképző főiskolára, és amikor megpályáztam ezt az állást, azt kérdezték, fotózni tudok-e? Természetesen igen, vágtam rá, bár nem sok fogalmam volt arról, hogyan is készül el egy fénykép. Ám nagyon érdekelt az ügy, így gyorsan elsajátítottam a fotózás alapjait, megtanultam laborálni is, így amikor különböző főiskolai rendezvényeken – legyen az ünnepség vagy éppen egy kirándulás – fotóznom kellett, a képek el is készültek. Mivel egyre jobban vonzott a fotózás, bekapcsolódtam az amatőr fotós mozgalomba, fotós táborokba mentem. Egy ilyen alkalommal elhagyott szekérről készítettem képet, és ezzel a fotóval pályázatot nyertem. Természetesen ez újabb lendületet adott, tagja lettem a Kontakt nevű csoportnak, ahol dokumentarista jellegű képek készültek. Egyre több pályázatra küldtünk képeket, és gyakran díjazták a szegediek fotóit. Közben pedagógiából főiskolai diplomát szereztem, de persze valamiből meg is kellett élni. Ezért bekapcsolódtam a lakodalmi fotózásba, ami majd tíz éven át remek kereset- kiegészítést nyújtott. Közben egyre több karikatúrám került falra a JUGYU-ban, a főiskola klubjában, és nem sokkal később már néhány újságban is megjelentek rajzaim, majd fotóim is.

– Ismerve eddigi tevékenységét, úgy látom, munkásságát két jól körülhatárolható szakaszra bonthatjuk. Egyrészt az MTI szegedi fotósaként dolgozott, és e mellett formálódott művészi tevékenysége. Hogyan emlékszik vissza az újságírásban töltött évekre?

– A Magyar Távirati Iroda szegedi fotóriportere a nyolcvanas évek végén külföldre távozott, így az MTI állást hirdetett a megüresedett helyre, amit sikerült elnyernem. És ezzel egy olyan munkahelyre kerülhettem, amelynél jobb tanító műhelyt elképzelni sem lehetett abban az időszakban. Az MTI-nél egészen kiváló fotóriporteri gárda dolgozott, és az a szólás járta, ha valaki egy nagyon jó fotóssal találkozik, biztosra vehette – vagy MTI-s, vagy ott dolgozott, vagy ott fog dolgozni. Munkám során sokat jártam az alföldi megyéket, hiszen Bajától Gyuláig terjedt az a terület, ahonnan szállítanom kellett az anyagokat. De gyakran a feladat a határon túlra is átszólított, így a Vajdaságban éppen úgy dolgoztam, mint mondjuk Romániában. Ez utóbbi országhoz kötődik a legizgalmasabb élményem, ugyanis a romániai forradalom idején, Aradon készítettem képeket. A munkahelyi elfoglaltságom lekötötte minden időmet és energiámat, de azért voltak olyan jellegű események is, ahol olyan képeket készíthettem, amelyek túlmutattak a riportfotón. Mivel ebben az időben indult el a Sajtófotó pályázat, amelyen több kategóriában is hirdettek meg versenyeket, ezekkel a képekkel gyakran pályáztam, hiszen az MTI-nél elvárás is volt, hogy a fotóriporterek megmutassák alkotásaikat ezen a megmérettetésen. Számos sikert értem el, így például elnyertem a legjobb, megyében dolgozó fotóriporter címet, emellett folyamatosan – ahogy mondani szokták – falra kerültek a képeim.

– Képeit látva úgy érzékelem, három meghatározó témája mindenképpen van munkásságának. Az egyik a szülőföldje, a Szeged környéki táj, a Homokhátság, a másik Erdély, míg a harmadik az egzotikus országok. Mi készteti arra, hogy éppen ezeket a helyszíneken dolgozzon?

– Elsőként egy nevet kell említenem, méghozzá Gyenes Kálmánét, aki a Délmagyarország című napilap kiváló fotóriportere volt, egyben Erdély szerelmese. Ő beszélt rá, hogy kísérjem el egy erdélyi útján, és ott olyan világgal találkoztam, amely azonnal megragadott, és arra ösztönzött, hogy ezt követően már én is rendszeresen kiutazzak arra a vidékre. Csodálatos tájakat, városokat ismertem meg, de leginkább az ott élő emberek fotózása adta számomra a legnagyobb kihívást és örömet is. Ezekből rengeteg eljutott kiállításokra is, így például Párizsban és Rómában is megnézhették, milyennek látom én az ezredforduló erdélyi valóságát. Ez már a digitális korszak kezdete volt az én munkásságomban is, és az új technika olyan sokat könnyített a munkámon, hogy jutott idő egy különleges felkérés teljesítésére is. Tankönyvek illusztrálására kértek fel, amit nagy örömmel vállaltam, és ha mindent összeszámolok, az évek során több mint száz olyan könyv került ki a nyomdából, amelyet vagy teljes egészében, vagy részben az én rajzaim díszítettek. A tanyavilághoz fűződő kapcsolatomat egy tanyagondnoki munkáról készített riportom alapozta meg. Korábban is vonzott ez a téma, de a tanyagondnokok segítségével, akiket nagyon vártak és szerettek a tanyákon élők, sokkal inkább az emberek közelébe tudtam kerülni. Idővel olyan bizalmas viszonyt alakítottam ki az ott lakókkal, hogy beengedtek a hétköznapjaikba, és megcsinálhattam azokat a fotókat, amelyek ma már egy letűnő világ kordokumentumai is. Ezek a fotók – köszönhetően az Internet mind szélesebb körű elterjedésének – a világ számos pontján arattak sikert. Ami pedig az egzotikus utakat illeti – Európában tett családi kirándulások keltették fel bennem a vágyat, hogy a Föld távolabbi országaiba is megpróbáljak eljutni. A különmunkákból származó plusz bevételeimből spóroltam meg erre a pénzt, és nagy szerencsémre megismerkedhettem egy Vándorboy néven ismert fiatalemberrel, aki – mint a közelmúltban elmondta – a világ 155 országába vezetett már hátizsákos turista utakat. Így szakavatott túraszervezővel jutottam ki kiscsoportos útjaim során olyan országokban, mint Irán, Burma, Thaiföld, vagy éppen a volt Szovjetunió utódállamaiba, mint Üzbegisztán, Tádzsikisztán, Örményország, hogy csak néhányat említsek. De járhattam bármerre is, fogadhattak csodálatos természeti kincsek, tájak, különleges értékeket kínáló városok, mindenhol elsősorban az emberek ragadtak meg. Az ő munkájuk, hétköznapjaik, ünnepeik, szórakozásuk kínálták számomra a legkedvesebb témákat. És utazásaim közben bizonyítékokat kaptam arra, amit mindig is pontosan éreztem: az emberek gondjai, örömei, fájdalmai és vágyai egyformák, bármerre is élnek ezen a bolygón. Mindenhol megtaláltam a barátságot, a vendégszeretetet, az elfogadást, a toleranciát, és hosszú utazásaim óta még inkább vallom: minden népet el lehet és el is kell fogadni, mert nincsenek rossz népek, legfeljebb rossz emberek.

 – Fotóművészként miben foglalná össze a fotózás különös varázslatát? Hogyan teheti jobbá, elviselhetőbbé világunkat a fényképezés, amely mára, köszönhetően a technika fejlődésének, a telefonos fotózás elterjedésének, világdivattá vált.

– Meggyőződésem, hogy amikor az ember a világgal kommunikál, azt elsősorban a látásával teszi. Lehet, hogy elsőre hihetetlennek hangzik, de ettől még igaz: a világ közvetítette információk 70 százalékát a szemeinkkel fogjuk fel. A látás és láttatás tanítása a mai világban azért is nagyon fontos, sőt, sokkal fontosabb, mint bármikor volt, mert a kommunikáció fő iránya eltolódott a képi világ felé. Valóban szinte az egész világ fényképez, sokszor az telefonos üzenetekből már eltűnnek a szavak, és képekkel üzennek egymásnak a fiatalok. Nagyon fontosnak tartom éppen ezért, hogy elfogadjuk, a látásmód a tanítással fejleszthető. Igenis meg lehet értetni már a gyerekkel is, mennyire fontos, hogy mit fedez fel a világból, mire fókuszál a figyelme, és mit tarthat kevésbé fontosnak a környezetéből ahhoz, hogy cselekedetei során a helyes döntést hozza meg. Azt szoktam mondani, amikor szóba kerül a jó fénykép elkészítésének a titka: ne csak nézd, hanem lásd is a világot – erre tanít a fotózás. Igen, a fotókészítés, aminek során tulajdonképpen bekeretezzük a környezetünk egy darabját, és nagyon nem mindegy, hogy melyik darab lesz az. Ezt igyekszem tudatosítani diákjaimban is, ugyanis már hosszú ideje bekapcsolódtam az oktatásban. Először a Juhász Gyula Tanárképző Főiskoláról kértek fel, hogy tanítsak sajtófotózást. Azt mondtam, rendben, de ennek a tantárgynak a neve legyen inkább képi kommunikáció, aminek a fotózás egy részterülete. Ma már a Szegedi Tudományegyetem tanárképző karának szakképzési intézetében oktatok, és nagyon büszke vagyok arra, hogy mára több száz fiatalról mondhatom el, nálam sajátította el a képalkotás fortélyait.

– Már eddig is számtalanszor elismerték munkásságát. Mennyire értékes az Ön számára, hogy most a Szegedért Alapítvány művészeti kuratóriuma jutalmazta egy kitüntető címmel, megkapta a Gregor József-díjat.

– A díjak természetesen fontosak minden ember életében, és örömet is okoznak, hiszen visszaigazolják, az alkotó jó úton haladt és értékeket teremtett a pályája során. Én két díjat külön is kiemelnék, ha a legkedvesebbeket kell megemlítenem. Az egyik: Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ – a Magyar Újságírók Országos Szövetségének Fotóriporteri Szakosztályának szakmai partnerségével – 2018-ban Fotóriporteri Életműdíjat alapított. A szakma által nagyra értékelt díjat – olyan jeles fotóművészek után, mint Urbán Tamás, Szebeni András, Rédei Ferenc, Fejér Gábor – első vidékiként tavaly én kaptam meg. Számomra azért különösen értékes, mert ez szakmai díj. Emellett említeném a Szegedért Alapítvány most megítélt művészeti díját, ami pedig egy civil díj, és abban a városban értékelték eddigi munkásságomat, ahol sok évtizede élek, ahol alkotok, és amihez ezer szállal kötődöm. De hozzá kell tennem, nekem mégis a legnagyobb elismerés a rengeteg üzenet, biztatás, elismerés, amit egy-egy képem megjelenése után küldenek a fotóimat kedvelők a világ minden tájáról. Az olyan emberek gratulációira vagyok büszke, akik – csak hogy visszatérjünk beszélgetésünk egy korábbi szakaszába – nem csak nézik, hanem látják is fotóimat, és érzik, mit szeretnék közölni a világunkról.

– Egy ilyen beszélgetés során elmaradhatatlan a kérdés: milyen terveket fogalmazott meg magának a következő évekre?

– Természetesen fotózom és rajzolok tovább, és terveim között szerepelnek újabb utazások is. Itt mindenképp meg kell említenem a Szebeni Műhely Fotográfiai Alkotócsoportot, amelynek létrejötte, vagyis 2015 óta tagja vagyok. Ezt a közösséget Szebeni András fotóművész alapította, ő hozta létre először a Szegedi, majd a Tapolcai, az Egri, a Galyatetői és a Gyulai Műhelyt. Az alapító meghívására minden évben 12-15, elismert fotográfus utazott az említett városokba, hogy két-két hetet ott eltöltve, az alkotásnak szentelje minden idejét. Sajnos Szebeni András már nincs közöttünk, de a műhely él és alkot. Rendeztünk kiállítást a Magyar Nemzeti Múzeumban. Jártunk Zentán, Kassán, és most azt tervezzük, hogy Erdélyben vagy a Partiumban rendezzük meg idei alkotótáborunkat. Ez egy olyan közösség, amelynek munkájában nagy örömmel veszek részt. De természetesen a jövőben is igyekszem lefotózni mindazt, amiről úgy érzem, érdemes a megörökítésre, és a tanítást is folytatni szeretném – mondta el Németh György, a Szegedért Alapítvány Művészeti Kuratóriumának idei Gregor József-díjasa, akinek felesége – és ez családi különlegesség a Szegedért Alapítvány történetében – Bátyai Edina, a Szegedi Szabadtéri Játékok egykori igazgatója, kulturális menedzserként 2017-ben a társadalmi-állampolgári kuratórium Debreczeni Pál-díját kapta meg.

Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában