Bene Zoltán: „Itt akarok tenni.”

Beszélgetés Prof. Dr. Varga Endrével, a Szegedért Alapítvány 2024. évi fődíjasával

Varga Endre Szegeden született 1956-ban, orvosi diplomáját is itt szerezte, summa cum laude minősítéssel, 1981-ben. Már egyetemistaként eldöntötte, hogy műtéti szakmát választ, mert a sebészethez képzelőerő, kreativitás és kézügyesség kell. Az egyetem elvégzése óta a szegedi Traumatológiai Klinikán dolgozik, kivéve külföldi szakmai tanulmányútjai idejét. 2007-ben vette át egyetemi tanári kinevezését, ezt követően tíz évig volt a Traumatológiai Klinika vezetője. Szakmai elkötelezettségének köszönhetően vált a Szegedi Traumatológiai Klinika a csontegyesítő műtéti technikákat tanító, nemzetközileg elismert AO (Arbeitsgemeinschaft für Osteosynthesefragen) oktatóközpontjává. Az ő kezdeményezésének köszönhető, hogy ma már az életveszélyes állapotban lévő sérültek ellátási prioritását leíró ATLS (Advanced Trauma Life Support) kurzus Magyarországon is elvégezhető. Kiemelkedő szakmai tudását bizonyítja, hogy a Magyar Traumatológus Társaság elnökének választotta, az Európai Baleseti és Sürgősségi Társaságban Magyarország delegáltja, az ATLS magyar és európai szervezetének alapítója. Nevéhez kötődik a medencesebészet magyarországi megteremtése, számos új implantátum kifejlesztése. Intézetvezetőként élen járt a modern műtői feltételek kialakításában.  Figyelmét és energiáját mindig szívesen fordítja fiatal kollégái képzésére, traumatológus nemzedékek tekintik példaképnek. Számos szakmai kitüntetése van, tudományos cikkek és könyvek szerzője, illetve társszerzője, tudományos idézeteinek száma közel 1700. Magas színvonalú gyógyító munkájának köszönheti a Szegedi Kortárs Balett több táncosa mellett számos sportoló, köztük a Pick-Szeged kézilabdásai, hogy súlyos sérülésük után is visszatérhettek a színpadra, illetve a pályára. Kezdetektől tagja a világ legnagyobb jótékonysági szervezete szegedi klubjának, a Szeged Első Lions Clubnak. Az ő kezdeményezésére került életmentő defibrillátor a város több pontjára. Támogatója és aktív résztvevője volt több nagyszabású újraélesztési bemutatónak a városban. Szeged érdekében kamatoztatott kiemelkedő színvonalú orvosszakmai munkájáért, iskolateremtő tevékenységéért és közösségépítő szolgálatáért részesül a Szegedért Alapítvány 2024. évi Fődíjában. – Varga Endrével a klinikai szobájában beszélgettünk.

       

– Professzor úr, egy alkalommal, mikor azt kérdezték Öntől, azzal a szakmai tudással és elismertséggel, amivel rendelkezik, miért nem ment külföldre, azt válaszolta: „szeretem Magyarországot és Szegedet; a városból sem mentem el, nemhogy az országból.”

– Mielőtt erre válaszolnék, szeretném megköszönni mindenkinek, aki erre a díjra felterjesztett, illetve támogatott. Az embernek a saját közvetlen környezete által adott pozitív visszajelzés jelenti a legtöbbet minden elismerés közül! És hogy válaszoljak is: itt születtem, itt is kezdtem az általános iskolát, méghozzá nem messze innen, ahol most ülünk, az SZTE JGYPK Gyakorló Általános Iskolájában, ami akkor még a Juhász Gyula Tanárképző Főiskola gyakorló iskolája volt. A Semmelweis kollégiumban felvételiztem, a régi sebészeti klinikán kezdtem dolgozni, a Jancsó Miklós kollégiumba udvaroltam – egy szűk, kétszáz méteres körben dőltek el az életem alepvetően fontos dolgai.

– Gyerekkora egy részét azonban nem Szegeden tölötte…

– Így van, mert a szüleimmel elköltöztünk Nagykőrösre, amikor nyolcéves voltam. Édesapám, aki szintén sebészorvos volt, odakerült főorvosnak. Így aztán érettségiig Nagykőrösön éltem és tanultam, ami egy kicsi, de nagyon szép város, kedves emlékeket őrzök róla. Az életem meghatározó, fiatal éveit ott töltöttem. Az Arany János Gimnázium, ahová jártam, egy kiváló gimnázium volt, akkoriban az ország első tíz legjobb gimnáziumainak egyikeként tartották számon. Elég jó kis osztályunk volt, fizika tagozatra jártunk, nagyon jó tanárok oktattak, akik a tévében is szerepeltek, tényleg le a kalappal előttük. Szakmai szempontból soha nem éreztem hátrányát annak, hogy nem szegedi gimnáziumban végeztem; nyilván az ismeretségi köröm vonatkozásában igen, de hát aztán ez is megszűnt, mivel idekerültem egyetemre, és itt éltem le az életemet. Ez voltaképpen nem is lehetett másként, hiszen, noha a szüleim elkerültek innen, én mindig azt hallgattam, hogy Szeged az Szeged, az az igazi! Édesapám vitorlázott a Tiszán, ezt nem tehette Nagykőrösön, nagyon hiányzott neki az a kulturális élet, amelyet Szegeden éltek. Imádták a színházat: Szegeden Ádám Ottóval, Kaló Flóriánnal, Domján Edittel nagyon jóban voltak. Mindig visszavágytak ide, és vissza is költöztek nyugdíjas éveikben. A felvételikor nem is írtam be mást, csak Szegedet. Már csak azért sem, mert a nővérem is ide járt egyetemre. Aztán itt is maradtam, és bár az élet sodort többfelé, Kanadában, Amerikában, Németországban is marasztaltak, de ez számomra nem volt opció.

– Az édesapja is Szegeden végezte az egyetemet?

– Édesapám úgy végezte el az egyetemet, hogy 1944 őszén, amikor menekülni kellett, akkor az egész egyetem kiköltözött Halléba. Kivitték az ötöd- és hatodéves orvostanhallgatókat is, meg az oktatókat is, ennél fogva édesapám Halléban német diplomát kapott, s nem sokkal később amerikai fogságba esett. Ajánlották, hogy maradjon ott, és sokan éltek is a lehetőséggel, ő azonban, egyke gyerek lévén, hazajött a szüleihez. Persze, azok a kapcsolatok, amelykeet Halléban és az amerikai fogságban épített ki, megmaradtak. Gyakran fölmerült, hogy miért nem maradt kinn, vagy miért nem ment ki később. Azért, mert ragaszkodott a szüleihez, ragaszkodott az itteni környezethez. Ez a habitus, ez a hozzáállás valószínűleg  belénk ivódott. Persze, a mai világ más, ma sokkal szabadabban és gyorsabban, egyszerűbben lehet utazni, könnyű kommunikálni, de hát akkoriban ez nem így működött.

– A gondolathoz, amit idéztem Öntől az interjú elején, az is hozzátartozik, hogy nem azért nem ment el, mert röghöz kötöttnek érezte magát, hanem mert itt akart tenni…

– Igen, ez az az apai örökség, amiről az imént beszéltem. Egyébként nagyon szeretek utazni, imádtam azt, hogy a munkámmal bejárhattam a világot a legmodernebb amerikai vagy svájci kórházaktól kezdve a legszegényebb tanzániai, bangladesi, földes alapú kórtermekig. Láttam a különbségeket, de azt is láttam ezzel együtt, hogy a probléma mindenütt ugyanaz.

– Az említett egzotikus országokba milyen módon jutott el?

– Amikor elkezdtem dolgozni, a főnököm Sándor László volt, aki az AO iránti érdeklődésemet felkeltette, s aki megszerettette velem az oktatást. Az AO a német Arbeitsgemeinschaft für Osteosynthesefragen kifejezés rövidítése. Ez az alapítvány, amelyet Svájcban hoztak létre 1958-ban, a csontegyesítő műtétekkel foglalkozik, azok univerzalitását és egységesítését tűzte ki céljául. Miért fontos ez? Nos, azért, mert ha valaki összetöri magát valahol, és beletesznek egy fém anyagot, meglehet, hogy egy másik országba veszik majd ki belőle, vagy ott lesz vele probléma, tehát nem jó az a megoldás, hogy mindenütt más-más inplantátumokat alkalmaznak.

– Tehát ez egyfajta szabványosítás?

– Igen. És ezzel gyorsítjuk is a rendszert. A svájciak dolgozták ki először azt, hogy a csonttörések típusai közül melyik milyen technikával hogyan gyógyul. Hatalmas adatbázist hoztak létre, még a számítógép előtt, lyukkártyás rendszerek használatával. Svájcban kezdődött mindez, de Németország és Ausztria is nagyon gyorsan bekapcsolódott a projektbe, gyorsan terjedt a módszer. Anglia és Hollandia gyakorlatilag a hetvenes évek közepére átvette a protokollt, és eljött Magyarországra is, ahol mi itt, Szegeden egyike voltunk azoknak, akik a legkorábban alkalmazták. Ennek a módszerbek az egyik hazai atyja volt az én régi-régi főnököm, Sándor László, aki egyébként szintén Halléban tanult, mint az édesapám. Engem kezdettől fogva érdekelt ez az alapítványi lehetőség, ennél fogva Svájc megint egy külön fejezetté vált az életemben. Svájc egy rendkívül precíz világ. Sokat tanultam ott. Megtanítottak arra, hogyan kell tanítani és oktatóvá válni, így ezeket az ideákat terjeszthetem a világban. Az AO egy nemzetközi szervezet, nemzetközi oktatói bázissal. Megnézik azt – akár a WHO-val, akár az UNESCO-val, akár bármilyen szervezettel karöltve –, hol van szükség arra, hogy segítsük az ottani baleseti ellátást, és ott segítenek, ahol kell. Minden alkalommal én is tanulok, függetlenül attól, hogy tanítani megyek.

– A sebészet rendkívül gyorsan fejlődik, gondolom, nem is tudná másképpen jól végezni a dolgát egy sebész, csakis akkor, ha folyamatosan képzi magát…

– Igen, ez így van. Számos módszer létezik, és sokszor még ennyi év után sem tudom eldönteni, melyik a jobb. A mentés esetében pédául van a német típusú, orvosos mentés és van az amerikai típusú, úgynevezett paramedikus mentés nagy traumaközpontokkal – mindegyiknek van előnye is meg hátránya is. A magam részéről én mindig azt próbáltam elérni és bevezetni vagy kötelezővé tenni, amiről úgy éreztem, hogy mindenkinek jó. Átvettünk elemeket a svájci és a német is, de az amerikai rendszerekből is. Utóbbi egy rendkívül specializált szisztéma, ami remekül működik egy nagy központban, például a miénkben, de egy kis kórházban már nem. Ez egy szerteágazó dolog, s ennek kapcsán rengeteget beszélgettünk és vitatkoztunk a kollégákkal. Tudomásul kell vennünk, hogy nem vagyunk egyformák, az emberek egy része több dologra képes, szélesebb skálán tud működni, mások viszont nem. Ez utóbbi sem baj, csak meg kell találni nekik azt a tevékenységet, amiben jót tudnak alkotni. A baleseti sebészet általában szélesebb ismereteket, átfogóbb anatómiai tudást, globálisabb megközelítést igényel, s nem szuperspecializációt, ugyanakkor itt is megyünk egy új irányba, ami azt jelenti, hogy ma már itt is anatómiai régiókra specializálódnak a kollégák, tehát csak egy ideig dolgoznak széles skálán, aztán próbálnak bizonyos specialitásokat jobban elsajátítani.

– A túlspecializálódás gyakori kritika manapság sok terület felé, beleértve az orvostudományt is, miközben a specializálódásnak számos pozitív hozadéka is van…

– Érdekes változás, hogy a baleseti sebészet területén óriási a fejlődés, ahogyan úgy általában a sebészet területén. A sebészet mindennek a bölcsője, én magam is általános sebészként kezdtem, utána lettem baleseti sebész, szakvizsgáztam ortopédiából, kézsebészetből, sőt egy mellkas-traumatológiai licenszvizsgát is letettem. Vallom, hogy az egész emberrel foglalkozni kell, de közben nem feledkezhetünk meg az említett óriási változásról. A XX. századot a sebészek évszázadának is szokták nevezni, hiszen a narkózis elterjedésével, a műszerezettség fejlődésével rendkívül sok lehetőség nyílt meg. Mindemellett nagyon sok sebészi ténykedést kiváltottak a fantasztikus gyógyszerekkel. Például: míg az én fiatalkoromban kötelező volt bizonyos gyomorrezekciós műtétek elvégzése fekély miatt ahhoz, hogy szakorvosok legyünk, ma ezt nem lehet megkövetelni, mert nincsenek ilyen műtétek, ugyanis gyógyszerrel tudjuk kezelni a problémát, mert rájöttek arra, hogy egy baktérium áll a háttérben, így nem kell a háromnegyed gyomrot kivágni. De óriási változások vannak például a pajzsmirigy-problémák gyógyításánál is, ahol a gyógyszeres kezelések szintén kiszorítottak sok sebészi tevékenységet. Egy másik hatalmas lépés, hogy jöttek a képalkotó vizsgálatok, a képalkotó vizsgálatoknak köszönhetően pedig minimális invazív beavatkozások végezhetők el, amelyeket, teszem azt, ereken keresztül szúrt lyukakon, nem is sebészek csinálnak, hanem, mondjuk, invazív kardiológusok, invazív radiológusok, invazív belgyógyászok, akik különböző csöveket dugnak különböző lyukakba és így oldanak meg olyan dolgokat, amelyek korábban a sebészek judiciuma volt. Tehát nem ritkán a nem operatív orvosok is operáló orvosokká válnak, a sebészek pedig haladnak a minimál invazivitás felé.

– Ez a traumatológiára is igaz?

– Igen. Most nagyon furcsát mondok, de tulajdonképpen a baleset már önmagában elvégez egy feltárást: kinyílnak a szövetek, roncsolódnak a területek, sejtek pusztulnak el, s mi jövünk mint baleseti sebészek, és megpróbáljuk ezt összerakni, rekonstruálni, ám eközben mi is vágunk szöveteket, fúrjuk a lyukakat, kalapálunk. Sejtszinten márpedig teljesen mindegy, hogy a vonat kereke ölte meg azt a sejtet vagy a sebész fúrója. A sejt így is, úgy is meghal, és kikerülnek belőle olyan anyagcseretermékek, amelyek a szervezetet rombolják. Ezt már tudjuk, amint azt is, hogy ezekből csak egy bizonyos mennyiséget képes a szervezet tolerálni (akkor is, ha gyógyszeresen segítjük), főleg, hogyha már idősebb, vagy ha vannak alapbetegségei. Namármost, ha én csak pici hozzáadott ártalommal rakom be a lemezeimet, csavaraimat, szögeimet, amelyekkel összerakom azt a szétesett szervezetet, annál jobb. Ez a minimál invazitás, amiről beszéltem. Ez az egyik legnagyobb dolog, és ide kapcsolódik az AO mellett egy másik fontos módszer, amely a súlyos sérültellátás első órájának a rendszere.

– Ez az ATLS?

– Igen, azaz Advanced Trauma Life Support. Ez Amerikában alakult ki és arra fókuszál, hogy mit csináljunk a beteggel a kritikus első órában. Nagyon egyszerűen leírva, azt szoktam mondani, ez olyan, mint a McDonalds. A világon bárhol bemegyünk egy McDonalds-ba, tudjuk, hogy nagyjából ugyanazt a minőséget kapjuk. Húsz szóval el lehet boldogulni akár eladó, akár vevő valaki, tehát bármilyen nemzetiség dolgozhat a pult mögött, aki a pult előtt áll, megkapja, amire vágyik. Egy bonyolult, sok sérültet fogadó intézményben mindig azzal van a legnagyobb baj, hogy mit csináljunk először? Ki határozza meg azt, hogy milyen irányba menjünk? Hát, sokszor úgy működött ez korábban, hogy a leghangosabb vagy a legöregebb, a szakmailag legnagyobb tekintéllyel rendelkező, de az közel sem biztos, hogy a sérültellátáshoz a legjobban értő kolléga határozta meg az irányt. Vannak prioritások, és mindig eszerint a prioritási sorrend szerint kell dolgozni, és hogyha valami nem működik, akkor vissza kell menni a kályhához, mint a tánciskolában, és újra kell értékelni és megint nekivágni, csak így lehet jó eredményeket elérni. Az ATLS 99%-ban működik, és ha ezt mindenkivel megtanítjuk, akkor mindenféle extra fejlesztés nélkül száz emberből negyvennel több életben maradhat, ami hatalmas szám. Nem kell hozzá új eszköz, pénz és semmi extra, csak az agyakat kell átállítani. Hála istennek, Magyarországon mind az AO, mind az ATLS bekerült a traumatológiai képzés kötelező tanfolyamai közé. Így a kollégák megtanulják, hogy célirányosan gondolkodjanak. Például csontegyesítő műtéteknél korábban az volt a gyakrolat, hogy a kolléga ránézett a röntgenre, és már mondta is, hogy milyen lemezt tenne be. Ha ma így történik, azonnal leállítjuk, mondván, bennünket nem érdekel, hogy te mit tennél oda, minket az érdekel, mi a cél, milyen gyógyulást, milyen funkciót akarsz elérni? És ha azt kitaláltad, akkor állítsd mellé, hogy mivel lehet azt megvalósítani!

– Egy gonosz kérdést hadd tegyek föl: ilyen esetekben, amikor dönteni kell, választani kell a kezelés módszerei között, számba kell-e venni az anyagi lehetőségeket? Magyarán, fontos-e, hogy minél olcsóbban oldajanak meg egy problémát, vagy az a lényeges, hogy minél jobban?

– Ez egy nagyon jó kérdés. Dolgoztam Kanadában is és dolgoztam az USA-ban is. A kettő között az a nagy különbség, hogy Kanadában állami biztosítás van, az Egyesült Államokban viszont döntően privát biztosítók vannak. Hozzátartozik még a történethez, hogy Kanadában maximálták az orvosok fizetését, ezért sok kanadai orvos a jobb élet reményében átmegy a határ túloldalára, majd egy-két-három év múlva lélekszakadva visszatér Kanadába, mert nem bírja elviselni azt, hogy az ő orvosi döntéseit közgazdászok írják felül. Mert az USA-ban ez a helyzet: ennek a betegnek ilyen biztosítása van, ezt lehet vele megcsinálni, annak olyan, ezért vele azt lehet tenni és így tovább. Ugyanakkor azért ez nem ennyire fehér és fekete, vagyis az, hogy bizonyos megoldások mennyire jók, nem feltétlenül az áruktól függ. Mondok egy példát: Szegedről Budapestre sokféleképpen el lehet jutni, sokféle idő alatt. El tudok menni Trabanttal is meg Rolls Royce-szal is, más lesz a komfortfokozat, más az időtartam, de mind a kettővel el fogok érni a célállomásra. Vagyis lehet olyan implantátumokat beültetni az emberbe, amelyek méregdrágák, s esetleg biztonságosabbak, mert olyan anyagból készültek, aminek a fertőzéssel szembeni ellenállása igen jó, vagy kevésbé allergizál, vagy antibiotikummal vonták be; de az olcsóbbal is nagyon nagy valószínűséggel célba fogok érni, és semmilyen károsodást nem szenved el a páciens. Azt azért látni kell, hogy minden pénzért és pénzből működik. Nekünk a szocializmusban ugyan azt mondták, hogy minden ingyenes az egészségügyben, ám ez hazugság volt, mert dehogy az, valaki (a társadalom) igenis kifizet mindent. Namármost, a társadalom képtelen kifizetni a legjobb implantátumokat minden rászorulónak. Még a legfejlettebb országokban sem képes erre. Ezen úgy lehet segíteni, hogy van egy kötelező biztosítási rendszer – de ez most már egy egészségpolitikai kérdés – és emellett egy hozzáadott biztosítási rendszer (mint az autóbiztosításnál, végső soron ugyanaz az elv). Amerikában nagyon keményen működik ez a fajta, több lábon álló biztosítási struktúra, de ott is láttam pozitív példát. Észak-Carolinában, Charlotte-ban dolgoztam egy ideig az állami és a magánszférában is. Az állami szférában bejött egy ember egy nyílt lábtörés után a kórházba, mert kialakult egy izomsérve, ami egy kozmetikai problémát jelent, s őt zavarta, hogy van egy duzzanat a lábán. Csakhogy nem volt munkája, így biztosítása sem. Ez viszont egy szépészeti beavatkozás, aminek az ára X ezer dollár. Azt mondta, nem tudja kifizetni, erre kötöttek vele egy kétszáz évre szóló kölcsönszerződést havi pár centes részlettel, és elvégezték a műtétet. Én megkérdeztem, hogy miért? Azt felelték, azért, mert ez az ember el fogja vinni a hírüket, hogy milyen rendesek voltak, s ez akkor is megéri, ha nem látják viszont azt a pénzt soha sem. De visszatérve a kérdésre, Magyarországon olyan értelemben kell mérlegelni, például, hogy a kórházaknak vannak implantátumkészletei, beszállítói; figyelembe kell venni, hogy mit tudunk megvenni, a tenderek, tárgyalások során mit tudunk kiharcolni, a kórház vezetése mire adott nekünk jogosultságot? Vannak limitek, azaz bizonyos kórházak nem tudnak minden típusú implantátumot beszerezni. Nálunk, a Szegedi Tudományegyetem Traumatológiai Klinikáján, hála istennek, elég széles szortimentből válogathatunk. Ez azért is fontos, mert mi oktatunk is, tehát ismernünk kell a külföldi beszállítókat, a hazai beszállítókat, a top kategóriát, a közép kategóriát – a legrosszabbat szerencsére nem, az nálunk nincsen.

– Egy kérdés erejéig visszatérnék még az ATLS-re: nagy traumák, mondjuk tömegbalesetek idején ebbe a protokollba az is beletartozik, hogy kiket, milyen sorrendben látnak el, adott esetben ki az, akivel nem érdemes foglalkozni, mert az adott körülmények között nem menthető meg? Esetleg volt már része ilyenben?

– Csak itt, a közvetlen környezetünkben történtek vonatbalesetek, komolyabb autó- és buszbalesetek, ezért találkoztam már tömegszerencsétlenséggel. Szerencsére robbantásos esetek nem jellemzőek nálunk, de külföldön olyanban is volt részem. Ezek borzasztóak, és mindig a kompromisszumos ellátás irányába kell mozdulni, nagyon komoly döntéseket meg kell hozni, amit senkinek se kívánok. A fő kérdés, hogy miként lehet megmenteni a legtöbb sérültet? Gyakorlatilag megfordul az ellátási taktika, mert míg békeidőben a legsúlyosabb sérült ellátásával kezdjük, addig a katasztrófahelyzetben, amikor a források nagyon kimerültek és nem lehet mindenkit megmenteni, akkor le kell mondani azon sérültek ellátásáról, akik egy bizonyos súlyossági szint fölött vannak, mert ők annyi időt elvennének az ellátó teamtől, amivel másokat, többeket sodornának végveszélybe. A katasztrófamedicinában tanítják is, hogy miként kell ezeket a döntéseket meghozni.

– Pszichésen ez nagyon megterhelő lehet…

– Ez borzasztóan az. Nem véletlen, hogy katasztrófahelyzetben mindig a legtapasztaltabb vezeti az osztályozást. Ő végzi az úgynevezett triázsolást, tehát ő mondja el, hogy ki kinek az ellátásért felelős, és mit kell csinálnia. Nem személyesen ő látja el a betegeket, ő döntéseket hoz – tudva azt, hogy az ellátó csapatában milyen képzettségű emberek vannak, és hogy mindenkinek a maximális energiáit ki kell használni.

– De nem csak az ilyen extrém helyzetek, hanem a mindennapi munka is megterhelő, hiszen óhatatlanok a veszteségek, a kudarcok. Hogyan lehet ezt feldolgozni? Lehet-e egyáltalán?

– Lehet. Nem könnyű, de lehet. Az én feleségem gyermekpszichiáter, sokat beszélgettünk életünk során ilyenekről. Ez is oka annak, hogy nagyon korán felismertem azt, hogy pszichológiai segítség kell, s nem csak a betegeknek, de az ellátó személyzetnek is. Itt, a Traumatológiai Klinikán jelenleg négy pszichológus dolgozik teljes állásban, mind a négy osztályrészen van egy-egy, tehát huszonnyolc-huszonkilenc betegre jut egy pszichológus. Ez hihetetlen mértékben segíti a mi munkánkat, mert levesz rólunk terheket, a beteg képes kommunikálni, képes elmondani, hogy mi történt vele. A baleset is okozhat poszttraumás stresszt, ennek a felismerésében és kezelésben is nagy segítség a pszichológus szakember, de az ellátó személyzetben is akad, aki kiég, nem bírja, aki kéri, hogy adott időszakban vegyük ki, vagy elmegy egy másik helyre dolgozni, vagy most nem akar osztályt vezetni, egy időre kicsit lejjebb szeretné tekerni a lángot, mert nem megy… Mindazonáltal bizonyos embereknek kell az adrenalin. Én is ilyen vagyok. Mindig szerettem a pörgést, és a mai napig szeretem. És a baleseti sebészet a sok tragédia ellenére nagyon sok örömöt és szépséget ad. A betegek az esetek jó részében gyógyíthatók, visszatérnek a munkába. Nem egy páciens jött már vissza, hogy nézze, a műtött lábam jobb, mint a másik, mindent el tudok látni és így tovább. Egy fiatal fiú elhozta nekem a magasugró országos bajnoki érmét, amelyet azután szerzett, hogy elütötte az autó és eltört a lábszára, és nekem adta az érmet, mondván, az igazából engem illet… De sorolhatnám a kosárlabdásokat, kézilabdásokat, a balett-táncosokat… Vagy említhetem azt, amikor az ember a színházban az első sorban ülve látja, hogy ott táncol az a táncos, akinek elszakadt a keresztszalagja, és már magam sem tudom, melyik lábával volt a baj…

– Ezek a felemelő visszajelzések nagy erőt adhatnak, de miből tud még erőt meríteni, Professzor úr? Hogyan tud kikapcsolódni?

– Az egyik döntő erő a család. Feleségemmel évfolyamtársak voltunk az egyetemen, 48 éve ismerjük egymást. Ő gyermekorvos, majd gyermekpszichiáter lett. Az évek során sok szakmai átfedés is volt a munkánkban. Hála istennek eléggé szeretünk mozogni, sportolni is. Nem csupán a sportban, de az életben is biztos társam. Bár annyira jól már nem bírom, mint régen, még most is sokat biciklizünk. Korábban száz kilométereket, most már a felét. A Balatonnál szoktunk kerékpározni, de külföldön is rengeteget tekertünk. A baleseti sebészetben van egy európai csapatunk, akikkel minden évben találkozunk az AO kapcsán, és valahányszor van az európai társaságnak találkozója, utána mi még rádolgozunk egy-két-három napot; saját pénzből kis turistahotelekben szállunk meg, és biciklizünk hihetetlen helyeken. Szlovénia, Horvátország, Csehország, Svájc, Spanyolország, Golán-fennsík, Törökország-Kappadókia, Görögország, Erdély, Ukrajna és sorolhatnám… Most legutóbb, tavaly Montenegróban jártunk. Imádok vitorlázni is, ahogyan az édesapám is szeretett, minden évben béreltünk hajót, családdal vagy barátokkal mentünk hajózni, főleg a Balatonon. Mostanában próbálom komolyabban csinálni, több időt foglalkozni vele. A fiam és a lányom is velem tart, mindannyiunknak megvan a vizsgája, s ha az ember ott van a hajón és fúj a szél, akkor nem tud másra gondolni csak a hajózásra. Kikapcsol.

– A fia is és a lánya is orvos lett…

– A lányom fogorvos, fogszabályzós szakorvos, ezen felül jogi végzettsége is van. Saját rendelőjét vezeti itt, Szegeden. Fantasztikus technikákat tanult és alkalmaz a szakmájában. A fiam szintén fogorvos, szájsebész szakorvos. Egy 3D nyomtatással segített implantátum behelyezési módszert fejlesztett, s az erre kialakított céget vezeti.  Unokáim is vannak, egy fiú és egy lány, s bár a menyem svájci, szerencsére itt élnek Szegeden, ők is itt érzik jól magukat, itt találták meg a számításukat.

– Nagyon köszönöm a beszélgetést és gratulálok a Szegedért Alapítvány fődíjához!

Megjelent a folyóirat 2024. márciusi számában