Bátyi Zoltán: „Aki minőségi szinten szeretne fotózni, ne a mennyiségre törekedjen, hanem arra, hogy képes legyen egy maradandót alkotni”

Beszélgetés Vadász Sándor fotógráfussal

Kisgyermekként még a repülő- és hajómodellek építése érdekelte leginkább, de tíz évesen elkészítette első fényképeit a debreceni virágkarneválon Vadász Sándor, akit egy borsodi kis faluban felnőve a természet szépségei is korán rabul ejtettek. Ma már elmondhatja magáról, hogy a Föld számos pontján ismerik és elismerik fotográfusi munkásságát, éppúgy otthonosan mozog az analóg fotózás, mint a digitális fényképezés világában. Hogy közben tanítja a fényképezés tudományát és maga is kamarákat készít, csak még különlegesebbé teszi a szegedi fotósokat bemutató sorozatunk mai szereplőjét.

– A beszélgetésre készülve olvastam Önről egy rövid kis bemutatást az interneten. Ebből kiemelnék két mondatot: „Egy borsod megyei kis faluban eszméltem magamra, és az erdőre, mely házunkat körülölelte. A természet szeretete innentől kezdve meghatározó eleme életem alakulásának.” Vajon ilyen régóta tart ragaszkodása a fotózáshoz is?

– Mielőtt kérdésére válaszolnék, hadd fejtsem ki bővebben, mit is jelentett számomra gyerekként a természet, hiszen egész életemet meghatározza az a ragaszkodás, ami az idézetben már említett erdőhöz, de a mezőkhöz, fákhoz, az élővilág egyéb csodáihoz kapcsol. A hivatalos papírok szerint egy nagyon is ipari városban, Ózdon születettem 1965-ben, de csak azért, mert ott volt kórház. Valójában egész gyerekkoromat az Ózdhoz közeli Királdon, egy Borsod-Abaúj-Zemplén megyei, a Bükk lábánál fekvő kis településen töltöttem. Egy völgyben fekvő házunk kertjében a madarak mindennapi vendégek voltak, madárdalra ébredhettem reggelente, és gyerekkorom játszótere valóban az erdő lett. Iskolánkban volt ugyan fotószakkör, ahova egyébként a testvérem be is iratkozott, de engem inkább a modellkészítés kötött le. Vélhetően így léptem édesanyám nyomdokaiba, aki a borsodi szénbányánál volt telefonkezelő, és ahol édesapám sofőrként dolgozott, de mivel rendkívüli kézügyességgel áldotta meg a sors, különböző érdekes tárgyakat készített és készít még a mai napig. Mivel nagy lelkesedéssel vetettem magam a repülő- és hajómodellek építésébe, ez elvitte minden időmet. Amikor pedig egy országos versenyen második helyezést értem el (ez ügyben látogattam el életemben először Szegedre), egyre inkább úgy tűnt, hogy ezen a vonalon fejlesztem majd magam a későbbiekben is. Életem első fotóját is nagyon korán, már tízéves koromban elkészítettem. Pontosan emlékszem rá, hogy ez 1975. augusztus 20-án történt Debrecenben, ahol a virágkarnevál színes forgatagát fotóztam, mégpedig egy Perfekta II típusú géppel, Fortepan 100-as filmen, természetesen fekete-fehérben megörökítve a látványt. A mai fiatalok azt hihetik, hogy ilyen technikai háttérrel aligha lehetett jó képet készíteni, ám ez nem igaz. A gép is megfelelt a célnak, a magyar gyártmányú forte filmen pedig igenis kiválóan lehetett rögzíteni számos dolgot, különösen az ég részletei, a felhők rajzolatának finom tónusai, szép árnyalatai jöttek elő a papíron.

– Annyira jól sikerültek a felvételek, hogy azonnal el is csábította a fényképezés?

– A képek valóban jók lettek, de szó sincs azonnali váltásról. Az első próbálkozást három évig nem követte újabb fotós kaland. Már középiskolába jártam, amikor megkaptam az első fényképezőgépemet. A nagymamám a születésnapomra egy Zenit típusú gépet vett nekem, aminél jobb gépnek csak a Praktica számított az akkori Magyarországon. Egy évvel később a szüleim egy fotószettel leptek meg, és így kezdtem el fényképezni a kisgyerekkorom óta rajongva szeretett madarakat. De még akkor sem csak a fotózás jelentette számomra a kikapcsolódást, ugyanis miskolci diákként a DVTK-ban asztaliteniszeztem. Ám a sport mellett akkor már rendszeresen kijártam a vadasparkba, a természetbe, és lefotóztam mindent, így például a kollégiumban is számtalan képet készítettem, amiről úgy éreztem, hogy valami olyat tudok megörökíteni, amiben más is örömet találhat. Ekkor már laboráltam is, de a teljes elkötelezettségre egészen a főiskoláig kellett várni. Az érettségi után ugyanis Szegedre kerültem, ahol biológia-kémia szakon szereztem tanári diplomát.

–  Mielőtt kitérnénk arra, hogyan is lett a tanárból fotográfus, elemezzük, mit adtak a főiskolás évek a fotós pályafutásához?

– Elsőként azt emelném ki, hogy számos olyan kiváló fotóssal ismerkedtem meg, akiktől rengeteget tanulhattam. Elsőként említeném Molnár Gyulát, akit legtöbben, mint kiváló zenészt, a Molnár Dixieland alapítóját és vezetőjét ismernek, de azért azt is tudják róla nagyon sokan, hogy a magyar természetfotózás egyik kiemelkedő alakja. Hogy mennyire nagy egyénisége a képkészítésnek, főiskolásként hetente többször is tapasztalhattam, ugyanis rendszeresen vitt magával a fotós kalandozásaira, és igyekezett minden olyan fogásra megtanítani, ami nélkül nem lehet az ember igazán jó természetfotós. Mellette hálával és szeretettel gondolok olyan kiváló fotógráfusokra, mint például Hencz Alajos, Puskás Lajos, Balázs László, Kármán Balázs és Vajda Zoltán, hogy csak néhány embert emeljek ki azok közül, akik hatással voltak a fejlődésemre. A főiskolás éveimhez köthető, a természetvédelemmel foglalkozó CseMeTe egyesület fotós szekciójának megalakítása, ahol éppen úgy tag lettem, mint később a NaturArtnak, a Magyar Természetfotósok Egyesületének, ami a CseMeTéből nőtt ki országos szervezetté. 

– Az egyetemi évek után hogyan tudta egyeztetni a tanári munkáját a fotózással?

– Furcsa véletlenek segítették az érvényesülésemet, miután 1989-ben átvehettem a diplomámat. Mint oly sokszor, ekkor is Molnár Gyula látott el jó tanáccsal, mondván: próbáljak meg kollégiumi tanárként elhelyezkedni, ami mégiscsak kevesebb elfoglaltsággal jár, mint az aktív tanítás, és több időt tudok szentelni a fotózásra. Gyula ugyanis pontosan látta, számomra nem a pedagógusi, hanem a fotográfusi pálya jelenti a jövőt. Meg is fogadtam a tanácsát, és egy olyan állásra jelentkeztem, amelyben kollégiumi nevelőtanárt kerestek. Igen ám, de amikor találkoztam az igazgató asszonnyal, ő jelezte: 35-en szeretnénk megkapni ezt a munkát. Mit mondjak, nagyon lelombozódva hagytam el a szobáját, amikor utánam szólt: de ha kémia szakos és tud fotózni is, akkor magáé az állás. A hölgy egyébként nem volt más, mint Máté Bence, az akkor még kisgyerek, de ma már nemzetközileg is nagyon elismert természetfotós nagymamája. Ezt követően öt évig tanári munka mellett fotóztam tovább, majd 1995-ben elindítottam fotográfusi vállalkozásomat. Már a kezdetektől cégek megbízásának eleget téve vállaltam a feladatokat. Így például 16 éven át a szegedi központú Mozaik könyvkiadó tankönyveihez készítettem illusztrációkat, de számos más társaságnak is fotóztam reklámanyagokat, prospektusokat. Emellett az évek során pedagógusi tanulmányaimat is tudtam és tudom ma is hasznosítani. Ugyan az állami oktatásból kiléptem, de a felnőttképzésben fényképészeti alapismereteket éppen úgy oktatok, mint ahogy a professzionális fotózás rejtelmeiben is segítek eligazodni a komolyabb fotográfusi képzettségre vágyóknak. Így tanítok egyebek mellett étel-, portré-, reklám-, tárgy- és épületfotózást is. Eddig több mint ezer emberről mondhatom el, hogy valamikor az én diákom volt. Tanítványaim közülük a legbüszkébb természetesen Anna lányomra vagyok, akit ötéves kora óta terelgettem a fotózás irányába, s ma már elismert fotográfusként dolgozik, és gyakran állítunk ki együtt.

– És az egykori gyerekkori szenvedély, a modellkészítés teljesen eltűnt a hétköznapjaiból? Az akkor megszerzett tudás nem hasznosul?

– Nagyon is hasznosul, sőt azt mondhatom, a megélhetésem egyik eleme éppen a fotókamerák építése lett, ami azokra az alapokra épül, amit még gyerekként, modellezőként tanulhattam meg. A kamerakészítésre egyébként azért szántam el magam, mert fotózás közben folyamatosan készítettem analóg, vagyis nem digitális, hagyományos képeket. Munkám során azonban túl nehéznek találtam a fémszerkezetű kamerákat, a favázas gépek viszont rendkívül drágák és nehezen megszerezhetők voltak. Ezért úgy döntöttem, hogy a fotózási tapasztalataimat felhasználva tervezek egy olyan saját szerkezetet, amit magam meg is tudok építeni. Ez a gyártás 2014-ben indult meg, és három standard filmmérethez készülnek a nagyformátumú kamerák, amelyeket VDS márkanéven (ezek a betűk a nevemre utalnak egyébként…) forgalmazok. Tíz év alatt mintegy 200 szerkezetem talált gazdára.

– Az eddig elmondottakból számomra egyértelműen az derül ki, hogy rendkívül sokoldalú alkotóként a magyar fotós társadalom igazán színes egyénisége. De tegyük hozzá, hogy a legnagyobb ismertségre természetfotósként tett szert.

– Ez valóban így van, hiszen sikerült olyan rangos díjat is elnyernem, mint az év természetfotósa cím, amire személy szerint a legbüszkébb vagyok, és amit 1998-ban vehettem át. Emellett az elmúlt évtizedekben számos pályázaton díjazták a munkáimat, és ezzel egy időben képeim is rendszeresen jelentek meg rangos folyóiratokban, kiadványokban. Ezek mellett ornitológiai szakkönyvekben és szaklapokban is közzé tették fotóimat. Amire még nagyon büszke vagyok, hogy fotóim számos országban falra kerültek a kiállításokon, így láthatott már a nagyközönség Vadász Sándor képet hazánk szinte minden nagyvárosában rendezett fotótárlaton, mint ahogy a kanadai Torontóban vagy az indiai Új–Delhiben is, hogy csak két távoli pontját említsem a világnak. Az itthon és külföldön publikált képeim száma meghaladja a kétezret.

– A szegedi fotográfusokat bemutató sorozatunkban eddig minden alkotót megkérdeztem: mi véleménye arról, hogy az okostelefonok fejlődésével szinte már a fél világ fényképez. Ön szerint ez árthat a fotózás színvonalának, vagy éppen ellenkezőleg, hozzájárulhat a képkészítés fejlődéséhez?

–  Egyértelműen úgy vélem, hogy ez a fotótechnikai fejlődés nagyon jót tett a fotózásnak, hiszen sok-sok millió olyan emberrel szerettették meg a fényképezést, akik korábban nem is gondoltak arra, hogy így rögzítsék az általuk megélt pillanatokat. Bevallom, én magam is szívesen használom a telefonomat fényképezésre, például akkor, amikor kedvenc sportomnak hódolva napi 20-40 kilométereket kerékpározom, és ha meglátok egy megörökítésre érdemes témát, csak elő kell kapnom a kis masinát. Csupán azok a cégek szomorkodhatnak, akik a digitális fényképezőgépek fejlesztésébe és gyártásba öltek bele hatalmas pénzeket. A telefonok ma már olyan, kiváló mélységélességre képes kamerákkal rendelkeznek, olyan lehetőségeket kínálnak a képek szerkesztése terén is, hogy a kompakt digitális gépeket teljesen kiszorították a fényképezők piacáról. Persze a jó technika még nem minden. Ha valaki nem csupán gyorsan felejthető üzeneteket szeret fotó formájában küldeni az ismerőseinek, és utána már törli gépéből, agyából is ezt a felvételt, jobb, ha megbarátkozik a gondolattal, hogy a jó fotók elkészítéséhez szükség van tanulásra is. Először is fel kell mérni, mire képes a saját gépe, és persze nem árt, ha kicsit tájékozódik arról, korábban milyen képeket is rögzítettek világunkról a fotózást magas szinten művelők. Sokszor mondtam már, de itt is megismétlem: nem az számít, hogy a fényképezőgép hány képet képes elkészíteni egyetlen másodperc alatt. Úgy vélem: aki minőségi szinten szeretne fotózni, ne a mennyiségre törekedjen, hanem arra, hogy képes legyen egy maradandót alkotni. Azt vallom, magamat nem művészként, hanem fotográfusként meghatározó alkotóként, hogy a kép legnagyobb értéke, ha van közönsége, ha az alkotó fényképével meg tudja állítani akár csak egy rövid szemlélődésre is a nézőt. Nem én találtam ki, de én is egyetértek ezzel az igazsággal: a kép a gondolatok szavak nélküli közvetítése, és egy jó kép többet mond el a világról ezer szónál.

– Végül egy nagyon aktuális, minden alkotót nagyon izgató témára kérdeznék rá. Mit gondol, a mesterséges intelligencia térnyerése hogyan befolyásolhatja a fotózás jövőjét?

– A mesterséges intelligencia fantasztikus új lehetőségeket hoz a képi alkotóművészetek világába, azonban ezt nem sorolom a fotográfiai alkotások közé, még ha a végeredménye egy valódinak tűnő kép is. Azt gondolom – majd évek múltán kiderül, tévedek-e –, hogy ez fölértékeli az analóg technikát, azokat a képalkotási folyamatokat, amelyeknél az eredetiség kézenfekvő és egyértelmű. Értem ez alatt a riportfotósokat, vagy azokat a fotósokat, akik ennél a fejlődési stádiumnál most visszanyúlnak az analóg technikához, konkrétan a filmhez vagy valamely más archaikus képalkotási módszerhez. Ez megfigyelhető a tanítványaim körében is, akik közül nagyon sokan digitális technikával kezdenek fényképezni, ezen keresztül kapcsolódnak a fotográfiához, de felébred bennük a törekvés az analóg technika alkalmazására, mert ez a digitálisnál is őszintébb és eredetibb. Kizárt ugyanis a manipulálás lehetősége, vagy legalábbis olyan mértéke, amit már a digitális kamerával készült képek is lehetővé tesznek. Ez az analóg technikában nincs így. A mesterséges intelligencia az analóg technikához képest a digitálist is fölülmúlja a manipulatív lehetőségek tekintetében, hiszen az egész kép úgy keletkezik, hogy egyáltalán nem kell hozzá fényképezőgép. Ott üldögél az ember a számítógép előtt, és így az alkotás örömét bizonyára meghozza ez a munka. Ugyanakkor úgy gondolom, hogy a fotográfiától ez a terület el fog határolódni, vagy a fotósok fognak elhatárolódni tőle. Bár vannak fotós kollégáim, akik gyönyörű dolgokat készítenek a mesterséges intelligencia segítségével, de azon a képi világon tisztán és egyértelműen látszik, hogy nem fotográfiai szakterület, viszont a kreativitásnak nagy lehetőséget biztosít.

 

Megjelent a folyóirat 2024. májusi számában